Amikor gyerekek voltunk, mindennek örültünk. Két lábbal ugrottunk a pocsolyába, gesztenyét szedtünk, hintáztunk, sétáltunk, játszottunk - bármit csináltunk, élveztük. Miért ne lehetne ezt felnőttként is?

Kaptam egy új megbízást, ahol egy városi cégnek készítek fotókat, grafikákat, ezzel kapcsolatban pedig a minap egy nagyon jó kis kezdeményezésen vettem részt. Elsős kisgyerekek segítettek egy belvárosi tér megszépítésében. Virágokat ültettek és amellett, hogy a gondos kezek szebbé varázsolták az addig csak földdel teli ágyást, még egy pár dolog feltűnt és mosolyt csalt az arcomra.

A lelkesedés. A szenvedély. Az őszinte érdeklődés. A kommunikáció.

Gyerekzsivajtól volt hangos a tér és bármerre néztem, földben tapicskoló kezeket láttam, a kicsiket pedig nem érdekelte, hogy koszosak lesznek, hogy dolgoznak, hogy hűvös őszi reggel van – csak élvezték azt, amit csináltak.

Sok bölcs személy elmondta már, hogy élj a mának vagy csak a most számít, és ha egy kicsit belegondolunk, igazuk van. Rengeteg olyan ember van, aki csak panaszkodik, semmi nem jó neki, a kákán is a csomót keresi, mindennel és mindenkivel baja van. De vajon tényleg? Vagy egyszerűen csak elfelejtettek szenvedéllyel élni. Szeretni azt, amit csinálnak. Meglátni az apró örömöket. Hajszolják a pénzt és ez jelenti a boldogságot.

Összekeverik a jóllétet a jóléttel, pedig a különbség óriási. Lehetnek millióink a számlánkon, ha közben minden reggel úgy indulunk dolgozni, hogy „ma is biztos történik valami rossz”, „nem szeretem a munkámat”, vagy bármilyen negatív gondolattal, ami persze megalapozza, hogy förtelmes napjuk legyen. 

Mi lenne, ha örülnénk annak, hogy élünk? Hogy egészségesek vagyunk? Hogy a mostani helyzet ellenére egyáltalán van hova bemennünk dolgozni? Hogy van családunk? Hogy van hol élnünk? Hogy van egy gyönyörű bolygónk, ami tele van csodákkal? Csak körül kéne néznünk, észrevenni a napsütést, a színeket, a szépséget, a lehetőségeket.

Én világéletemben olyan ember voltam, aki a legkisebb dolgoknak is tudott örülni. Buborékfújóval a táskámban járok, felmászok a játszótéren a mászókára, ha egy labda kerül a kezembe, biztosan elkezdek vele játszani és apróságokkal lepem meg a körülöttem élőket. Félreértés ne essék, vannak rossz pillanataim és napjaim, de azon vagyok, hogy ne ragadjak bele ezekbe hosszú időre. Igyekszem meglátni a jót mindenben és mindenkiben. Nem ítélkezem, megadom az esélyt dolgoknak, embereknek, helyzeteknek. Igen, nekem is volt olyan munkám, főnököm, kollegám, tanárom, akit nem kifejezetten kedveltem, sok minden más viszont boldoggá tett. Mindig a megoldást keresem a probléma helyett, ha valami nehézség adódik, arra úgy tekintek, hogy megoldandó feladat vagy kihívás. Nem, nem mindig könnyű, de felesleges még jobban megnehezíteni magamnak a nem megfelelő hozzáállással. A lényeg az, hogy hova fókuszálunk. 

A dolgoknak, helyzeteknek soha nem egy oldaluk van. Mindig van másik lehetőség. Mindig van választás. Mindig van másik nézőpont. A kérdés csak az, hogy hajlandóak vagyunk-e ezeket észrevenni és egy kicsit a dobozon kívülre látni...

Kérdésekkel, észrevételekkel bátran keress valamely elérhetőségemen, illetve a közösségi média oldalakon, Facebook-on illetve Instagram-on. 

(Kép: Saját tartalom, felhasználása engedélyhez kötött.)