Újabb hét a meglévő abszurd helyzetben és annak új elemeivel: habár a lottószámokkal sosincs szerencsém, a digitális egyetemmel kapcsolatos megérzéseim egyelőre beigazolódni látszanak.

A kép illusztráció. (Forrás: Pixabay)

Itthon tartózkodásom 24. napján – amikor ezt a bejegyzést is írom – nehezemre esik, hogy otthonosan érezzem magam a mostani helyzetben. Azt egyelőre magam sem tudom eldönteni, hogy még vagy már: hogy idővel hozzászokom majd, vagy az idő múlása máris ekkora mentális terhet jelent. Mindenesetre az élet nem állt meg – vagy legalábbis annak bizonyos területei, így az e-gyetem is folytatódott. Immár a harmadik hetemet töltöm a digitális távoktatásban, legutóbbi bejegyzésemben pedig már jobban is bele tudtam mélyedni a tényleges tapasztalatokba, ezzel valamelyest háttérbe szorítva az elmélkedéseket és a jövendőmondást.

Szokásom ugyan, hogy magamat ismételgetem, de ezt ezen a blogon igyekszem mellőzni, mivel tantárgyanként az óra és a beadandók menete nem változott – legalábbis a legtöbb esetben. Egyetlen megjegyzést tennék még a múltkori cím vonatkozásában: egy bizonyos, műfajismerettel foglalkozó tantárgyból a szokottnál sűrűbb napok ígérkeznek, némi variálást követően ugyanis – a határidőket tekintve – egyetlen hét leforgása alatt kell négy beadandó feladattal előrukkolni. Ebből az egyik a már említett 90 perces interjú átírása és megszerkesztése, amihez társul egy 2500-3000 karakteres összegzés mintegy 40-50 oldalnyi szakirodalom alapján riport témakörben és ehhez kapcsolódóan egy riportterv kivonata, amit még egy szöveges (ön)értékelési folyamat követ. Nem vagyunk ugyebár időmilliomosok. 

A szerencse az, hogy több szak- és csoporttársamnál is jobban állok, mivel az interjút már rögzítettem, az értékelés egy része már kész, a szakirodalom pedig már az asztalomon pihen feldolgozásra várva.

Az egyetemi évek előtt nem voltam kimozdulós típus, azóta is – a nagyátlaghoz képest – mérsékelten, de hogy biztosan változni fog, amint véget ér a járvány, az egészen biztos. Amit egykor totálisan természetesnek találtam, az most már feszélyez. Igaz, ebben az is közrejátszik, hogy éppen egy olyan szakaszban volt az életem, amikor úgy tűnt, hogy a legtöbb mindennel sikerül egyenesbe kerülnöm, ehelyett maradt a teljes bizonytalanság – és több (egyetemista) ismerősömtől visszahallottam hasonló életérzéseket.

Tipikus itthonülő vagyok tehát, de az számomra is az abszurditás határait feszegeti, hogy jelenleg az életemet 0-24-ben és 24-7-ben az íróasztalom mögül, a szobám területének ötödéről kell irányítanom és kézben tartanom. Az egyetemi óráktól kezdve a beadandókon és az adminisztrációs folyamatokon át egészen szociális kapcsolattartásig.

A kép illusztráció. (Forrás: Pixabay)

Éppen ezért jelentett valamelyest megkönnyebbülést, amikor egy projektórára egy interjúhelyzetet kellett lemodellezni, és azt – forgatási lehetőség "hiányában" – két still fotóval kellett megörökíteni, élő emberek hiányában plüssfigurákkal. Fényképezőgép elő, állvány elő – szerencsére az esetemben rendelkezésre álltak ezek az eszközök, de a helyzetre való tekintettel a mobiltelefonos megoldás is megtenné amúgy. Igazán szórakoztató volt, ahogyan az is, hogy ezért kissé felforgathattam a nappalit, két délelőtt alatt sikerült is abszolválnom a feladatot. Sok szerepben funkcionált már a nappalink: volt fizikakísérlet helyszíne, érettségiző tanulószoba, és sok minden más, de fotóstúdió még nem. 

(Sajnálattal olvasom, hogy egy másik egyetemen tanuló szaktársam esetében túlnyomó többségben vannak a negatív tapasztalatok.)

Igen, ez egy nehéz helyzet. Ilyen mértékű alvászavaraim utoljára zűrösebb gimnáziumi éveim alatt voltak. Amíg normál munkarend szerint zajlott az egyetem, addig többnyire tudtam tartani magamat az éjfélkor történő fekvéshez, valamint a reggel 7-8 óra körüli keléshez – persze ezt akkor nem lehetett megoldani, amikor 8-kor már órám volt, de ez még egy korábbi félévben volt jellemző, de akkor heti háromszor is. Ismerősi körömben másoknál is tapasztalom, hogy nehezen birkóznak meg a helyzettel, ezért is bátorítom őket az összefogásra, egymás segítésére és a folyamatos kapcsolattartásra. Ahogyan fontosnak tartom azt is, hogy ebben az időszakban a diákok és az oktatók egyaránt együttműködőek és a lehetőségekhez, valamint a megszokott személyiségükhöz mérten jófejek legyenek. Máskülönben sokaknál garantált lesz a pszichológiai összeomlás.

Továbbra is kitartást kívánok minden diák- és sors-, továbbá minden embertársamnak!

Az E-gyetemista