Egy kicsit el voltam kenődve, hogy az utolsó naphoz érkeztünk, de azért olyan nagyon nem, az ötödik napra tényleg le volt gatyásodva a járóképességem a bokám miatt, és a csoport többi tagja is kezdett elnyűtt lenni lábak tekintetében. Kiültünk a strandra reggelizni, aztán inkább visszamenekültünk a sátorba, mert csíptek a szúnyogok.
A gyermek- és családbarát 13 km volt a mai cél, senki se sietett, és a hosszas szedelődzködés alatt volt szerencsénk találkozni egy szintén ott kempingező magyar lánnyal. Kicsi a világ - beszédbe elegyedvén a hölggyel kiderült, hogy ő teljesen egyedül sétálta végig az utat, a déli kiindulóponttól, ami kb 440 km-t jelentett 3 hét alatt. Ébredező egóm rögtön sírva visszabújt ezt a csodálatos teljesítményt hallva - nem csak a táv, de maga a bátorság is lenyűgöző, ami egy kb 50 kilós, 22 éves lányt elindít egy ilyen próbán. Elmesélte, hogy a déli szakaszokon nincsenek Fjallstatiönök és kis menedékek, ott valóban maga van az ember, és valószínűleg ezért - turistákkal se nagyon találkozott, csak szarvasokkal. (A nomád istennő amúgy 60 literes zsákkal vonult 3 hétig, szóval szerintem ami nem fér be 60 literbe, az nem létezik.)
Elindultunk Abisko irányába kis utunkon,itt már végig meseerdő védett minket az elemektől, sok színes gombával, áfonyával és mindent elfedő mohaszőnyeggel.
Indulás után egy órával eleredt az eső, az elején csak disztingváltan, de utána egy rendes, kitartó áztató esővé vált, ami abba se maradt a célig. Végre előszedhettük az esőkabátokat meg táskavédőket, megbolondultam volna, ha feleslegesen cipeltük volna végig a teljes apparátust. Egyébként ez a szakasz az egész környék legszárazabb mikroklimájú része, "esőárnyékban" van a hegyek szélárnyéka miatt, ezért itt ritkán alakul ki eső. (Aha,kösz az infót, infótáblák.)
Túl sok kép nem is készült ezen a szakaszon, mert csak arra figyeltünk, hogy csordogál az orrunkról a földre a víz, és az ösvényre, ami valószínűleg egyszer sziklás lehetett, de most inkább egy patakra hasonlított, amiből kiállt megfelelő mennyiségű ugrálókő.
Rengeteg palló és kis függőhíd segített utunkon itt is a néma erdőben, és mókás volt a korábbiakhoz képest rövid látótáv is. Az ösvény mellett baloldalt egy kanyonhoz értünk, amiben egy csodás folyó zúgott, az Abiskojakka. Ennek folyását követtük végig, amíg be nem ért Abisko széléhez, ahol egyre több friss illatú, tiszta ruhájú ember jött szembe velünk - ez a legbiztosabb jele annak, hogy közeledünk a civilizációhoz.
Az erdei ösvény átalakult kis betonjárdává és egy aluljáróba vezetett, amiről messziről úgy láttam, össze van graffitizve, de ahogy beléptem, láttam, hogy ezek bizony festmények. Az egész aluljáró a plafonjával együtt számi motívumokkal és rénszarvasokkal volt kifestve, és egy hangszóróból egy számi sámán énekelt. Hú, eléggé megrendültem ettől a gyönyörű köszöntéstől és gyorsan úgy csináltam, mint aki nem bőg. Bobi is úgy csinált mint aki nem bőg, így közösen nem bőgve ácsorogtunk a sámánlyukban, és megállapítottuk, hogy "bebcsináltug".
Nem tudom kell e ilyenkor tanulságot levonni az iromány végén, meg nem tudom, hogy mennyire érte el a célját a leírás, de a célom az volt, hogy rávegyek nem túl bátor embereket arra, hogy ha elfogadod, hogy fájni fog meg szívni fogsz picit (ami nem baj), akkor ne hidd azt, hogy neked nem fog menni. Nem kell keménynek lenned meg sportosnak, majd a kaland azzá tesz.
Csináljatok hülyeségeket emberek, csak vigyetek elég magnéziumtablettát.
És nagyon köszönöm, hogy ilyen sokan olvastátok az írásomat, igazán megható volt ennyi ember figyelmét lekötni. :)
ui: Tudjátok miért nem esett az eső egész úton és miért nem tört fel a lábunk?
A túra előtt vettünk egy-egy rénszarvasagancs talizmánt. Az egyik a Napot ábrázolta, a másik a Számik gyógyító Szent emberét, aki egyrészt kapcsolatba tud lépni a szellemekkel, másrészt jó vízhólyagok ellen is. Vigyetek talizmánokat ti is! :D
