GNL911

Francia szakos egyetemistaként egy középkori lovagregény-kurzuson olvastam Perceval történetét, aki azért kerül egyre távolabb küldetésétől, a Grál megszerzésétől, mert a Halászkirály udvarában, amikor a szent kelyhet előtte viszik el, nem tesz fel egy kérdést. A 13. századi szerző, Chrétien de Troyes, aligha gondolta volna, hogy 700 évvel később ugyanazon a földrészen emberek milliói nem egyszer, hanem százszor is elmulasztják a kérdésfeltevés pillanatát és ez mérhetetlen pusztulásba vezet. Majd amikor a pusztulásnak vége, a dolgok lecsillapodni látszanak, újra elfelejtik feltenni a szükséges kérdéseket – kényelemből, félelemből, szégyenből, vagy akár karriervágyból – és csak gyűlnek a ki nem mondott válaszok, megnyomorítva újabb milliókat, egyéneket és egyéb nemzeteket.

Szántó T.Gábor Európa szimfónia című regénye éppen ezekről az elhallgatásokról szól. És nem véletlen, hogy a cselekmény nagy része 1968-ban játszódik, abban az évben, amikor szinte az egész világnak szint kellett vallania néhány kérdésre: hogyan kerülhettek magas pozícióban a demokráciájára büszke NSZK-ban egykori nácik? Miért kellett elfojtani a szocializmus emberibbé tételének kísérletét, ha ez a rendszer elvileg a néphatalomról szólt? Hogyan válhatott kedvessé  a „béketábor” legelnyomóbb rendszere a Nyugat számára csak azért, mert kimaradt a csehszlovákiai kalandból és jó pénzért kiengedte bizonyos etnikumú polgárait? És elfogadható válaszok nem voltak ezekre. Azóta sincsenek.

A regény szinte minden szereplőjének van valami titka, amelyek mögött rendszerint a kor, a történelem kényszere lapul. És ezeket mindig valami kényszerhelyzet hozza a felszínre. Lehet déjá vu érzésünk egyfajta Rómeó és Júlia-történet kapcsán, vagy szembesülünk a Mephisto-Furtwängler  problematikával („Mit akarnak tőlem? Én csak egy művész vagyok”), és azzal, hogy meddig terjed az ember egyéni döntésszabadsága, mikor lépheti túl, mikor kell túllépnie szűkebb vagy akár tágabb közössége érdekeit.  És talán ez a legfontosabb kérdés, amire feltétlenül válaszolni kell.

A történet egy része a berlini Falnál játszódik, a modern európai történelem legnagyobb nonszensze körül. De a könyv amúgy is a falakról szól: népek, országok, rendszerek, házaspárok, szülők és gyerekek közötti falakról, amelyek áthatolhatatlannak tűnnek, és sosem jókor dőlnek le.

Nehéz erről a könyvről írni, mert cselekményére utalni majdnem ugyanolyan bűntett lenne, mint egy krimi fordulatait elárulni. Rendkívül cselekményes a sztori, és bár a kortárs történelem ismerői eljátszhatnak azzal, hogy kitalálják, mi lesz a vége, még a legrutinosabbakat is érheti meglepetés és nemcsak azért, mert a szerző néhány kézenfekvőnek tűnő poént kihagy, vagy, amolyan hitchcock-i eltereléssel, nem varr el egy szálat, máskor pedig bizonytalanságban hagyja az olvasót egy-egy figura szerepével kapcsolatban. Tény, hogy a regény letehetetlen: elárulom, hogy az utolsó 30 oldalt hazafelé az Óbudára vivő HÉV-en olvastam el egy késő délutánon, pontosan a befejező tízet az Árpád-hídi megállóban, a kigyulladó lámpák alatt állva. Pedig alig 10 percre lakom onnan. És ha lesznek, akik azt mondják az egyes fordulatok kapcsán, hogy nem, ilyen nincs, ez már túl sok, akkor jusson eszükbe, hogy volt az elmúlt száz évünkben néhány olyan dolog, amiről azt mondták: ez nem lehet. Például, hogy az első világháború után 20 évvel jön egy második. És biztosan lesznek olyanok is, akik a könyv kapcsán elkezdenek töprengeni: biztos, hogy mindent tudok szeretteimről, és jól tudom?

Amit biztosan el lehet árulni: a címben szereplő Európai szimfónia valóban egy zenemű, ami egy olyan korszakban születik, amikor kontinensünkön már több mint 20 éve béke van, de a békét falak és fegyverek biztosítják, és a felszín alatt ott hullámzik az élve eltemetett múlt, amelynek elfojtott hangzavarát nem akarjuk meghallani. És óhatatlanul eszünkbe jut, hogy hiába vált azóta Európa himnuszává Beethoven Örömódája, egyre többször nyomják el szívünkben durva, hamis hangok ezt a fenséges zenét.

(Szántó T.Gábor: Európa szimfónia - Scolar kiadó, 2019).