Kinek ajánlom? Mindenkinek, akit a Disney megrontott a herceg fehér lovon mesékkel és aki úgy érzi, hogy kellene végre egy egyszerű, szívmelengető és reményt keltő szerelmi történet az életébe.
Miről szól? Anglia, az 1800-as évek eleje. Anne Elliot 27 éves, nemesi származású hajadon, akit családjának tagjai rendszeresen bántóan semmibe vesznek. Évekkel ezelőtt eljegyezte magát egy - akkor még szegény - Wentworth nevű tengerésszel. A nőt nem zavarta volna, ha egyszerű életet élnek, de mivel fiatal és befolyásolható volt, hagyta magát meggyőzni a család barátja, az anyja helyett anyjaként eljáró Lady Russel által és felbontotta a jegyességet. Anne később sem ment férjhez, és bár 200 éve kifejezetten ciki volt 27 évesen egyedülálló nőnek lenni, Anne van annyira bölcs, hogy ez kevésbé zavarja, mintha rossz házasságban élne. Viszont azóta is bánja, hogy hagyta megát meggyőzni és felbontotta jegyességét.
Hála apja mértéktelenségének, az Elliot családnak jelentősen vissza kell venni a szokott életszínvonalból, sőt a családi kastélyt is bérbe kell adniuk. A bérlő nem más, mint Anne régi szerelmének, a most már kifejezetten gazdag Wentworth tengerészkapitánynak nővére és annak férje, Croft admirális, aki egyben Wentworth elöljárója. Kicsi a világ - gondolhatnánk.
A család tehát költözik, Anne apja és nővére - akik végtelenül kellemetlen és saját nemesi voltukba szerelmes emberek - Bath-ba utaznak, míg Anne pár hónapra meglátogatja feltűnési viszketegségben szenvedő húgát és annak családját. Anne és Wentworth kapitány majd 8 év sértettség és bánkódás után itt találkoznak először, az egyik nem mer, a másik nem akar közeledni.
Anne Wentworth közömbössége miatt úgy érzi örökre elengedte a szerelmet, mint témát, így mikor apja után Bath-ba utazik igencsak meglepődik az ismételt találkozáson. Mindeközben a nő körül elkezd legyeskedni a családtól korábban elzárkózó gazdag unokabáty, aki egyben a nemesi cím és a kastély örököse. Mivel unokabátyja a család szerint ideális férj lenne, Anne-t mindenki rá akarja beszélni a házasságra, de neki megvan a saját véleménye a férfiról, és az nem túl pozitív. A konkurencia jelenléte mégis hasznosnak bizonyul, mert Wentworth végül elengedi sértettségét és félve attól, hogy végleg elveszíti szerelmét, levélben elmondja a nőnek, hogy még mindig szereti. Anne-t - aki befolyásolható tinédzserből önállóan gondolkodó felnőtt nő lett - immár senki és semmi nem tudja meggyőzni, hogy ne Wentworth kapitányhoz menjen hozzá.
Vélemény: A legkevésbé összetett és fordulatos az Austen regények közül, sőt a karakterek sem annyira élvezetesek, mégis ez a legszeretetreméltóbb. Anne Elliot-ban semmi különös nincs: nem olyan okos, mint Elizabeth Bennett, nem olyan érzelmes, mint Marianne Dashwood és nem olyan jókedélyű, mint Emma Woodhouse. Anne nem kelt feltűnést ha valahol megjelenik, néha még saját családja is megfeledkezik a létéről. Nem követeli és nem is szerzi meg magának a figyelmet, mondjuk erre a könyv sem ad lehetőséget, mert a mindennapi apróságokon kívül nem történik benne semmi. Emiatt aztán Anne egy nebáncsvirágnak tűnik, egyben a sztoicizmus élő szobra, legalábbis lehetne, ha nem ismernénk a benne dúló érzéseket.
Viszont pont az érzelmek Austen általi bemutatásával értjük meg, hogy bár mindenki úgy hiszi Anne ugyanaz a félrelökhető és könnyen befolyásolható lány, mint aki 8 éve volt, ő valójában minden feltűnés és konfliktusok nélkül egy higgadt, önállóan gondolkodó nővé érett, aki nem csak hogy tudja mit akar, de kőkeményen tartja is magát ahhoz.
Valamilyen szinten ironikus, hogy a manapság pszichológusok által könyvek és cikkek ezreiben részletezett „állj ki magadért, húzd meg a határaidat” felszólítás pont egy 200 éves könyvből tör elő, ilyen látványosan. Egy olyan korból, amikor - különösen a nőknek - nagyon oda kellett figyelniük, hogy a társadalom elvárásainak megfelelően viselkedjenek. Anne azonban nem csak hogy nem hagyja magát befolyásolni, legyen szó családi vitáról, barátairól, vagy akár mások megítéléséről, hanem nagyon bölcsen bele sem megy a vitákba, ráhagyja az emberekre a hülyeségeiket. Azzal pedig, hogy nem mond mindenről és mindenkiről véleményt, nem áll egyik vagy másik oldalra és nem osztja meg saját életének minden rezdülését környezetével, nem csak azt éri el, hogy békén hagyják, hanem azt is, hogy ne mások érdekei és elvárásai befolyásolják őt döntéseiben.
A könyv végén pedig pont ez az integritás az, ami miatt Wentworth, aki 8 évig utálta Anne-t álhatatlanságáért ismét beleszeret és ami miatt minden más csábításnak és befolyásnak ellenállva végül egymásra találnak.
