Őszintén meg kell mondanom, amikor először felvetődött, hogy rokonlátogatás céljából (házasság révén jött a kapcsolat) Brazíliába „kellene” utazni, nem igazán lelkesedtem az ötletért. Akkor sem, amikor a repülőjegy vásárlásnál tartottunk tavaly tavasszal, és akkor sem, amikor már ott álltunk karácsony után a terminál előtt hajnali 3-kor indulásra készen.
Ha valakinek azt mondják, elutazhat a télből a nyárba, és válasszon egy meleg, trópusi helyet, nem sokan mondanák mostanában a bűnözéstől hemzsegő dél-amerikai országot. Így én sem indultam neki túlságosan nagy lelkesedéssel a kalandnak, de biztattam magam, hogy annyira rossz nem lehet, ha meghívnak minket, elvileg helyiekkel leszünk, akik vigyáznak ránk, és azért a 30 fokos melegbe elutazni, a szürke, hideg, ködös Magyarországról, csak megéri legyőzni az ellenérzésünket.
Az utazás felejthetetlen volt, de természetesen vegyes élményekkel gazdagodtunk: nem, egyszer sem kerültünk bajba, nem raboltak ki minket, de így is sokszor éreztük azt, mintha egy másik bolygón járnánk, ahol teljesen más szokások vannak életben, más a szilveszter, mások az ételek, más az életritmus, mások az emberek, nem csak külsőre, de jellemre is.
Ezekről a következő bejegyzésekben részletesen is írok majd (helyi fogások, szilveszter, emberek), most egy kicsit a konkrét helyről is megosztanék veletek pár infót, ugyanis nem Rio-ban voltunk, hanem az onnan kb. 1600 km-re északra található Salvador da Bahia-ban. Brazília óriási, kontinensnyi méretű ország, mely 26 szövetségi államból áll össze, és mindegyik állam eléggé önállónak, egyedinek tekinti magát. Ha Salvadorban Rió de Janeirot emlegeted, kicsit fintorognak az emberek, hogy Rio más, ha a tipikus ételekről kérdezed őket, mindig elmondják: ez nem brazil étel, hanem bahiai! Büszkék erre az államra, és szinte mindig hangoztatják – nem csak egy-egy ételnél, de például zenekaroknál, énekeseknél, hogy innen származnak, de a szokásaikat is tipikusnak tartják Brazílián belül. Nos, mindennek nem tudtunk utánajárni, hiszen csak Salvadorral és környékével kellett beérnünk: bármi mást felfedezni, hosszú napokba telt volna, de legalábbis repülőre kellett volna szállnunk a távolságok legyőzéséhez. Így sem unatkoztunk persze!
Bahia állam központja tehát Salvador, 2,8 millióan lakják (egyébként ez volt Brazília legelső fővárosa is), amely hajózási szempontból figyelemreméltó helyen található: 1200 négyzetkilométeren terül el az az óriási öböl, amelyet Bay of All Saintsnek, tehát a Mindszentek öblének neveztek el, és a város jelzi a bejáratát. Ez az öböl nagyobb területű, mint Rio de Janeiro óriási öble, így ideális volt kereskedelmi központnak, mégpedig elsősorban a rabszolga kereskedelem virágzott itt hosszú időn át. Ide érkeztek a hajók Afrikából, a városban ma is áll még az az épület, ahol a rabszolgavásárt tartották, csak ma már szuveníreket lehet ott vásárolni (Mercado Medolo). De ott az óvárosi rész, melynek neve Pelourinho, magyarul pellengér. A színes, bájos épületek között annak idején a rabszolgákat állították pellengérre nyilvánosan, ma turistákkal van tele.
Ahogy a helyiek mondták nekünk: ami Európának a 2. világháború, az a braziloknak a rabszolgaság, és annak minden borzalma, amit gyakran úgy éreznek, még mindig magukon cipelnek. Ugyanakkor ennek bizonyos szempontból előnye is van: a legnagyobb pozitívum, amit tapasztaltam, az az elfogadás és egymás tisztelete volt. A fekete lakosság Brazílián belül is jelentősnek számít itt, de az évszázadok alatt keveredtek is egymással az emberek. Itt nem meglepő tehát, ha miközben a tengerparton sütteted magad, olyan baráti társaságokat látsz együtt beszélgetni, szórakozni, akik között vegyesen vannak fehérek, feketék, félvérek, és minden további árnyalatú bőrtónusúak. Az egyik legmeglepőbb például az volt, amikor egy fehér párt láttunk a gyerekeikkel, akiknek mind más bőrszínük volt. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha itt bárkit komolyabban izgatna, kinek milyen a bőre, és ez az elfogadás a másság egyéb területén is jelentkezett: hiába jártam már számos európai országban, ennyire nyíltan, a másságukat vállaló párokat kézen fogva sétálni, vagy csak a parton heverészni, önfeledten, nem bujkálva, még sosem láttam.
De természetesen a bűnözés, a szegények és gazdagok között húzódó éles határok, a favellák látványa már kevésbé volt vonzó, és az is érdekes volt, amikor az egyik lány a rokonságból arról mesélt, hogy önkéntes munkát is vállal egy alaptványnál, ahol a szegény nők felvilágosításán fáradoznak, akik a favellákon belül szinte semmit sem tudnak a jogaikról, a lehetőségeikről.
A következő bejegyzésben megpróbálom bemutatnia várost – már amennyire fel lehetett fedezni, miközben állandóan azt hallgattuk, hova nem szabad menni - majd elárulok pár érdekességet a brazil szilveszterről, az óceánpartról és a környező kirándulási lehetőségekről.
