Immár valamennyi egyetem túl van első digitális munkarendben teljesített hetén, és attól tartok, hogy kezdetleges félelmeim be fognak igazolódni.

A kép illusztráció. (Forrás: Pixabay)

Akik igazán ismernek engem, azok tudják, hogy ha egy adott kurzusról, tanárról vagy bármi másról kérdeznek, nem szeretek azonnal határozott álláspontot közvetíteni, szerintem ugyanis 2-3 hétnek el kell telnie ahhoz, hogy bármiben is releváns véleményt fogalmazzak meg. Előzetes megérzéseim persze szoktak lenni, azokat általában nem is rejtem véka alá: mint arra beköszönő posztomban, majd múlt heti bejegyzésemben is utaltam, szkeptikus voltam a digitális létformát illetően.

Ezért is voltam bajban az első éles tapasztalatok összegzése kapcsán, mert mindenről csak egy kezdetleges kép kezdett el körvonalazódni, és az igazat megvallva még a jövő hétnek is el kellene telnie ahhoz, hogy 100%-ig biztos legyek meglátásaimban. Mindenesetre a cím és az ígért pénteki helyett vasárnapi közzététel sokat sejtet arról, mekkorát tud fordulni a világ egyetlen hét leforgása alatt. Fontos leszögeznem, hogy ez egy egyéni álláspont – immár a sajtó is felkapta a témát, így több helyen is találkozhatunk már zanzásított hallgatói véleményekkel. Hol pozitívabbakkal, hol negatívabbakkal – ez egyeteme, szakja, oktatója és hallgatója válogatja.

A második hét folyamán jelentősen megcsappant a szabadidőm mennyisége, mondjuk ebben az is közrejátszott, hogy több nagyobb projekt – mint például a klasszikus információkérő interjú, a portréinterjú, illetve a "rádiós" interjú – is eljutott a megvalósítás fázisába. Ez egy 25, egy 90, illetve egy 45 perc körüli beszélgetést jelentett; előbbi telefonon, utóbbi Skype-on. Mindegyik során akadtak legalább kisebb technikai nehézségek (internetkapcsolat-, hang- vagy hangrögzítés-minőség terén), így ha nem is kellett kimozdulni itthonról (nem is teszem immár 18. napja), meglehetősen körülményes volt. Sokkal egyszerűbb lett volna elmenni A-ból B-be, a diktafont kicsapni az asztalra, rögzíteni a beszélgetést, majd vissza B-ből A-ba, és átírni. Ez a megoldás eddig még nem igazán hagyott cserben.

Ami viszont meglepetésként kért, hogy az internetszolgáltatás nagyjából ugyanazt a szintet hozta, mint egy héttel ezelőtt, pedig immár mindenki átállt home office-ra meg home schoolra, ahol lehetett, illetve ahol kellett.

Ellenben az feltűnt, hogy a digitális munkarendnek egyik hátulütője, hogy az egyébként az órára tervezett feladatok egy része iskolaidőn kívüli feldolgozásra tolódott. Persze ez betudható a kialakult körülményeknek, ettől függetlenül van egyfajta meggyőződésem, hogy ha nem is a mi esetünkben, de másokéban egész biztosan tisztázandó egy tény:

Nem lettünk időmillomosok!

A kép illusztráció. (Forrás: Pixabay)

Attól, hogy az utazási időt kvázi megspóroltuk, nem lett kevesebb teendőnk – épp ellenkezőleg. "Beülni" az órákra, elkészíteni a beadandókat (a legtöbb esetben határidőre, de amúgy sem érdemes sokáig halogatni a feladatokat), segíteni a családtagoknak, gondoskodni az itthoni tisztaságról és étkezésről, mindezt úgy, hogy előbbi kettő sokkal, de sokkal komplikáltabbá vált – ezzel egyes tevékenységek időtartama adott esetben megsokszorozódik, s így sokkal nehezebb kézben tartani a dolgokat egy klaviatúra mögött ülve. Különösen úgy, hogy most mindannyiunknak saját gépparkkal kell megoldania a feladatokat. (Miután biztos vagyok benne, hogy mások nálam is rosszabb helyzetben vannak, nem is szeretnék emiatt látványosan panaszkodni, inkább csak zárójelben jegyzem meg, hogy noha új korában a meglévő laptopom egy nagyon jó kis gép volt, a vágóprogramot kész varázslat volt elindítani, aztán hosszabb ideig futtatni rajta.) 

Mindez, valamint a bezártság érzése pedig olyan mentális teherrel jár, amit hosszabb távon képtelenség lesz elviselni. Persze, lehet mondani, hogy menjek le, sétáljak, de a #maradjotthon nem erről szól. Így is megdöbbenve látom, hogy mások mennyire fittyet hánynak erre az egész vírushelyzetre, holott a koronavírus alapvetően senkitől nem kérdezi meg, hogy kicsoda-micsoda, mivel foglalkozik, hány éves, illetve van-e krónikus megbetegedése. Utóbbiaknak inkább halálozás szempontjából van jelentősége, de bárkit megfertőzhet a kór. Egyrészt ezt szeretném elkerülni, másrészt már önmagában azzal kockáztatnám a magam és mások egészségét, ha a lift hívó- és nyomógombját, valamint a kaput és annak nyitógombját végigtaperolom. A lelkiismeretem nem hagyna nyugodni, ha az önző kicsapongásaim miatt veszélybe sodornám valakinek az életét. (Bízom benne, hátha így hamarabb túleshetünk ezen az ínséges időszakon.)

Viszont a tanárokat is meg lehet, sőt, meg is kell érteni: most ők is annyi újdonsággal találják szemben magukat, amennyivel talán az elmúlt tíz év során összesen. Hiszen eddig nem képezte napi rutinjuk részét, hogy videohívás vagy videokonferencia keretében tartson órákat, de olyan is van, aki láthatóan ebben a helyzetben ismerkedik az adott e-Learning keretrendszer (legyen az CooSpace, Moodle vagy bármi egyéb) komolyabb szintű használatával is. Ezt is meg lehet érteni, és azt jó érzés tapasztalni, hogy a többség továbbra is folyamatosan hangoztatja, a cél az, hogy minket segítsenek a szemeszter teljesítésében.

Ugyanakkor azt sajnálom, hogy az egyik, jogi ismeretekről szóló kollokviumos órámhoz még online sincs kontaktóra. Ebben az esetben a digitális oktatás heti szinten kimerül egy-egy 15-20 oldalas könyvrészlet feltöltését. Van, akinek ez elégséges, de vannak olyanok is (mint például én), akik adott esetben szeretik egyszerre "látni és hallani" a tananyagot. Egy másik előadásom esetében ezt speciel nagyon jól sikerült kivitelezni, pedig annak tanárát szigorúbbnak és kevésbé közreműködőnek tartják.

Az eddigi két hét tapasztalatai alapján nehezemre esik elképzelni, hogy ilyen keretek között miképpen lehet végigcsinálni a vizsgaidőszakot online (nálunk már eldőlt, hogy így lesz) úgy, hogy az igazságos legyen, és mindenki egyenlő esélyekkel indulhasson, a dolog technikai oldaláról nem is beszélve. Ilyen szempontból a legnehezebb helyzetben a végzős középiskolások és gimnazisták lehetnek, ahol most az is egy óriási kérdőjel, hogy egyáltalán mikor és milyen formában abszolválják az érettségi vizsgákat, holott már csak alig több mint egy hónap van hátra az eredetileg kitűzött időszak kezdetéig.

Összességében ez egy rendkívül nehéz időszak, amikor is fontos egymás segítése (a kamerákon és chaten keresztül persze) az összetartás, valamint az, hogy kihozzuk a bennünk lévő maximumot, abban bízva, hogy legkésőbb szeptemberben visszatérhetünk az iskolapadba, tanáraink pedig a katedra mögé.

Továbbra is kitartást kívánok minden diák- és sors-, továbbá minden embertársamnak!

Az E-gyetemista