Az anyaságom első néhány évét egy mélytengeri búvárkodáshoz tudnám hasonlítani. Életem legkülönlegesebb élménye volt. Olyan földön túli látványban, olyan semmihez sem hasonlítható boldogság-áramlatokban volt részem, amiket soha nem fogok elfelejteni. Egy részem örökké vissza fog vágyni oda.

Ugyanakkor hihetetlen mélységekben jártam. Sokszor volt sötét. Sokszor éreztem magam egyedül. Sokszor csaptak össze a hullámok a fejem felett. Néha egyenesen azt hittem, megfulladok, ha nem juthatok hamarosan friss oxigénhez. Máskor viszont kétségbeesetten szerettem volna megállítani az időt, és rettegtem a pillanattól, amikor majd vissza kell térnem a felszínre.

Aztán az a nap is eljött. Majdnem öt otthon töltött év után a kisfiam bölcsődés lett, én pedig visszamentem dolgozni. Felszabadtó volt újra a felszínen lenni, újra levegőt kapni. Közben iszonyatosan fájt a tüdőm a nyomás-különbségtől. Míg én a mélyben voltam, a fenti világ megváltozott. Nem találtam benne a helyem. Hiányoztak a gyerekek, az otthon töltött hétköznapok rutinjai. Újakat kellett kialakítani, adaptálódni a fenti léthez, miközben a szinte állandó betegségek hullámokként sodortak újra és újra a víz alá.

Azóta két év telt el. A gyerekeim hat és négyévesek. Most már egyértelműen a felszínen vagyunk. Sok minden könnyebb lett, sok minden nehezebb. Még mindig nem egyszerű egyensúlyt találni a különböző szerepeim között. Egy csomó múltbéli szorongás, komplexus, amikkel a mélyben töltött évek alatt abszolút nem volt erőm foglalkozni, és amikről azt hittem, hogy ott is hagytam őket valahol a húszas éveim elején, mostanában újra megtalált. Közben persze folyamatos rohanásban vagyok, egy rakás feladattal mindig elmaradva saját magam mögött. És a bűntudat! Nos, a bűntudat nagyjából a legjobb barátom lett, nem telik el nap, hogy egyszer-kétszer mellém ne telepedne, és ne sugdosná a fülembe, mennyi mindent nem tettem meg, mennyi mindenben hibáztam. Viszont minden napra jutnak a tökéletes boldogság pillanataiból is. Esténként, mikor az alvó gyerekeim arcára nézek, mindig elégedettség és hála tölt el. Pontosan tudom, hogy szép lassan ez az időszak is elmúlik, én pedig vissza fogok vágyni ide. Ez egyszerre tölt el megkönnyebbüléssel és végtelen szomorúsággal. Most még a tengerparton vagyok, de egy napon végleg vissza kell utaznom a szárazföldre. Legfeljebb nagymamaként mehetek majd néha-néha a vízhez, ha egyáltalán. Gyönyörű lesz. De egyáltalán nem ugyanaz.

Folyamatosan egyensúlyozni nagyon szép és nagyon nehéz érzések között: számomra ezt jelenti az anyaság. Ebben a hónapban olyan könyvekkel szeretnék foglalkozni itt a blogon, melyekben ez a téma hangsúlyosan megjelenik.

Tartsatok velem!