Fega: A sorozat eddigi epizódjai közül eddig a negyedik volt a kedvencem, kíváncsi vagyok te mit szóltál hozzá Gaines. Jó volt kiállása - egyértelmű felépítés és téma, ami hatásosan megmutatta, hogy miért akarnak Bob Fosse életéről sorozatot csinálni. Soha senkinek nem sikerült még egyetlen éven belül Emmy-díjat, Tony-díjat és Oscar-díjat nyernie. Bob Fosse volt az első és máig az egyetlen. Ez önmagában óriási dolog, bár ha mellé unalmas és sótlan életet élt volna, az önmagában nem lett volna elég egy 8 részes sorozathoz.

Fosse nem volt jóban magával és a démonjait egy egyedülálló díjesőnek sem sikerült elkergetnie.

1973 egy igazán sűrű év volt, talán ezért sem ugrál az évtizedek között az epizód és ez is hozzájárult, hogy jobban kedveljem a "Glory"-t. De a legfontosabb, hogy végre igazán élvezetes volt Bob története. Eddig inkább csak fanyalogtunk, hogy nem dobják fel eléggé az újabb sikeres és zseniális, de mégis keservesen szenvedő és önpusztító fehér férfi történetét. (Amiből már túl sokat láttunk az elmúlt 15 évben.)

Az érdeklődésemet ezúttal a különleges év és az ezzel járó egyedi helyzet csigázta fel, de tény, hogy szükség volt az eddigi alapozásra Bobbal kapcsolatban. Már tudjuk, hogy milyen fontos neki a szakma, a média és a közönség elismerése és ez elég szoros összefüggésben áll azzal, hogy mit is gondol saját magáról. A Sweet Charity bukása után legszívesebben öngyilkos lett volna és bár a sorozat ezt egyetlen jelenettel elintézte, de ahogy olvastam Fosse-nek igen meg kellett küzdenie azért, hogy újra a rendezői székbe engedjék.

A Kabaré sikeréből azt kellene levennie, hogy megérte a sok munka és a befektetett energia, de képtelen letüdőzni a sikert.

Ezt az epizód rögtön megmutatja nekünk: élete legnagyobb szakmai sikerének végig sem ülte a díszbemutatóját. Ez önmagában elég beszédes, aztán hazamegy a buliról is, és csak akkor nyugszik meg egy kicsit, mikor befutnak az ajnározó írások a filmipar legfontosabb lapjaiból. A siker aztán valamennyire a fejébe száll, de az epizód alapján ugyanazt csinálja, mint addig: akit csak lehet azt megdug. Lehet kicsit rámenősebb és pofátlanabb lesz, és ilyen sikerszériában nincs is túl sok táncos vagy színésznő, aki nemet mondana az ajánlatára.

Ezért is volt fontos, hogy Tracey Scott Wilson forgatókönyvében helyet kapott az a jelenet, amikor Bob egy olyan színésznőbe akad bele, aki nem akarja megcsalni a barátját a város egyik legfelkapottabb rendezője miatt. Itt aztán először látjuk Bobnak az igazán veszélyes arcát, aki a szexuális zaklatástól sem retten meg azért, hogy megkapja, amit akar. A sorozattal szemben az egyik visszatérő kritika pont az volt, hogy nem domborítja ki eléggé Fosse-nak ezt a viselkedését. Eleve a negyedik részben kerül először napirendre, pont akkor, mikor a legnagyobb sikereit éli és amikor az egész helyzet az öngyilkosság szélére sodorja. Mit gondolsz Gaines, jó döntés volt ebben a részben felvillantani Bob Fosse legrosszabb oldalát?

Az, hogy a sorozat egyik executive producere Nicole Fosse nyilván nyomot hagy a narratíván is, lehet ennek köszönhető, amiért a legmocskosabb részletekben nem akar könyékig turkálni a sorozat. Az is könnyen elképzelhető, hogy a készítők sem a bálványdöntés miatt akarták feldolgozni az életét. Hanem azért, mert egyedülálló figura, hatalmas démonokkal, aki mindenféle díjat nagyon rövid idő alatt megnyert. Ez utóbbi egy egészen sajátos lelkiállapotba hozza az embert, amit a sorozat készítői. Thomas Kail meg Lin-Manuel Miranda a Hamilton miatt valamennyire a saját bőrükön is megtapasztaltak. Azt gondolom, hogy ha valaki néhány héten vagy hónapon belül több díjat is megnyer, akkor az egész teljesen összemosódik és nehéz az egyes pillanatokat megfelelően megélni.

Ezt a helyzetet szerintem nagyszerűen adta át az epizód és bár nem láttam a Mindhalálig zenét, de a montázs alapján az ugrott be, hogy biztos abban is lehet valami hasonló. Jól sejtem, hogy Gaines, neked is beugrott a film a montázsról? Nekem az tűnik logikusnak, hogy a készítők olyasmi helyzetben vannak, mint Fosse a Kabaré sikere után, hogy bármilyen projektet tető alá tudnak hozni. Valamiért ezt választották ebben a helyzetben. Szerintem azért, mert ők is érezték, hogy nem tesz jót az emberrel, ha ennyire szétnyeri magát és valahogyan ezt fel akarták dolgozni. Plusz ha valaki annyira odavan a Broadway világáért, mint ők, akkor érthető, hogy emlékművet akarnának létrehozni Fosse és Verdon nagyságának.

Ideje átadnom a szót Gaines, az ezúttal méginkább a háttérbe szoruló Gwen Verdonról már neked kell írnod. Hiányzott, hogy ezúttal nem kapott nagyobb teret? És különösebben sokat még nem foglalkoztunk Joan Baimmal, Neil Simon rákos feleségével, de a mostani lehet az utolsó alkalom, hiszen 1973-ban meghalt. Vele egy felbecsülhetetlen fontosságú bizalmast veszít el Gwen, ő az egyetlen barátnő, akit megismertünk és azt is láttuk, hogy a házassága miatt pontosan tudta, hogy min megy keresztül Gwen. Az epizódban pedig pont abban az időszakban járunk, amikor egyértelmű, hogy Fosse a nagyobb név kettőjük közül, pedig sokáig ez egyáltalán nem így volt. Ezt a dinamikát szerinted sikerült még valahogyan elhelyezni az epizódban? És mit szóltál ahhoz, ahogy a Pippin története szinte teljes összhangban van azzal, amin Fosse keresztül megy? Tetszett ezek után a Bob fejében játszódó musical?

Gaines: Az előző résznél nagyjából arra lyukadtunk ki mindketten, hogy az tetszett eddig a legjobban, most pedig egyet kell értenem, hogy ez a rész még egy fokkal jobban tetszett, ami mindenképp biztató a sorozat hátralévő részét tekintve. Mindegyik részben próbálkoznak a készítők valamiféle egyedi szerkesztéssel, ami keretbe foglalja a Fosse/Verdon páros életéből épp kiragadott szakaszt, és úgy éreztem, a „Glory”-ban találtak egy olyan markáns ívet, ami a jó értelemben vett hagyományos sorozatepizód-felépítési modellre emlékeztetett. Mármint, arra, hogy legyen eleje, közepe, vége a résznek, álljon meg önmagában, legyen pár fő témája, amik az A-, B- és C-plotoknál egymást erősítik, lefordítva, ahogy a Mad Men csinálta. Talán azért sem elvetendő most ez a párhuzam, mert Bob démonokkal küzdő, belső ürességét hiába kitölteni igyekvő központi figurája sok mindenben egybevág Don Draperrel, simán el tudtam volna képzelni, hogy a részt Matthew Weiner írja, ő is kacérkodott musicalbetétekkel, ugye.

De örültem, hogy Tracey Scott Wilson írta, akinek olyan örökbecsű The Americans-részeket köszönhetünk, mint a „Martial Eagle” („You respect Jesus, but not us?”), a „Chloramphenicol” (RIP Nina), a „The Day After” vagy az utolsó évadból az „Urban Transport Planning”. Hasonló magabiztosságot éreztem Bob felemelkesédének és bukásának ábrázolásában, és hogy most először tudták tényleg érdekessé tenni a karaktert: nemcsak lélektanilag működött, ahogy a Kabaré sikere után úgy érzi, a lábai előtt hever a világ – ami a csajozás mellett abban is megnyilvánul, hogy milyen bátran meri radikális irányba vinni a Pippint –, hogy

ez az eufória úgy hámlik le róla a sokadik megnyert díj után, mint az újnak hitt kígyóbőr, és alatta csak a régi rothadt hús tátong.

Sam Rockwellt is most éreztem a legmeggyőzőbbnek, most tudta megmutatni a legtöbb oldalát. Eddig csak a félig kúl, félig tompa regiszterben mozgott, és most kitört belőle, nem tudom, megfigyelted-e, mennyit mosolyog a részben, mennyire felszabadultnak tűnik, mint akinek a válláról mázsás súly esett le. Pont ezért tud ütni az utolsó jelenet is, amit szintén szépen old meg: az öngyilkosság szélén egy újabb, mindennél mázsásabb súly eshet le a válláról, csak egyet kell lépnie, ki az ablakon, ez a gondolat is ott tükröződik Rockwell arcán, amíg a fejében duruzsoló démonokra hallgat.

Közben viszont a rész megmutatja Bob másik oldalát is, ahogy írod, a szexuális ragadozót, aki majdnem megerőszakolja a táncosnőjét, másnap kigolyózza a koreográfiája főszerepéből, és csak azután veszi vissza, hogy a nő megalázza magát előtte, és enged a szexuális zsarolásnak. Egyrészt becsülendő, hogy egy részen belül tárják fel a jint és a jangot Bob személyiségében, és az alkotók nem akarják azt sugallni, hogy a depresszió vagy a mentális zavar mentség a viselkedésére, azzal, ahogy a nőkkel bánik. De mi van, ha mégis így csapódik le a rész? Ha annyira most tudunk Bobbal a leginkább azonosulni, és sajnáljuk meg az epizód végén, hogy emiatt a tökönrúgás, vagy a jelenet, ahol éjjel bemászik Gwen ágyába, nem csak elborzaszt, hanem valahol szimpátiát is kelt, szegény pasas, mennyire rottyon van, még ezt is elcseszi.

Nem tudom eldönteni, hogy a résznek ez az ingoványossága bátorságra vall és jó húzás volt-e az alkotók részéről, vagy a sorozat egyik alapvető gyengeségét húzza alá. Szeretnék előbbi felé hajlani, ám ahogy mondtad, az első három rész kicsit kesztyűs kézzel bánt Bobbal. Érthető, hogy az első részben Bob és Gwen kapcsolatára fókuszáltak, egy megcsalással példázva Bob csapodárságát, ahogy az is, hogy utána inkább Gwent emelték ki jobban, és egyben nézve valószínűleg kevésbé jön ki furcsán a dolog, de egyelőre mégsem tudom kitapintani, az alkotók pontosan hogyan látják Bobot, milyennek szeretnék, ha látnánk.

De ha az írást mégis dicsértük, akkor Jessica Yu rendezését is ki kell emelni, mert jól ráéreztél a Mindhalálig jazz-párhuzamokra, a montázsok a díjakkal, légyottokkal, a gyógyszerszedéssel egyértelműen a filmbeli Fosse-alteregó repetitív, egyre romló állapotú napindító montázsaiból táplálkoznak. A Pippinből átdolgozott musicalbetét pedig még erősebb, mint az előző részből a cold open: sötét produkció, a széles mosolyok és showműsor mögött rejlő fenyegetéssel.

Rám hagytad Gwent, de az az igazság, hogy ez a rész annyira Bobról szólt, hogy nem sok újat tudok mondani a sorozat másik főszereplőjéről, aki valóban háttérbe szorult Bob sikerszériája mögött, és talán kevésbé is lehet felróni, hogy nem írta át Gwen darabjának szövegkönyvét. A Joannel közös jelenetek érdekesebbek voltak, nem nehéz párhuzamba állítani a főszállal, hisz azt látjuk, hogy az olyan külső visszajelzések, sikerek, elismerések, amik elárasztják Bobot, a nagy egészet tekintve fabatkát sem érnek, vagy ha ez túlzás is, semmiképp sem annyit, mint az őszinte emberi kapcsolatok. Tudjuk, Bob nem egyedül hal meg, ott lesz mellette Gwen, de sokat tett azért, hogy elmarja a szeretteit, és ez egy olyan intő jel, amit ő nem láthat, csak mi, nézők. Ezért is volt fontos, hogy kiemelted a díjesőket meg az alkotógárdát. Mert ők is látják.

Egyéb felfedezések:

• Úgy érzem, hogy nem úszhatjuk meg ezt a posztot Győzike mém nélkül. Mert pontosan összefoglalja az epizódot. (Fega)
  

• Nagyon örülök, hogy végre megismerjük Ann Reinkinget a sorozatban, és a The Leftovers után viszontláthatjuk a tévében Margaret Qualleyt, akiről a Kenzo parfümreklámja óta azt is tudjuk, milyen szuperjó táncos. Most még ő az a lány, aki visszautasította Bobot, de a való életet ismerve kíváncsian várom, hogyan épül majd be a sorozat második felébe. (Gaines)
• Azt is mondhatnánk, hogy szájbarágósak a mindig a kontextust leíró feliratok, de megint olyan jól működtek, hogy az egyik kedvenc apróságomnak számítanak minden részben. (Fega)
• Egy másik jelentős alkotótárs, Ben Vereen is felbukkan a részben, mint a Pippin – és a Bob Fosse fejében játszódó musical – egyik főszereplője, aki a Mindhalálig jazz letaglózó fináléját is dominálja, szóval itt egy újabb kapcsolódási pont. Ahmad Simmons külsőre egyáltalán nem hasonlít Vereenre, de meg tudta ragadni a grandiozitását. (Gaines)
• Az önmagában egy baromi erős kép, hogy Gwennek mennyire nem jutott a Kabaréért elismerés, hogy otthon a lányával nézte az Oscar-gálát. (Fega)
• Az utolsó musicalbetétben azért Michelle Williams is kapott lehetőséget, hogy más oldalát mutassa meg, a gonoszul csábító oldalát. Nyilván élt vele. (Gaines)
• Jó volt látni Jake Lacy-t Ron szerepében, szerintem ő egyébként jobb színész annál, mint amilyen ártatlan good guy szerepbe castingolják, mint itt vagy korábban a Girls-ben. (Fega)
• A Pippin egy elég ijesztő darabnak tűnik, tipikusan olyan hetvenes évekbeli produkciónak, aminek a készítői túl sok LSD-t nyomtak be. Ahogy Gwen Verdon esetében, Ben Vereennél is érdemes megnézni az eredeti Gloryt, elég para:
  

• „You are bullshit. So if you are bullshit and they're giving you an award, they must be bullshit, too. You know what I mean? You could win 100 of these, Bob. It's bullshit all the way down.” (Fega)

• „She doesn’t know how to take directions.” Uhh. (Gaines)