Szerintem még sosem olvastam sci-fit, de idén tavasszal volt egy kisebb olvasási (és egyéb) válságom, ezért úgy gondoltam, egy időben és térben is távol játszódó történet talán segítene kiszakadni a valóságból. Octavia E. Butler pedig már régóta érdekelt, mert hát eleve nem sok női fekete science fiction íróról hallottam még, na de olyanról, aki jó előre megjósolta Donald Trump hatalomra jutását, és akiről nemrégiben űrállomást neveztek el, még soha. Muszáj volt tőle olvasnom valamit, na. A Hajnallal kezdődő Xenogenezis-trilógia pedig abszolút beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. (És az Agave kiadó borítóit is imádom.)

A történet valamikor a képzeletbeli nyolcvanas években játszódik – vagyis hát éppenséggel 250 évvel később, igaz, ezt a főszereplő, Lilith Iyapo eleinte nem tudja. Csak arra emlékszik, hogy az Usa és a Szovjetunió nukleáris háborúban elpusztította egymást, és a bolygó nagy részét is. Ő maga egy ablaktalan, mesterségesen megvilágított helyiségben ébred fel, ahol a fogvatartói csak a falakon keresztül beszélnek hozzá időnként. Lilith (aki egyébként huszonéves fekete nő) a legvalószínűbbnek azt tartja, hogy a KGB kezébe került, ezért aztán eléggé meglepődik, mikor kiderül, hogy fogvatartói, (vagy, ha úgy vesszük, megmentői) földönkívüliek, akik 250 évig tartották mesterséges kómában egy, a Hold körül keringő űrhajón. Lilith eleinte zsigeri xenofóbiával viszolyog az emberszabású, de számos fej- és testcsáppal rendelkező lényektől, de aztán, ahogy egyre jobban megismeri hierarchia- és erőszakmentes társadalmukat, lassan szimpatizálni kezd velük. A magukat oankáliknak nevező űrlények meg vannak győződve arról, hogy az emberek azért buktak el, mert magas intelligenciájuk összeférhetetlen azzal a hierarchikus, mások elnyomására épülő társadalmi renddel, melyet ősi állati ösztöneiktől hajtva mindenáron követni akarnak. Céljuk, hogy visszatelepítsék az embereket a Földre, vezetőjüknek pedig éppen Lilith-et szemelték ki. Cserébe pedig nem kérnek mást, mint hogy az emberek párosodjanak velük, létrehozva egy minden eddiginél intelligensebb, életképesebb és főleg békésebb fajt. Lilith minden rokonszenve ellenére őszintén viszolyog a javaslattól, ám amikor a rá bízott emberek lassan mind ellene fordulnak, mégis csak az oankálikhoz kezd húzni…

Mit jelent embernek lenni? Érdemes tovább létezni, ha emberségünk lényegét veszíthetjük el? Na de mi van akkor, ha emberségünk lényege egy gyilkos ösztön? És végső soron mi a helyzet a szabad akarattal? Octavia E. Butler trilógiájában az a legfantasztikusabb, hogy rengeteg-rengeteg nagyon okos kérdést tesz fel, anélkül, hogy egy picit is sugalmazná a kész válaszokat: a szövegek semmilyen szinten nem didaktikusak, az olvasónak magának kell véleményt formálni egy csomó nagyon lényeges egzisztenciális kérdésről. Különösen tetszett az a könnyedség, amellyel a bibliai utalások, párhuzamok bekúsznak a regénybe. Maga az írásmód sajnos nem konzisztensen jó, főleg a (már Lilith gyerekeiről szóló) második és a harmadik kötetben akadnak vontatott részek, felesleges önismétlések. Mondjuk én ezt könnyen meg tudtam bocsátani a trilógiának, mert egyébként viszont teljesen beszippantott, kiszakított és közben mégis mélyen elgondolkoztatott.

Értékelésem: 8/10