A váláshoz vezető út és maga a válási folyamat is alaposan megviseli a gyerekeket, akik sokáig hajlamosak abban a hitben ringatni magukat, hogy a szülők még kibékülhetnek, főleg, ha az egyik szülő is ebben a hitben ringatja magát és ezáltal őket is. Hiába jelenti ki a másik fél határozottan, hogy erről szó sem lehet, ha nem figyelnek rá.

Persze előfordul, hogy emberek meggondolják magukat, még ha ez viszonylag ritka is, illetve bántalmazó környezet esetén gyakoribb, mert a megfélemlítés elég hatékony tud lenni. De ha valóban semmi esély a visszarendeződésre, akkor azt előbb-utóbb minden résztvevőnek tudomásul kell vennie. 

A legdurvábban talán az szembesíti a gyerekeket a helyzet visszavonhatatlanságával, ha valamelyik szülő új kapcsolatba kezd, már persze, ha ők erről értesülnek, hiszen rengeteg esetben döntenek úgy az érintettek, hogy jobb, ha ez titokban marad. Hiszen ki tudja, milyen tartós lesz egy új kapcsolat, lehet, hogy akár tucatszor át kell esni egy új szakításon, és minek ezzel a gyerekeket terhelni... Persze ha közvetlenül nem is, áttételesen azért meg fogják érezni az adott szülő hangulatingadozásaiból, hogy szerelmi ügyek lehetnek a háttérben. Főleg, ha az anyáról van szó és ő él a gyerekekkel. 

De mikor végre tartósnak ígérkező, tehát már legalább néhány hónapos kapcsolatról van szó, akkor se egyszerű eldönteni, mikor érdemes őket beavatni, főleg, ha a két gyerek nem ugyanabba a korosztályba tartozik, és nem ugyanúgy kötődik a másik szülőhöz. (Az utóbbi szinte biztos, hiszen két gyerek sose kötődik ugyanúgy, és ha még több gyerek van, még bonyolultabb a helyzet.)

Addig még lehet, hogy minden békésnek tűnik, amíg a gyerekek csak tudnak az illetőről, de nem találkoznak vele, mikor azonban valahogy viszonyulniuk kell hozzá, sokkal bonyolultabbá válik minden. 

Minél idősebb egy gyerek, annál nehezebb lesz vele elfogadtatni egy új szereplőt. A kisgyerekek még sokkal rugalmasabbak, sokkal egyszerűbben megnyerhetőek, elsősorban kisfiúk reagálnak jól olyan új jövevényre, aki könnyen megtalálja velük a hangot. De minél flottabb a kisfiú-anya új pasija kommunikáció, annál több probléma várható az apa oldaláról, és sokszor még egy idősebb testvér oldaláról is, főleg, ha lány és kifejezetten kötődik az apjához. Az idősebb fiúk ilyenkor inkább ellenségesek mind az apa, mind az új pasi felé, sőt, az anyjukkal szemben is. 

Természetesen csak tendenciákról beszélünk, nem kötelező, hogy valóban így alakuljanak a dolgok, az viszont eléggé kiszámítható, hogy ha a gyerekek kapcsolatba kerülnek az új szereplővel, akkor az apa/anya is tudni fog róla, és amennyiben neki még nincs kapcsolata, vagy még nagyon neheztel az exére, ellenséges lesz, és tudatosan vagy önkéntelenül a gyerekeket is befolyásolni fogja.

Kérdés, megéri-e mindez, vagyis annyira fontos-e nekünk és új partnerünknek, hogy felvállaljuk a kapcsolatunkat, hogy az összes ezzel járó és sokszor kiszámíthatatlan kellemetlenséget elviseljük. Ha a gyerekek arra kényszerülnek, hogy válasszanak az elvált szülő és az új partner között, és történetesen ellentétes oldalakon kötnek ki, akkor még az ő testvéri viszonyuk is eléggé megszenvedheti az egészet.

Tekintve, hogy a válás utáni első kapcsolatok nem szoktak sokáig tartani, simán lehet, hogy jobb, ha csak jó hosszú idő után mutatjuk be az új partnert. Ha meg mi vagyunk az új partner helyében, érdemes türelemmel elviselni, ha még úgy érzi, hogy túl korai az egész családi rendszer bekapcsolása. Különben is annyi ideig volt mindenféle szerepben, hogy egy válás után esetleg sokáig csak nő / férfi szeretne lenni számunkra. 

Úgy is dönthet valaki, hogy egyáltalán nem kockáztatja meg az új partner bemutatását, mert nem szeretné, ha a családi élete részévé válna, vagy ő nem akar a partner családjával megismerkedni. Sokan megsértődnek az ilyen hozzáálláson, bármennyire is logikusnak tűnik, mert azt érzik, hogy a kedvesük szégyelli őket vagy nem eléggé elkötelezett. Valóban nem egyszerű eldönteni, hogy pontosan milyen indokok állnak a mögött, hogy egy elvált ember nem akarja olyan szintre emelni az összefonódást, amilyenre a szinglik általában szokták... De ha őszinték vagyunk, akkor ezekről a kényes kérdésekről is tudunk úgy beszélgetni, hogy tisztázzuk, vajon a kapcsolat nem olyan komoly, mint amilyet szeretnénk vagy tényleg csak a konfliktusokat szeretné a másik minimalizálni.

Mert ha az ő gyerekeiről van szó, aki esetleg egymás ellen vagy ellene fordulnak csak, mert úgy gondolják, hogy anyának/ apának nincs joga az újrakezdéshez (hiába magyarázzuk el nekik, érzelmileg sok gyerek nem képes ezt feldolgozni), akkor mi nem tudhatjuk, mennyi fejfájást képes megspórolni magának azzal, ha nem beszél rólunk. Egy adott ponton, ha nagyon komoly a kapcsolatunk, persze muszáj lesz beszélnie... De neki kell eldöntenie, hogy mikor érkezik el a megfelelő pillanat. Siettetni nem érdemes ezt a folyamatot.