Rögtön az elején lelövöm a lényeget: a kényelmet, a fogyasztói társadalom nyújtotta kényelmet az autonómiánk elveszítésével fizetjük meg. 

A tudományos-ismeretterjesztő folyóirat tele van egész oldalas hirdetésekkel, melyek azt sugallják, ha ezt az autót veszed meg, azzal fiatalosabb, menőbb leszel, ez az a termék, ami feldobja a nyomorult életedet. A tévé távirányítóját nyomkodva állandóan reklámokba botlasz, melyek mind arról szólnak, hogy ettől a tusfürdőtől ellenállhatatlan leszel, akkor is, ha belül rothadsz, a személyiséged pedig nem létezik. Az interneten megint csak újabb és újabb reklámok jönnek szembe, s lassan te magad is elhiszed, hogy a boldogságodhoz már tényleg egyedül erre a csokira van szükséged.

(Kép: Vintage ad browser)

Bemész a boltba, és leveszed a polcról a csokit, a tusfürdőt, ha kicsit tehetősebb vagy, megveszed az autót. Eksztázis, vallásos révület tölt el, a szerzés öröme.

És kezdődik az egész folyamat elölről. Újra és újra és újra.

Időközben a világ változik, népek háborúznak és jönnek-mennek, kormányok jönnek-mennek, találmányok születnek, melyek a mi kényelmünket szolgálják.

Az átlagos, immáron emberből fogyasztóvá züllött egykori autonóm azonban elveszíti a kapcsolatot ezekkel a folyamatokkal, s önmaga, valamint a reklámok, a márkajelzések által elé tárt spektákulum (a fogalmat Guy Debord - A spektákulum társadalma c.. tanulmányából emeltem be), vagyis látszatvalóság foglyává válik. Létszükségletté válik az új, a nagyobb, a gyorsabb. S ezért még hajlandó önmagát is teljesen kizsákmányolni. Nincs értelme többé az erőszakkal, megfélemlítéssel való elnyomásra. Az ember önmagát nyomja el, mond le lényének egyre nagyobb darabjairól annak érdekében, hogy aztán a munkája révén többet, jobbat, újabbat vásároljon. Ezért világjelenséggé válik a depresszió és a szorongás (lásd még: Byung-Chul Han: A kiégés társadalma)

A fogyasztó elkényeztetett gyerekként létezik. Azonnal, többet, újabbat - az ösztönén késztetésére egyre kevésbé reagál a superego. Felettes én híján mindenféle terv és életprogram (lásd: Ortega - A tömegek lázadása) nélkül él. Számos reklámban el is hangzik: élj a pillanatnak! 

A tömegember (vagy fogyasztó) nem törődik az őt a maga fizikai valóságában körülvevő világgal. Belátása a saját maga gravitációs terére koncentrálódik. Nem képes felmérni, milyen elképesztő erőfeszítésekre volt szükség a XIX-XX. század (és persze korábbi korok) embereitől, hogy megteremtsék azt a környezetet, ami már annyira kényelmes, hogy az ember megteheti, hogy csak magával és a maga ösztöneinek minél gyorsabban való kielégítésével foglalkozzon. S így, megfosztva önállóságától, maga is árucikké válik, mind gazdasági, mind politikai értelemben. A Netflixen idén megjelent Social Dilemma c. filmben ez a motívium jelenik meg, a végtelen görgetés és az online reklámok világában már a felhasználót használják fel az adott termék jobb érvényesülése érdekében.

Marcuse - Az egydimenziós ember c. tanulmányában már 1964-ben leírta a probléma velejét: "Itt ismét a fejlett ipari társadalom egyik legnyugtalanítóbb aspektusával: irracionalitásának racionális jellegével találkozunk. Termelékenysége és hatékonysága; az a képessége, hogy növelje és kiterjessze a kényelmet, szükségletté változtassa a pazarlást és építéssé a rombolást; az ahogyan ez a civilizáció a tárgyak világát az emberi elme és
test meghosszabbításává változtatja — mindez magát az elidegenülés fogalmát teszi kérdésessé. Az emberek önmagukat ismerik föl árucikkeikben; lelküket kocsijukban, rádiójukban, mobiltelefonjukban találják meg. A mechanizmus maga változott meg, amely az egyént társadalmához köti; s a társadalmi szabályozást azok az új szükségletek biztosítják, amelyeket maga ez a szabályozás termel ki." (Marcuse, 1964)

A tömegember - vagy fogyasztó - tehát elveszítette a kapcsolatot a valósággal. Spektákulumban, látszatvalóságban él, melyben az őt emberré emelő lélekből minden reklámmal egyre nagyobb identitás-darabokat kimetsző cégek, termékek uralkodnak felette. Lelkének hiányát az árucikkek szerzésével pótolja. Életének céltalanságát a következő vásárlással söpri a szőnyeg alá. Eközben a reklámok még azt is elhitetik vele, hogy sztárrá (a fogyasztói társadalomban ez többnyire azt a szükségszerűen nemszemélyt jelenti, aki gazdag, és mindig a legújabb, a legjobb, a legnagyobb van a birtokában, s más erény híján ezzel hivalkodik) válhat. Pedig nem, s talán ez a reménysugár, mert "erre lassan rájövünk, és nagyon-nagyon berágunk."