Franciaország, Olaszország (Rome Paris Films, Les Films Concordia, Compagnia Cinematografica Champion), 103 perc, Technicolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard,

Producer: Carlo Ponti, Georges de Beauregard

Végre megérkeztük a nagy BB-hez, Brigitte Bardot-hoz. Bevallom, jómagam csak néhány hónapja láttam az első BB filmeket, egészen addig csak értetlenül csodálkoztam, hogy miért lett a 20. század egyik szépségikonja ez a szigorú tekintetű francia szőkeség. Persze azzal a filmjével kezdtem, amivel valóban berobbant az ismertségbe - És Isten megteremté a nőt (1956) - Roger Vadim - és innét kezdve nem volt több kérdésem BB titkával kapcsolatban. Azonnal meg kell jegyeznem, hogy nem tartom különösebben jó színésznőnek, talán még átlagosnak sem (bár ennek a biztonságos kijelentéshez még kevés filmet láttam tőle), de az biztos, hogy sikeresen megtalálta azt a stílust, ami nagyon jól áll neki, és amihez különösen nem is kell tudni játszani, csak sugározni kell azt az érzéki, megdönthetetlen dacosságot, ami BB védjegyévé vált. Valaki BB játékát színjáték nélküli színjátszásnak nevezte, és ez szerintem elég találóan fejezi ki a lényeget.Ehhez társul még persze egy igen karakteres arc, és egy gyakorlatilag tökéletes test, amit ebben a filmben sem félt megmutatni. 

A legszebb női lábak szerintem lapossarkúban - sőt mezítláb - mutatkoznak meg, hisz magassarkúban szinte minden láb kinéz valahogy. BB pedig közismerten imádott mezítláb járkálni, és amikor ezt tette, akkor volt igazán szembeötlő, hogy gyönyörű lábaival milyen szépen, szabályos tartással lépked.

Ezek a szabályos mozdulatok persze nem teljesen önkéntelenek, hiszen BB fiatalkorában balett táncosnak készült. És azok a lányok, akik ennek a mozgásművészetnek szentelik fiatal éveiket, általában messziről felismerhetők  fennkölt és elegáns lábtartásukról.

Nem megfeledkezve arról, hogy végülis egy Godard film kapcsán születik meg ez a poszt, lassan rátérek a film egyéb rétegeire is, bár mindenképpen megjegyzem, hogy BB jelenlétének véleményem szerint mindenképpen jelentős szerepe van abban, hogy ez egy nagyon szerethető film lett.

Jómagam Godard eddigi munkásságával kapcsolatban igen vegyes érzelmekkel bírtam. A Kifulladásig bennem nem keltett olyan katarzist, mint amire a film hype-ja miatt számítottam. Az Éli az életét sem talált a szívembe igazán... ez a film azonban kicsit más mint a többi...

Ez az első és utolsó Godard film, melyben amerikai finanszírozók vettek részt. Godard kíváncsi volt, hogy milyen egy nagyobb költségvetésű filmben részt venni, de állítólag nem érezte magát túl jól ebben a helyzetben. Szerintem viszont nagyon jót tett a filmnek, hogy talán a szokásosnál valamivel jobban meg volt így kötve a keze, és talán a megszokottnál erősebb szempont volt, hogy üzletileg sikeres legyen a film.

Jean-Luc Godard

Elképesztő hatású zenét sikerült a filmhez szerezni. (lásd... azaz hallgasd alább!) És ez a zene szinte mindig a legváratlanabb - már-már indokolatlan - pillanatokban csendül föl, ám meglepő módon, alkalmatlankodás helyett az általa okozott megdöbbentő hatás mindig nagyon jó irányba taszigálja a film hangulatát. Ha belehallgatunk az alábbi témába, inkább egy monumentális léptékű történelmi filmre asszociálnánk, mint egy Godard mozira. Új hullámosoknál gyakran tapasztalom ezt a látszólagos zenei összeférhetetlenséget, mely meglepő módon minden esetben tökéletesen működni látszik.

Nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy ennél a filmnél éreztem először, hogy a fekete-fehér ötvenes évek után megérkeztünk végre a színes hatvanas évekbe. Azokat a színeket (szabásokat, hajviseleteket és egyéb vizuális elemeket) látom újra, melyeket gyerekkoromban (hetvenes évek) már retrónak, mégis furcsán szépnek tartottam. A fekete-fehér már akkor is idegenül távolinak, ósdinak tűnt, de a hatvanas évek színei izgalmas letűnt világ képeit villantották fel. (Nyilván lesz még jó sok fekete-fehér film, és persze már évtizedek óta léteznek színes filmek is, de itt már a színes nem üde színfolt, hanem lassan alapértelmezetté kezd válni)

A film az események helyszíne alapján három jól elhatárolható részre tagolódik. 

Az első harmad Róma környékén, főleg a Cinecittá stúdióban játszódik. Itt megismerjük a történet főbb szereplőit, és azok egymáshoz való viszonyát.

Íme középen Paul (Michel Picolli) a forgatókönyvíró, mindig, még a fürdőkádban is kalapban... balra felesége Camille (BB). Jobbra Jeremy Pokosch (Jack Palance) az amerikai filmproducer, aki itt, a Cinecittában szeretné leforgatni az Odüsszeiát. Egy rosszabb pillanatában kirúgta a fél stábot, és most keres maga köré új embereket. Így került a képbe Paul, mint forgatókönyvíró.

Pokosch az a tipikusan gátlástalan üzletember, amelyik fajtából talán mindannyian ismerünk legalább egyet. Akinek semmi nem számít, csak a saját érvényesülése. Legjellemzőbb mondata a filmből:

"Szeretem az isteneket... pontosan tudom, mit éreznek..."

Hát hja.. Palance egyébként fergetegesen alakítja ezt a többnyire tenyérbemászó figurát, aki szinte a forgatókönyvíróval való találkozásuk első percében kinézi magának a gyönyörű szőke feleséget, akit az író pechére magával vitt eme Cinecittába megbeszélt találkozóra.

Megismerjük itt még a rámenős producer asszisztensnőjét is, akinek egyrészt az a dolga, hogy folyamatosan tolmácsoljon a csak angolul beszélő producer, és az angolul nem beszélő házaspár között. Másrészről dramaturgiai feladata, hogy rajta demonstrálja Pokosch szinte az ő állatias durvaságát. Néha megrúgja, néha arrébb löki, ha úgy tartja kedve, bizalmasan belekarol, vagy éppenséggel felsőtestét előre dönti, és a hátán ír valamit egy papírra. (a képen Pokosch áll Camille és az asszisztensnő között)

A második harmad beszorul Camille és Paul félig kész lakásába. Egy kb 34 perces vitát, veszekedést látunk, mely során világossá válik, hogy kettejük kapcsolatában valami nagyon nincsen rendben. Valószínűleg Camille-nek az a legnagyobb baja, hogy Paul túlságosan, és feltétel nélkül szereti őt. 

Végül a harmadik harmadban, mely a film leglátványosabb része, a megismert szereplők elutaznak Caprira, ahol csatlakoznak a készülő film stábjához. Itt Godard magának is szerepet ad, mégpedig a filmben készülő film rendezőjének - az ekkoriban is már legendának számító - Fritz Langnak lesz a rendező-asszisztense. Fritz Langot pedig ki alakíthatná jobban, mint maga Fritz Lang...

Talán eme harmadik harmad esetében játszotta a legfontosabb szerepet, hogy a hatodik Godard film színes Technicolor és CinemaScope szélesvásznú nyersanyagra készülhetett. Az azúrkék tenger panorámája mégsem érvényesül igazán fekete-fehér nyersanyagon!

Remek helyszínt is sikerült találni Caprin: Casa Malaparte... nos ezzel az Adalberto Libera által tervezett modernista épülettel kapcsolatban biztos vagyok, hogy ha elkezdem terveim szerint végigjárni azokat az ikonikus forgatási helyszíneket, melyek hozzám a legközelebb állnak, ez a helyszín biztosan az elsők között lesz. 

Szeretnék egyszer végigmenni azokon a lépcsőfokokon, melyeken BB lépkedett, és amelyek olyan jellegzetessé teszik ezt a vörös épületet. Bár ez a film kétségkívül sikeres volt, a forgatás után (és a filmen látható állapotot sejtve feltehetően már előtte is egy ideje) az épület üresen tátongott, csak amortizálódott közel két évtizeden át, míg a nyolcvanas években a poszt-modernista újjáéledés idején végre felújították. Ma információim szerint rendezvényhelyszínként funkcionál.

Prokosch gátlástalan udvarlása itt végül célhoz ér. Ennek eléréséhez látszólag arra is szükség van, hogy Paul szinte tálcán kínálja fel Prokoschnak saját feleségét, aki számára úgy tűnik, mintha Paul az ő felajánlásával próbálna előnyhöz jutni a producernél. Ki tudja, ha Paul kicsit jobban félté feleségét, talán sikerülne megtartania? Nyilván ezt sosem tudjuk meg, de elmélkedhetünk rajta. Godard szereti megdolgoztatni nézőjét, szereti, ha nem csak befogadjuk amit megnézésre kínál, hanem figyelünk, és elgondolkozunk. Sokszor állít minket olyan jelenetek közepébe, melynek előzményei nem teljesen nyilvánvalók. Ránk, nézőkre bízza, hogy összerakjuk a képet saját gondolatmenetünk szerint.

Nagy örömömre szolgál, hogy most, amikor már szinte lemondtam arról, hogy Godard filmjeit igazán megkedveljem, jött ez a film, mely nagyon erős hatással volt rám. Ehhez persze kellett BB, Palance, a nagyszerű zene, a gyönyörű, Technicolorban pompázó Carpi, és persze nagyon is kellett Godard, hogy mindezeket egy filmbe összerakja...