Szerény VHS-gyűjteményünk része volt, a nagyméretű képeskönyv pedig ott állomásozott a Csipkerózsika és Aladdin hasonló formátuma között, de A dzsungel könyve – egy-két jelenetet leszámítva – sosem hozott különösebben lázba (és fel sem merült bennem, hogy Kipling igencsak mást vetett papírra, mint amit a Disney rajzolói életre keltettek). Aztán egy nyári táborban megindultam lefelé a lejtőn, mikor az egyik legnagyobb, de legzseniálisabb zagyva, az Egy majomban őrlünk egyáltalán nem tüdőbarát 3 és fél percére táncoltunk viháncoló kisgyerekekként, és a Dés-Geszti páros műve teljesen beszippantott. Úgy, hogy még ma sem ereszt.

Ha van hányattatott, mégis csodás gyerekkor, az Mauglié: szüleit elveszti a kegyetlen tigris, Sir Kán támadásában, ráadásul a lesántított nagymacska megesküszik, hogy addig nem nyugszik, míg a gyereket is meg nem fosztja az életétől. A kisfiú menekülés közben a sioni farkasok falkájába fut, akik ahelyett, hogy belekóstolnának, vezérük, Akela (Borbiczki Ferenc), valamint Balu és Bagira hathatós közbenjárására mégis maguk közé fogadják a csupasz kis békát, akinek izomcsoporti és szellemi gyarapításáról épp a medve gondoskodik. Maugli tehát a vadállatok közt, mássága teljes tudatában felcseperedik, és kíváncsiságától űzve veszélyesebbnél veszélyesebb kalandokba keveredik. Ám az idő és Sir Kán ellene dolgozik, elveszti vezércsillagai többségét, és ideiglenesen még a dzsungelből is menekülnie kell – az emberek közé. A leszámolást már nem lehet tovább halogatni, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy leírom: a tigris hagyja ott az ütközet helyén a fogát, illetve a bundáját. A nyugodt élet azonban illúzió, mert Maugli egykori otthona, a dzsungel már megváltozott, és nem tartogat több helyet az emberkölyök számára, ám a farkasként felnevelt férfiból az emberek sem kérnek. Így Maugli csak a remény egyetlen alakjába kapaszkodhat: Túnába (Réti Nóra), akivel együtt, közösségeikből kivetve próbálják megteremteni boldog jövőjüket.

Józan László neve lassan összeforr Maugliéval, a végtelenül szeretnivaló és szeretetre éhes vademberével. Mauglija egy nagy gyerek, aki mindenről és mindenkiről a jót feltételezi, olthatatlan kíváncsisága szavára mindenbe beleüti az orrát, hogy aztán bájos mosolygással szemlélje a furcsa újdonságokat. Kitartása irigylésre méltó, a szíve arany, de azért felbosszantani sem ajánlatos a lassan férfivá érő ágyékkötős alakot. A csapások még ellenállóbbá koptatják, de az első felvonás végéhez közeli összetörése a mi szemünkbe is könnyeket csal. Élmény nézni minden rezdülését (nemcsak esztétikai okokból, khm…), hanem mert tényleg eggyé vált a figurával, egy pillanat alatt a szívünkbe lopja magát. Zseniális alakítás.

Reviczky Gábornak már a kisujjában van a karcos-morcos medve, és nemcsak azért, mert a jó 25 éve megesett bemutató óta ő ölti magára Balu bokszkesztyűit. A verselő medve a Dzsungel Törvénykönyvének (DzsTK) egyik legnagyobb tudora, az erdő minden lakóját ismeri – és mindről megvan a véleménye is – tudásával azonban nem fukarkodik, minden ifjú koponyába – legyen az csúcsos vagy kerek – belecsöpögteti a szokásjogot. Ami azonban még a paragrafusoknál is közelebb áll az enyhén narcisztikus Baluhoz, az a verekedés, kíméletlenül veri bele kedvenc tanítványába a pofonofonok trükkjeit. A duettjük pedig (Amíg őriz a szemed) feledhetetlen.

Majsai-Nyilas Tünde Bagira szerepében az előadás egyik üde, fekete foltja: párducában remekül elegyül a nagymacska rafinériája és irigylésre méltó kecsessége, valamint az anya óvó szeretete, féltése. Ő Maugli életre kelt őrangyala, hol a nevelőivel, hol a világgal szemben védelmezi a fiút, de tisztában van a hibáival is, egy-egy jó szóval, élesebb rákiáltással terelgeti a helyes ösvényre a lépteit. Az ő múltja is sok tragédiát rejt, bölcsessége sokkal inkább ösztönös és tapasztalati, mint a DzsTK-ból eredő, és még az ellenszenvesekkel is képes paktálni, ha azzal mentheti Mauglit. De tudja, a fiú nem maradhat örökké a fényes bundája mellett, az elengedés pedig szívszorítóan édes-bús.

Nemrég öltötte magára a csíkos tigrisjelmezt Orosz Ákos, hogy megkeserítse Maugli életét. Sir Kánjának a bosszú az éltető rugója, gyerekesen ostoba okból üldözi a végtelenségig a fiút: mert gyerekként kicsúszott éles karmai közül. Belső feszültsége, sántaságából fakadó frusztrációja szinte szétveti a testét, ideges mozgásba kényszerítve őt, miközben árgus szemekkel les minden olyan alkalmat, mikor meg tudja bontani a Maugli körüli védőhálót. Sikerrel jár, maga mellé állítja a farkasokat, és végképp maga ellen fordítja a nézői szíveket. De hát ez a cél, ezt a Sir Kánt ugyanis nem kell szánni, szeretni – szerencsétlen csíkosnak a gyűlöletünkkel kell begyűjtenie (amiről a szólódala varázsában azért csak megfeledkezünk).

Halálosan fenyegető, mégis végtelenül vicces az óriáskígyó, Ká karaktere – Méhes László is a kezdetektől tekergőzik hihetetlen, akrobatikus pózokban, ikonikussá váló zöld jelmezében. Ká sem tartozik a dzsungel legnépszerűbb állatai közé, elsősorban hipnotikus képességeinek köszönhetően, amelyeket szívesen ki is használ, mégis többször is hozzá fordulnak a szereplők, a segítségéért könyörögve. A majmok esküdt ellensége vedlés közben gyengébb napjait éli, ilyenkor humort humorra halmoz nyomorúságos állapotában, de megnyugtatja, ha elegen hízelegnek neki – és ha nem kell szembenéznie egy vérért hörgő tigrissel.

A viccosztályt vastagon erősíti Lázár Balázs is a keselyű, Csil kalapjában, fehér kesztyűjében, szmokingjában és erős sminkjében. A dögkeselyű brigád, a Kegyelet Egylet főmadara sem áll a dzsungellakók szívének közepében, pedig egyikük sem kerülheti el a vele való találkozást – vagyis éppen ezért viszolyognak tőle. Minden felbukkanása vészjósló a szereplők számára, a közönség azonban biztos lehet benne, hogy hamarosan a karfát csapkodva fog nevetni a fásult dögevő enervált poénjain. Szólódala pedig méltán robbantja fel a nézőteret, a szóviccekben fürdőző keselyűhimnusz minden sora egy gyöngyszem, és az ehhez társult előadásmód is remekbe szabott.

A dzsungel könyve hamisíthatatlanul családi darab, bájos történettel, szeretni való hősökkel. Mégis, a csalóka tavaszi szélben szobrozva, a metrópótlóra várva már körvonalazódik, hogy Maugli története valójában cseppet sem vidám: sorsszerűen, sorra veszti el szeretteit, egykori „családja” kiveti magából, de nincs új, amely befogadja. Neki mégis tovább kell menetelnie, oldalán egyetlen, de őt szerető lénnyel, és azzal a tudattal, hogy ő a legkettősebb faj szülötte: mert az ember pokolbéli fajzat, aki csodákra képes. Rajtunk áll, melyik állításrész alá sorakozunk fel…

Fotók: Vígszínház