Nagyjából másfél éve diagnosztizálták nálam a korai petefészek-kimerülést. Ez az állapot – mert betegségnek nem szívesen nevezem, nem érzem magamat betegnek – körülbelül minden 100. nőt érint. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy a változókor és a menstruáció elmaradása már 40 éves kor előtt bekövetkezik. Hívják korai petefészek-elégtelenségnek is, lehet választani, melyik hangzik rosszabbul, az angol elnevezés (premature ovarian failure) rövidítése, a POF talán a legkevesebb negatív tudattársítást hordozó kifejezés magyarul.
Az okok között leggyakoribb a genetikai eltérés, érdemes tehát tudni, hogy anyánknál, nagyanyánknál mi volt a helyzet ezzel kapcsolatban. Én tudtam, hogy nálunk van hasonló történet a családban, számítottam is rá, na de azért nem ennyire korán. Harmincnyolc múltam, és pajzsmirigy-gondok miatt került sor nálam a teljes hormonpanelt vizsgáló vérvételre, ami alapján az orvosom egyenesen – és számomra kissé nyersen – közölte, hogy ez bizony korai petefészek-kimerülés. Ugyan ciklusom még volt ekkor, de nem olyan szabályos, mint korábban, és már nem mindben volt peteérés, a vizsgált ciklusban egyértelműen nem. Visszagondolva, a szabályosság már egy évvel azelőtt sem állt fenn. Egy alkalmazás segítségével pontosan vezetem, meg tudtam mutatni az orvosomnak – egy évvel azelőtt szerinte még belefért a normálisba a pontatlanság - lehet, hogy a hormonvizsgálat már akkor kimutatta volna.
Sem szakmabeli nem vagyok, sem kutatást nem végeztem ezzel az elváltozással kapcsolatban, tehát nem a biológiájáról, hanem a lelki oldaláról szeretnék írni. Arról, hogy hogyan érintett engem, hogyan dolgoztam fel és hová jutottam a diagnózis óta eltelt másfél évben. Úgy gondolom, sokan lehetünk, akiket megrázott, amikor ezzel szembesültek, és a neten nem nagyon találni érintetteket, beszámolókat, sorstársakat ebben a témában. A ciklusunkról, a női működésről és annak kezdetéről még csak esik szó, meg arról, hogy az ereje teljében működő női ciklust hogyan zárjuk el és tartsuk titokban a külvilág előtt – de a végéről, az elmúlásáról nem hallani. Sokan örülnek, megkönnyebbülésként élik meg, hogy végre vége, hiszen csak nyűg volt. Igen, vannak kellemetlenségei, de az életünk része, a termékenységünk jelzője, egy állandó körforgás, ami csak a miénk, nőké. Ha innen közelítjük meg, akkor egy szép, élettel teli dolog ez, aminek az elmúlására fel kell készülni, a maga idején szépen, békésen meg lehet élni egy teljes kör lezárásaként, és új szabadságként lehet tekinteni az utána következő évekre.
A neten keresgélve a nálam is fiatalabbak között találtam érintetteket – vannak nők, akik már a korai harmincas éveikben szembesülnek ezzel a diagnózissal, még gyerekvállalás előtt, esetleg épp amikor már aggódnak, hogy nem jön össze a baba. Az ő helyzetük még sokkal nehezebb, nekem szerencsére van három egészséges fiam, és ennek ellenére ért sokkhatásként a diagnózis, amit csak nagyon nehezen dolgoztam fel.
Hogy mit is éreztem? Olyan volt, mintha valamit elvettek volna tőlem, mintha idejekorán elvágtak volna egy fontos szálat az életemben. Átlagosan 51 évesen következik be a nőknél a petefészek kimerülése. Én – mivel tudtam a genetikai előzményeimről – arra számítottam, hogy majd 40 körül lassan elkezdem észlelni a tüneteket, aztán szépen, fokozatosan lezajlik a folyamat, és néhány év múlva szépen, lassan elmúlik a ciklusom. Lesz időm elbúcsúzni tőle, és a női lét minden szépségével együtt megélni ezt az oldalát is. Igazából nem is ismertem a számokat és az átlagokat, csak a diagnózisomkor néztem utána, hogy az átlagnőhöz képest 13 évvel korábban jött el nálam. Úgy éreztem, mintha ez a tizenhárom – jó, számítottunk rá, hogy korábban jön, akkor legyen csak tíz – év kiesett volna az életemből. Kétségbeestem.
Most akkor öreg leszek? Mi következik ezekből a hormonális változásokból? Milyen az a nő, akinél amúgy átlagosan, normálisan következik be ez? Nálam tíz évvel idősebb, tehát akkor rövid időn belül én is ötvenesnek fogok kinézni? Megőszülök és megereszkedik a mellem? És mi van a nőiességemmel? Mitől, meddig nő a nő? Milyen a nő, ha terméketlen?
Sose leszek újra energikus? És a gyerekeim? Hatéves a legkisebb, nem nagymamakorúnak kellene lennem, hanem egy fiatal anyukának! Üresnek éreztem magam, feleslegesnek is és elveszettnek.
Bőgtem egy nagyot az autóban az orvosi rendelő előtt. Aztán hazajöttem és hosszan bőgtem a páromnak is. Tényleg mélységesen kétségbe voltam esve, gyászoltam a kiesett tíz évemet, a hirtelen tudatosuló hormonális változásokat, és még így három gyerek után is a termékenységemet. Hogy akkor se lehetne már gyerekem, ha negyven felett hirtelen úgy döntenénk, hogy kell még egy. Haragudtam mindenkire, akinek ez megy. Próbáltam magyarázni, mit érzek, miközben, hallva magamat, a racionálisabb részem érezte, hogy kívülről érthetetlennek, logikátlannak hangzik. Bólogattam a párom érveire: nem ettől vagyok nő! Valójában nem vesztettem el tíz évet, csak a petefészkeim merültek ki hamarabb, attól még én annyi vagyok, amennyit a naptár mutat. Az eszemmel elhittem, de belül nem ezt éreztem.
Lassan kerültem egyre depresszívebb állapotba nemcsak emiatt, más nehézségek is voltak akkoriban az életemben. Érdekes, hogy épp kilenc hónappal később jutottam el arra a pontra, hogy most már megkeresek egy pszichológust. Beszélgettünk a nőiségről, nőiességről, kerestem a válaszokat a kérdéseimre. Egy fél évet jártam hozzá, és bár azt még most sem érzem igazán, hogy megtaláltam volna, hogy ki vagyok én, mint nő, ezen az úton még fejlődnöm kell, de nagyon sokat adott, megerősített és segített elfogadni, sőt szeretni magam így is. Már rá tudok nézni a testemre a tükörben. Az arcomat még szépnek is tudom látni. Rengeteget tanultam magamról, hosszú önismereti úton járok azóta – a végén még kiderül, hogy hálás is lehetek majd, hogy így történt.
Hol tartok most? Teljesen bizonytalan ciklusom van hosszú szünetekkel és kiszámíthatatlanul. Amikor még jól működtem, sosem volt PMS-em, nem ismertem a menstruáció előtti ingerlékenységet, vagy csak nagyon enyhén. Most nagyjából három-négy hetente az őrületbe kerget, és lehet, hogy nem is jelzi előre a menstruációt, de hatalmas önuralmat igényel úgy viselkedni ilyenkor, hogy a környezetem el tudjon viselni. Igazságtalan, hogy amikor a ciklus már megszűnőben van, akkor a hozzá kapcsolódó kellemetlen tünet csak egyre erősödik!
Volt egy több hónapos időszakom rendszeres hőhullámokkal, nagyon kellemetlen, amikor bárhol, bármikor egyszer csak lever a víz, vagy úgy ébredsz éjszaka, mintha rémálmod lett volna. Egy ideje megszűnt, de nem tudom, örökre-e, vagy még számítsak rá?
És ott a lelki része. Még mindig szükségem van rá, hogy helyre tegyem magamban a nőiség, nőiesség fogalmát, rájöttem, hogy korábban sosem gondolkoztam ezen, nem fogalmaztam meg magamban, hogy mit jelent számomra a női lét, mégis úgy érzem, hogy most elvesztettem. Már épül bennem egy újabb nő, aki a ciklusa és a termékenysége nélkül is nő. Dolgozom rajta.
Ha érintett vagy – beszélgessünk erről! Te hogy éled meg? Legyen téma, lépjünk ki az árnyékból, ne szégyelljük magunkat, fontos, hogy halljanak róla mások is! Kérdezd meg anyukádat, nagymamádat, náluk mikor jött el ez a pillanat, mit tudnak a többi női felmenőjükről? Ha csak azt elérem, hogy generációk közötti bensőséges beszélgetés alakul ki, és hogy mindenki, akiben felmerül a gyanú, kér egy hormonvizsgálatot, már érdemes volt megfogalmaznom ezt az írást.
