...sokat jelentett, néha mindent
A táncházmozgalom elég jól dokumentált történetéhez kapcsolódóan a ’80-as évekre az országban több helyen jöttek létre népművészeti alkotó közösségek. Az egyik ilyen volt a Velemi Népművészeti Műhelyrendszer. Ahogy én megismerkedtem vele: a Velemi Stúdió.
Nekem, és tudom, hogy többünknek Velem akkor sokat jelentett, néha mindent. Iskolát, szakmai hátteret, közösséget, barátokat, szerelmet. Munkát. Bulit. Életet.
Mikor odakerültem, tudni lehetett, ezek a műhelyek a kor magyarországi kultúrtörténetének fontos helyszínei. Ehhez képest, mikor a közelmúltban az interneten rákerestem a Velemi Műhelyrendszerre, alig kaptam értékelhető találatot. (A megyei könyvtárak sajtóarchívumaiban, vagy az Arcanum cikkei közt kutatva biztosan bőségesebb anyagot lehetne találni, de időközben hozzászoktunk, hogy az alapvető információkat pár kattintással megkapjuk.)
Szerencsére a könyvespolcomon megtaláltam a Velemi Stúdió 20 éves fennállására megjelentetett kiadványt (szerk.: Szentesi Anikó és Kolnhofer Judit, 1995.)
A keletkezéstörténet
A köszöntőben az alakulásnál bábáskodó Péterfy László szobrászművész elmeséli az indulást. Ez egy amolyan mitológiai keletkezéstörténet, az idősebb stúdiótagok rendszeresen felidézték.
Íme:
...
Hogyan kezdődött a történet?
1975 tavaszán a Vas Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ népművészeti kiállítást szervezett Szombathelyen. Úgy tudom, ez volt az első alkalom, hogy a megye fafaragói munkáikat bemutathatták. Az összegyűjtött anyag értékelésére, válogatására hívott meg Zsámboki Árpád, az intézmény igazgatója és Beszprémy Józsefné népművészeti előadó. A zsűrizés akkori szokás szerint „nyitott” volt, ahol is a kiállításra munkáikat beküldő alkotók és a válogatást végző szakemberek gondolataikat – véleményüket kicserélhették. Közel húsz év megszépítő távlatából sem tartozik kedves emlékeim közé az első találkozás. Kölcsönösen kínos pillanatokat éltünk át, a munkák túlnyomó többsége ugyanis kiállításra alkalmatlannak találtatott. Nehéz volt azt akkor megértetni, elfogadtatni alkotóikkal, hiszen mindenki ízlése szerinti legsikerültebb munkáit hozta, illetve küldte a nyilvánosság elé. Vajon miért nem jók a kiállításra a gondosan kicirkalmazott díszítésekkel faragott fatányérok, díszdobozok, faragott képek, hiszen hasonlókat bőven lehetett látni a népművészeti – népi iparművészeti boltok kirakataiban? Vitára, gondolatok bővebb kifejtésére, példák bemutatására ott, a válogatás közben idő nem volt. Feszült hangulatban váltunk el, azzal a tervel, hogy a kiállítás után újra találkozunk Velemben, a Megyei Továbbképző Házban. Szó sem volt akkor még faragó stúdióról, alkotótáborokról, pedig ekkor már működött az országban néhány faragócsoport Győrött, Miskolcon, Debrecenben, a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának tagjai komoly eredménnyel működtek. A Népművelési Intézet Tokajban szervezett táboraiban mindinkább teret hódított egy friss, új szemlélet, amely másképpen értelmezte a néphagyományt, a népművészetet, mint az előző nemzedék.
Idézzük fel az első velemi találkozásunkat! Ülünk a társalgó kényelmes foteleiben, az előttünk lévő alacsony asztalkákon ott vannak a korábba vitatott faragások. A dísztányérok, amelyek csak cifra imitációi az eredeti fatálaknak, az agyondíszített sulykolófák, mángorlók, amelyekkel semmit sem tudna kezdeni egy hajdani gazdaasszony, a csutorákat, kulacsokat, amelyeket hiába emelgetne szájához a szomjazó, mert hiszen egy tömbből faragott otromba utánzatok csupán. Talán ekkor hangzott el a később sokat idézett mondás:
„de szép fa, kár volt megfaragni”.
A rendszeressé váló találkozásaink lassan változtattak a helyzeten és a hangulaton, különösen akkor, amikor az előadásokat, beszélgetéseket fölváltotta a munka. Először néhány faragott oszlop készült a kopjafák – fejfák mintájára, illetve azok tanulságai alapján, amelyeket közösen terveztünk és faragtunk. Ezek ünnepélyes elhelyezése után bátorságra kapva egy nagyméretű kapu készült vagy inkább kapuemlékmű, amely a magyar parasztkapuk számos jellegzetes elemét ötvözve ma már jelképe a velemi faragótábornak. A mindenki számára nyitott kapu, amelyre Illyés verstöredékét véstük:
„Álmodtam én egy kapuról, melyen
mint csodafürdőn, ki áthalad,
jött bárhonnan, szívvel ide-szakad,
s nem élhet valóban, csak e helyen…”
A közös tervezés és munka, ahogy az oszlopok és a kapu készült, nagy lendületet és kedvet adott a továbbiakhoz. Két nyári hét Sárváron, játszótér, emlékoszlopok és a későbbi visszaemlékezések számára kifogyhatatlan anekdota – és mesélnivaló. Fedelespad Velemben, majd a fedeles híd a patakra, amelynek ár amúgy is rozoga kis hídját a megáradt víz elvitte. A hídon padok, ahol a legkellemesebb az üldögélés veleminek és látogatónak, különösen nyári napokon, amikor a csobogó patak fölött mindig enyhítő szellő lengedez. Hosszú beszélgetések, tervek, készülő munkák vitatása, tábortűz körüli poharazgatások, éneklések, - megint csak beszélgetések hajnalig. Ki tudja, mikor következett be a fordulat, a gondolkodásban, a szemléletben, az ízlésben történt változás, - már senkit sem kellett arról győzködni, hogy a néphagyomány, a népművészet jóval több, mint szobadíszek faricskálása, vagy a kereskedelem számára szakosodott „népi iparművészet”.
Úgy gondolom, mindnyájunk számára, akik a velemi faragókhoz tartozóknak érezzük magunkat,
a faragóház építése jelentette a legmaradandóbb élményt.
Ritkán fordul elő, hogy ábrándok, tervek, elképzelések ilyen maradéktalanul megvalósuljanak, mint a Ház. Először néhány kimustrált villanyoszlopból összerótt kástu-féleségre gondoltunk, melynek építése alkalmas tanulmánymunka lehet a régi építéstechnika megismeréséhez, eleink sokszázéves mozdulatainak felfedezéséhez. Szerény tervünk nem várt megértésre talált. Az a nagylelkű támogatás, amellyel a Kulturális kormányzat, a Népművelési Intézet, a Megyei Tanács, számos Vas megyei üzem és vállalat, nem utolsó sorban az Erdészet tervünket fogadták, az elgondoltnál jóval komolyabb létesítmény építését tette lehetővé.
Ebben a munkában segítettek más megyék faragói is.
Eljöttek a debreceni, miskolci, győri faragószakkörök tagjai, jöttek a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának képviselői. Ügyünknek megnyertük Erdei Andrást és feleségét Szentesi Anikó építészeket, kik tervezői és lelkes segítői lettek a velemi építkezéseknek. Szövők, hímzők, fazekasok munkája segítette berendezni, lakhatóvá tenni a házat, - és ahogy a ház építése a Velemi Faragó Stúdió létrejöttét eredményezte, a más népművészeti – kézműves műfajban dolgozók jelenléte adta az ötletet egy komplex népművészeti műhely megalakításához. A velemi faragóház felépítése, berendezése nagy hatással volt az országban már korábban kibontakozó népművészeti „mozgalom” további alakulására. Követendő példává vált mindaz, ami Velemben történt. Bebizonyosodott, hogy lelkes összefogással, önerőből, nagyobb állami pénzek nélkül is létrehozhatók komoly értéket képviselő műhelyek, alkotóházak. A velemi példa volt az elindítója – Zalaegerszegen a Gébárti - tó mellett felépült kézművesműhelynek, a debreceni faragók és a kecskemétiek tanyai alkotóházainak, a Szolnok megyei népművészek tiszavárkonyi műhelyeinek, melyeket Szentesi Anikó tervezett. Időközben megalakult a Népművészeti Egyesület 1982-ben /melynek szerveződése nem független mindattól, ami Velemben történt/, - többek között azzal a programmal, hogy szorgalmazza, ösztönzi, segíti a velemihez hasonló komplex népművészeti műhelyek felépítését lehetőleg minden megyében, vagy olyan körzetben-településen, ahol erre alkalom és igény mutatkozik.
A 80-as évek közepe táján a lendület fokozatosan csökkent, mind kevesebb pénz jutott a közművelődés támogatására. Ma már nehezen lenne megállapítható, hogy ez a pártállam ideológiai szándékainak megfelelően alakult így, vagy ettől független kényszerítő okok idézték elő, amelyek a nyolcvanas évek vége felé felerősödő gazdasági nehézségekkel vannak összefüggésben.
Mielőtt a mindnyájunk életét alapvetően megváltoztató politikai fordulatról és a Velemi Műhely további /jövőbeli/ sorsáról elmélkednétek, - térjünk vissza a régi napokhoz! 1980 nyara. A faház elkészült, a műhely felszerelése, berendezése használatra készen, ünnepi átadásra /ha nem történne, minden bizonnyal felszentelésre/ gyülekezik az ünneplő közönség. Megye-párt korifeusai, TV riporterek, rokonok, barátok, érdeklődők tömege az udvaron. Bent a faházban mi ülünk, tervezők, építők, szervezők megilletődött arccal, szorosan egymás mellett a frissen készített asztalok körül. Szinte mozdulni sem lehet, annyian vagyunk. Egyszer csak mindenki elcsendesül, Palatkás József emelkedik szólásra, mögötte Sibinger Miklós nagy fatállal a kezében, amelyen bronzból készült kulcsok csillognak, - jelképes kulcsok ezek, melyeket Józsi „bácsi” felejthetetlenül szép szavak kíséretében nyújt át mindazoknak, akiket megillet. Mi volt emlékezetes akkor a pillanat ünnepélyességén túl? Az a már-már úrvacsora osztásra emlékeztető emelkedettség, amelynek évszázados súlyára, bensőséges komolyságára önkéntelenül rátalált az együtt ünneplő közösség. Ezt nem lehet megtervezni, megrendezni, az ilyen pillanatokat csak megélni lehet.
A faház felépülése után bátrabb és lendületesebb tervezés és munka következett.
A már említett komplex népművészeti műhelyrendszer felépítéséhez fogtunk. Elkészült a fatároló, mely inkább műhelynek nevezhető, hiszen itt helyezkednek el a nagyobb famegmunkáló gépek. Felépült a kovácsműhely és a fazekasház. Sokáig tervezgettük egy konyha, vagy inkább fogadó építését és berendezését, ahol a hagyományos sütés-főzés ismeretei feleleveníthetők, és ahogy terveztük, - a műhelyekben készült tárgyak értékesítésének is színtere lehetne. Arra gondoltunk, hogy megnyitnánk az ország első olyan vendéglőjét, ahol az étlap mellett árlap is szerepelne, amelynek alapján a vendéglő berendezési tárgyai is megvásárolhatók lenének. Ez a gondolat - úgy tűnik - megelőzte a korát, nem véletlen, hogy akkor nem sikerült megvalósítani. Talán most, amikor a vállalkozások korát éljük, érdemes lenne újra feleleveníteni. Volt még egy hosszasan dédelgetett terv, mely a fentiekkel egy időben született, a patak vizével hajtott fűrészmalom terve. Úgy tűnt, megvalósíthatatlan. Sokáig csak Palatkás József gyönyörű makettjét próbálgattuk, nézegettük vágyakozva, és latolgattuk, mit hoz a jövő? A jövő, ami immár ma. Akkoriban elképzelhetetlen vállalkozásokkal a hátunk megett most bizakodva nézegetjük az elkészült fűrészmalom kibontakozó körvonalait a patak parton. Vize változatlan bőséggel csörgedezik a Szent Vid – hegy irányából, példázva a természet örök rendjét. A faragók Vas megyéből és az ország távolabbi részeiből most is a velemi hídon átkelni készülődnek minden hónap egy bizonyos napján, és még azok is vágyakozva gondolnak a velemi patak vizének csobogására, akiknek életük menete már nem teszi lehetővé a várt találkozásokon való részvételt. Nem véletlen ez a vágyakozás, hiszen átléptük a Kaput, melyen ott az írás:
„jött bárhonnan is, szíve ide szakad,…”
Budapest, 1995. január 7.
/Péterfy László/
