1924-ben a Chicago Tribune törvényszéki tudósítójaként kereste kenyerét Maurine Dallas Watkins, aki annyira érdekesnek találta Beulah Annan és Belva Gaertner esetét, hogy drámát írt belőle. Valószínűleg maga sem sejtette, hogy még 100 év múlva is világszenzáció lesz a történet.

A húszas évekbeli Chicagóban tombol a jazz és az erőszak: a gyilkolás szinte a szórakozás egy fajtájává nőtte ki magát, és legfeljebb akkora bűnt jelent, mint megszegni az alkoholtilalmat. A történet középpontjában két sikeréhes nő áll, akik hirtelen felindulásból és/vagy féltékenységből gyilkosságot követnek el. Hiába is keresnénk pozitív hősöket, Chicagóban mindenkit csupán a showbiznisz érdekel. Így az ártatlanság csak púder a szenzációra vágyó közönség számára – amúgy álszent bűnözőket, korrupt igazságszolgáltatást és tutyimutyi kispolgárokat takar az álca. Ám a szatirikus humornak köszönhetően könnyed stílusban tálalódik a súlyos mondandó, és mint a példa is mutatja, rendkívül szórakoztató is lehet az erkölcstelenség és romlottság virágzása. Ahhoz, hogy élvezzük a műsort nincs másra szükség, mint egy frappáns szövegkönyvre, jó hangú, mutatós színészekre, bombasztikus slágerekre, pazar díszletekre és látványos koreográfiára.

Ám bármennyire is stílusos és hangulatos a filmben bemutatott vagy száz éves amerikai miliő, maga az üzenet mégsem elavult. Tulajdonképpen a Chicago a médiában megjelenő látszat és a valóság viszonyát feszegeti. Számtalan tanulmány született már arról, hogy lényegében lehetetlen vállalkozás kamerákon keresztül, szóban elbeszélve vagy írott formában pontosan rekonstruálni bármilyen eseményt, hiszen nem ugyanazok a benyomások érik a médiatartalom fogyasztóját, mintha a helyszínen lenne, és élőadás esetén is csak a valóság kicsiny szeletét lehet közvetíteni. Viszont, ahogy a Chicagóban is látszik, az audiovizuális információkon alapuló társadalomban már nem arról van szó, hogy mennyire életszerű a közvetítés, hanem inkább azon van a hangsúly, hogy minél szenzációsabb legyen a tartalom. A színes látvány köntöse mesterien elfedi mindazt, ami szürke, érdektelen és átlagos. A Chicago is egy ilyen színpompásnak látszó álságos világról mesél, ahol átnéznek mindenen, ami középszerű, és a morális értékek is teljesen mellékesek.

Maurine Dallas Watkins drámájából 1975-ben született meg a John Kander - Fred Ebb-féle  Chicago musical, és a bemutatása után 936 előadást ért meg a Broadway-en. 1996-ban készült el a felújított változata, ami annyira sikeres lett, hogy a mai napig, azaz már 22 éve folyamatosan játsszák New Yorkban. (Hazánkban számtalan alkalommal állították színpadra a darabot, legutóbb júniusban debütált Alföldi Róbert rendezésében az Átriumban - a kritika a linkre kattintva olvasható.) Szinte a Chicago hetvenes évekbeli premierjével egy időben elkelt a megfilmesítési jog is, azonban igen nehezen született meg a műalkotás. Hosszú előkészületek zajlottak egy olyan verzió megvalósításáért, amelyet Bob Fosse rendezett volna, és a főszerepeket Goldie Hawn-ra (mint Roxie Hart), Liza Minnelli-re (mint Velma Kelly) és Frank Sintara-ra (mint Billy Flynn) bízták volna, azonban Fosse 1987-es halálával lefújták a projektet.

Egészen 2002-ig kellett várni, hogy a Broadway darabok koreográfusaként dolgozó Rob Marshall megrendezze élete első mozifilmjét. Az akkor 42 éves direktor számítógépes trükkök nélkül, a hagyományos színpadtechnika segítségével varázsolta széles vászonra a füstös, zajos jazzvilágban játszódó Chicagót. Valódi kasszasiker lett a műből, 13 Oscar-díjra jelölték, amelyből hatot meg is kapott, köztük a legjobb filmnek és mellékszereplőnek járó szobrot is. Így a Chicago bekerült azon 11 zenés film klubjába, amelyek megkapták a „Legjobb film” kategóriában az Oscar-díjat (Broadway Melody, A nagy Ziegfeld, Magam útját járom!, Egy amerikai Párizsban, Gigi, West Side Story, My Fair Lady, A muzsika hangja, Oliver, Amadeus), illetve beválasztották minden idők 25 legjobb musicalfilmje közé.

Aki 2001 környékén élt és mozgott Hollywoodban, be akart kerülni a Chicagóba. A legnagyobb harc Roxie Hart szerepéért ment, a teljesség igénye nélkül a következő színésznőket hallgatták meg: Nicole Kidman, Gwyneth Paltrow, Jennifer Aniston, Drew Barrymore, Juliette Binoche, Cate Blanchett, Sandra Bullock, Cameron Diaz, Jodie Foster, Katie Holmes, Charlize Theron és Kate Winslet. Végül az a Renée Zellweger nyert, aki éppen akkoriban vált világhírűvé Bridget Jonesként – és nagyjából 20 kilót adott le villámsebesen, hogy a törékeny Roxie Hart lehessen (és egy Oscar-jelölést is begyűjtsön kiváló játékáért).

Első elképzelések szerint Madonnának szánták az intrikus Velma Kelly karakterét, de szóba került még Angelina Jolie, Jennifer Lopez és Julia Roberts is. A film egyik producere, Martin Richard éppen Michael Douglas és Catherine Zeta-Jones bermudai karácsonyi partiján vendégeskedett, amikor meghallotta a háziasszonyt énekelni. Nem kellett sokat várni, hogy felajánlják neki Roxie Hart szerepét, viszont a színésznő ultimátumot adott: vagy Velma Kelly lesz, vagy nem szerepel a filmben. Indoklása szerint habár magát a darabot nem ismeri annyira, de azért azzal tisztában van, hogy Velma Kelly száma az „All That Jazz”, és csak ezért a dalért játszana a Chicagóban. Zeta-Jonest pedig a producerek annyira akarták, hogy fejet hajtottak kérésének, így a többi híres jelöltnek megköszönték a jelentkezést.

Azonban a későbbiekben is adódtak problémák a színésznővel kapcsolatban. Az egyik komoly vita tárgyát Zeta-Jones haja szolgáltatta: a rendező azt akarta, hogy természetes, hosszú hajzuhatagával álljon a kamerák elé. A színésznő viszont kizárólag rövid, bob frizurájú parókát akart viselni. Érvelése szerint, ha eredeti hajkoronájával táncolna, az akaratlanul is az arcába lógna, és eltakarná azt. Ezáltal pedig felmerülhetne annak a gyanúja, hogy csak egy dublőr csinálja helyette a koreográfiát. Miután a haj-kérdést eldöntötték, és elkezdődött a forgatás, Zeta-Jones bejelentette, hogy gyermeket vár. Emiatt át kellett szervezni az időbeosztást, előrevették a színésznő táncos jeleneteit. Az operatőri munkát is nem várt kihívások elé állította a helyzet. A forgatás későbbi szakaszában, amikor Velma háttal állt a kameráknak, akkor testdublőrt használtak, a közelieknél vagy köntöst viselt, vagy deréktól felfelé vették fel. A rosszindulatú pletykák szerint a színésznő zsigerből hozta az ellenszenves díva karakterét, de bárhogy is legyen, fergetegesre sikerült a film nyitójelenetét adó "All That Jazz", és felejthetetlen alakítást nyújtott Velma Kellyként, amiért az Akadémia is megjutalmazta egy Oscar-díjjal.

A minden hájjal megkent ügyvéd szerepe sem könnyen talált gazdára. Felmerült John Cusack, Steve Martin, Kevin Spacey és Kevin Kline neve is, de leginkább John Travoltát vagy Hugh Jackmant akarták meggyőzni. Végül mindketten visszautasították a lehetőséget, ám később azt nyilatkozták, hogy a végeredményt látva bizony megbánták döntésüket. Egyébként ez már a 4. alkalom volt (az Amerikai dzsigoló, a Mennyei napok és a Garni-zóna után), amikor John Travolta visszadobott egy ajánlatot és helyette Richard Gere-t szerződtették le. Mindenesetre Gere nagyszerű választásnak bizonyult Billy Flynn szerepére, lelkiismeretesen készült, például a forgatás előtt három hónapig sztepp órákat vett azért a másfél percnyi táncjelenetért, aminek a felvétele nagyjából 12 órán keresztül tartott.

A Chicago kultikus karaktere Morton Mama, akit a leginkább vígjátékokból ismert Queen Latifah alakít a filmben. A válogatók alatt neki is neves vetélytársakat kellett túlszárnyalnia, ugyanis versenyben volt még Beyoncé, Whoopi Goldberg, Kathy Bates és Bette Midler is. Roxie férje, Amos Hart szerepével megkínálták Keanu Reevest és Charlie Sheent is, ám végül a kevésbé ismert John C. Reilly nyert. A musicalben viszonylag kicsi és a történet szerint kifejezetten jelentéktelen szerepe van a férfinek, ám a színész nem vette félvállról a felkészülést, igen kreatívan részt vett a karakter kidolgozásában. Mivel a valóságban is rajong a bohócokért, ő javasolta a "Mister Cellophane" dal sminkötletét a rendezőnek, és az is a színész fejéből pattant ki, hogy a felvétel közben fesse ki magát. Összességében az alakítás egyáltalán nem lett olyan szürke, mint maga Amos, egy Oscar-jelölést is hozott a konyhára John C. Reilly-nek.

A Chicagóval kapcsolatban érdemes még további érdekességet is megemlíteni. A film nagy erényei közé sorolják még azok is, akiknek nem tetszett a végeredmény, hogy színtiszta színpadi eszközökkel valósították meg a látványos jeleneteket, nem használtak számítógépes trükköket. Egy jelenet mégis volt, amiben elkerülhetetlenné váltak a mesterséges effektek: a „We Both Reached For The Gun” című dalban Billy Flynn szó szerint marionett bábként mozgatja az újságírókat, és itt nem találtak más megoldást az egyébként rendkívül frappáns ötlet megvalósítására.

A magyar nézők számára minden bizonnyal emlékezetes a „Cell Block Tango” jelenet azon része, amikor a Hunyák nevű rab elkezd magyarul beszélni – ám nem sokkal többet értünk meg belőle, mint amennyit egy magyarul nem beszélő nézőnek mond a szöveg. A színésznő orosz származású, és rendkívül meggyűlt a baja a magyar akcentussal. Szóval, nem velünk van a baj, ha a filmben legfeljebb csak foszlányokban értjük meg a mondandóját. De most lehull a lepel, így hangzik az ártatlan lány vallomása: "Mit keresek én itt? Azt mondják, a híres lakóm lefogta a férjem, én meg lecsaptam a fejét. De nem igaz. Én ártatlan vagyok. Nem tudom, miért mondja Uncle Sam, hogy én voltam. Próbáltam a rendőrségen megmagyarázni, de nem értették meg."

Túl minden flitteren és csillogáson, azt is lehet tudni, hogy a valóságban mi lett a Chicago főhőseink sorsa. Belva Gaertner (azaz Velma Kelly) miután szabadult a hűvösről, csak apróbb összetűzésekbe került a törvénnyel élete során, egyébként jó útra tért és természetes körülmények között érte a halál 80 éves korában Kaliforniában. Viszont Beulah Annannel (azaz Roxie Hartttal) már nem voltak ilyen kegyesek az égiek. Miután hűséges férje támogatásával kijött a börtönből, rögtön el is vált tőle. Ezután elfogyasztott még egy férjet, majd a harmadik házasságának idején érte utol a halál tuberkulózis formájában. Mindez csupán a hírhedt tárgyalás után 4 évvel történt. Szóval a valóság néha tényleg elég kiábrándító tud lenni.

Chicago

amerikai musical, 113 perc, 2002

Rendező: Rob Marshall

Főszereplők: Renée Zellweger, Catherine Zeta-Jones, Richard Gere

És ha nem lenne még elég a Chicago témából, érdemes elolvasni egy kritikát arról, hogy Alföldi Róbert rendezésében hogyan fest ez a történet. Színház kritikai itt: Chicago - rendezte Alföldi Róbert