Parno Graszt koncert volt a Müpában, csodálatos hangulattal, pedig ez, ahogy ők mondták, ülős koncert volt, ami nem az ő világuk. De örültünk egymásnak, csettintgettünk, énekeltünk (már aki), vagy azon elmélkedtünk csöndben (már aki), hogy diákkorunkban autentikus magyar népzene volt az, hogy Én az éjjel nem aludtam egy órát, most meg autentikus cigányzene lett belőle, kit zavar. És akkor jöhetne egy ballada a muzsika hatalmáról, hogy tessék, itt aztán nincs meg nem értés, gyanakvás, félelem, mindent elsöpör a jókedv vagy a bánat, attól függően, hogy mit játszanak.
Csak épp egy kicsi rossz érzésem van. Nem miattuk, magam miatt. Hogy nem azt csinálom-e, mint amit a régi magyar filmeken Jávor Pali, hogy húzatom velük, örülök nekik, de azért kicsit lefelé mosolygok, amikor ilyen elmésségeket fogalmazok meg magamban, hogy tessék, most nem a nézőtér foghíjas, hanem a pódium. Ők meg készséggel kiszolgálják a mosolygásomat, mulass rajtunk, évszázadok óta megy ez, miért változna meg épp egy péntek estén? Csak azt ne hidd, hogy közben olyan nyitott meg emberi meg jó fej vagy.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.