GNL911

Május 15 után Óbudán kezdett visszatérni a normális élet. Megjelentek a BKV-ellenőrök. Nyitogatnak ki a kínai ruhaüzletek, és a Vörösvári úton egy antikvárius. „Igazából nem vagyok nyitva – mondta – de senkit nem fogok elzavarni, aki könyvet akar venni”. Aztán 18-ától újra hangos lett a piaci kocsma, a talponállók alá széket raktak az amúgy is szűk közlekedő folyosón, és az aluljáró vendégei is ihatják kedvenc söreiket, maszkjaikat álluk alá engedve.  A piac orrhangú dalnoka feléledt, és a szomszédból ismét lengedezik az édes fűillat.

Gyors egymásutánban két olyan filmet is láttunk, amelynek főszereplője egy nő, aki körül összeomlik minden. Az egyik az alkoholba és a hazugságokba, önmaga becsapásába menekül, holott egész addigi élete is hazugságokon alapul, a másik viszont az első pillanattól kezdve megpróbál talpra állni és bár magában lejátszik egy „mi lett volna, ha?” történetet, a realitások talaján marad, és a döntő pillanatban ajtót mutat notórius hazudozó barátjának és tiszta lappal indul egy véletlen találkozásra.  Mit tagadjuk, egyik film sem fest túl szép képet a férfinemről, pedig mindkét rendező férfi, ráadásul olyanok, akiket inkább humoros, szatirikus oldalukról ismerünk, de ezúttal nem viccelnek.

Volt a 60-as évek végén egy pompás olasz vígjáték, az volt a címe, hogy az Éjszaka rablásra való. Az utóbbi időben sűrűn vetíthetik le a többségi frakciónak a parlamenti ülések előtt.

Egy autóreklám, hogy a termék korszerűségét hangsúlyozza, a King Crimson 21.st Century Schizoid Manjének a refrénjét játszotta be.

Ha egy hatalom úton-útfélen mutogatja magát és bizonygatja, hogy milyen erős, előbb-utóbb úgy jár, mint a kocsmai nagymenő, akinek addig nagy a pofája, amíg valaki ezt megunja és leüti a hangoskodót.

Unokám még nincs három éves, de már utálja a tűzijátékot. Mert durran. Én négyéves lehettem, amikor egy életre megutáltam a tűzijátékot. Mert durran. Egy ideje másért is utálom. Mert vakít. Legalábbis azt, aki hagyja.

Magyarországon mindig vigyáztak arra, hogy legjobb hagyományainkat megőrizzük. Mint például a feljelentgetést. Nem mondhatjuk, hogy ezek ugyanazok, akik 44-ben, vagy 52-ben éberségükről tettek tanúságot, de génjeiket átörökítették az utódoknak.

„Az állat nem kérdi az élet értelmét. Él. Magáért az életért. Élvezi és gyönyörűségesnek találja az életet” – írja Ray Bradbury a Marsbéki krónikákban. Néhány oldallal később pedig így elmélkedik: „A többség mindig szent, mi? Mindig, mindig, nem tévedhet soha, egyetlen jelentéktelen pillanatra sem? Sohasem tévedhet, még tízmillió év távlatában sem?”

Klausztrofóbiában a világ lakosságának 5-10%-a szenved. Ők a szabad emberek.

666.győzelmemet nagymesteri szinten értem el a Klondike-on. De még gondolkodom, hogy én legyek-e a világ leggonoszabb embere.

Elment egy öreg kollégiumi tanár, igazgató-helyettes, alig 3 évvel 100 születésnapja előtt. dr. Szabó Lajossal, avagy ahogy mi emlegettük, Herkópáterrel  - egy k.u.k vezényszavakkal kevert halandzsás ébresztője miatt – még találkozhattam három évvel ezelőtt a vásárhelyi kollégiumról szóló dokumentumfilm bemutatóján, teljes szellemi frissességében. Egyszerű tanyasi tanítóból lett kollégiumi nevelő, szigora is tele volt humorral. Életelvét így foglalta össze a filmben: „Mög köll hallgatni az emböröket, mög kell őket érteni. és nem az ellentétöket kell keresni, hanem azt, ami összekapcsolja az emböröket.” Mi, akik a Kolesz diákjai voltunk, alighanem egy életre megtanultuk elfogadni és tisztelni a másik, másféle embert, annak kultúráját, tudását, gondolkodását. Remélem, a Tanár úr magával vette vízipisztolyát, hogy odaát is tudjon ébresztgetni – bár idelent nagyobb szükség lenne rá.

Mostantól kezdve törvényileg tilos Magyarországon nemet változtatni. És mi lesz azokkal, akik felnőtt korukban válnak jól felfogott érdekből nemtelenné?

Hazudni csak pontosan és szépen…-írhatná ma a költő.

Egy asztrobiológus azt javasolja, hogy mielőtt elindul a Mars-misszió, tagjain hajtsanak végre génmódosítást, hogy kibírják az ottani viszonyokat. Lehet, hogy mi, földi lények, mindannyian génmódosított Mars-lakók vagyunk? Bradbury is erre céloz finoman, miután megjövendöli az okos házakat, amelyek ugyanúgy pusztulásra vannak ítélve, mint az ember, aki hagyta, hogy az általa teremtett gépek föléje nőjenek.

Én már félek, hogy annyira beleszeretünk a kényszerből lassan mindenre kiterjedő virtuális térre, hogy egy idő után nemcsak nem merjük, hanem nem is tudjuk majd megérinteni egymást. Éppen ezért senki ne keresse a közösségi oldalon a szobámat, ahová bárki beléphet. A szobáztatás pedig egy másik műfaj, és ott még nem tartok.

Élesztőt keresek a boltban. „Van – mondja egy álarcos leányzó, aki mindig úgy pakol, hogy lehetőleg senki se férjen el mellette – de nem engedik kitenni.” Magyarázat? Minek? 

Újra megnéztük a Kelly hőseit, mert jól emlékeztünk Donald Sutherland és Telly Savalas bemondásaira, szoktuk is emlegetni, hogy „tartsd távol tőlem a negatív hullámaidat”. Érdekes módon viszont nem emlékeztem arra a jelenetre, amelyben A Jó, a Rossz és a Csúfot parodizálják zseniálisan, miként arra sem, hogy mekkora vérfürdők vannak benne – és ez utóbbiak miatt csalódottan keltem fel a kanapéról.

Imádom, amikor olyanok dobálóznak a „kommunista tempó” kifejezéssel, akik egy percet sem töltöttek a kommunista rendszerben vagy pedig éppen haszonélvezői voltak…

Az olasz járvány egyik kiindulópontjának az Atalanta-Valencia BL-meccset tartják, most a Liverpool-Atletico Madrid felelősségét vizsgálják. Az olasz, a spanyol és az angol bűnbak tehát megvan. És arra is tudjuk a választ, hogy nálunk miért nem gyűrűzött be jobban.

Ideje lenne már abbahagyni a nemzeti ajvékolást, hogy mindig a magyarokat bántják. Persze emögött szépen el lehet sunnyogni mindenféle szembenézést a tényekkel, önmagunkkal, és különben is: mi lenne velünk, ha nem lenne a világban annyi ellenségünk? Úgy járnánk, mint az egyszeri baka, akinek azt mondta az őrmester: Ne magyarázza meg, Bogárkám, elbaszta és kész!

Láttunk egy szép filmet, amely ráébreszt minket arra, hogy egy születő szerelmet, bármennyire is szeretnénk, nem lehet szabályok közé szorítani, mert azok előbb-utóbb megsemmisülnek. „Nem akarok tőled semmit, csak érezzük jól magunkat”, „Most csinálunk egy nagy hülyeséget, de nem baj, holnapra elmúlik”, „Ma egész nap az enyém vagy”. Ugye sokan hallottatok már ilyen szavakat?  És megtanít arra is, hogy egy hajdanvolt szerelem emlékét úgy tudjuk a legjobban megőrizni, ha nem nézünk vissza, és nem töprengünk azon, hogy „mi lett volna, ha…”.

Nálunk is lesz a problémás iskoláknál rendőri felügyelet. Mint Amerikában, Columbine után. Mint az azóta több, mint 20 év eseményeiből tudjuk, sokra mentek vele…

„A gondolkodástól soha nem lesz senki rosszabb, csakis jobbá válhat mindenki” – írta Anne Frank 1944. májusában a Hátsó traktusból, majd később ezt: „Azok az emberek, akik mindig csak a saját igazságukat érvényesítették, még soha nem nyertek.”

Autóbuszon. Két öreg beszélget. Az egyik nagyon szidja a rendszerváltást és az elmúlt 30 évet. „Akkor minek jöttél haza 1989-ben?” – kérdezi az egyik. „Hogy 33 év után láthassam az anyámat” – feleli a másik. „Na látod, akkor kellett volna egy nap múlva visszamenned” – vonja le a végkövetkeztetést a kérdező.