A verőceieknek 110 évvel előbb volt hajós játszóterük, mint a nagymarosiaknak, ugyanis 1910 táján a megszünt téglagyár előtte szállításra használt bárkáját a füzes partjára vontatták, és ott bárki játszhatott benne - csak sokkal később sodorta el a víz... Képeink az 1910-es, 20-as évekből származnak! 

Blogbejegyzésünkben a dunakanyari téglagyárak történetét vesszük sorra...

A verőcei felső téglagyár bárkájának fotója nemrég került elő egy hagyatékból...

Nógrádverőcén két téglagyár működött, a felsőnek a vasútállomásnál voltak a szárítói. Tóth László így írt róla:

Az agyag kitermelése a hegyoldalból és a mára már feltöltött gödörből történt, ahonnan lóvontatású, síneken gördülő kocsikon vontatták át az alagúton keresztül az alapanyagot a téglavetésre alkalmas területre - ez az Árpád út felöli részen terült el. Itt voltak a téglaszárító pajták is . A területet fordító korongokkal ellátott vágányzat borította. A vágányzat egyik ága a község nyugati végén található Hoffman körkemencéhez vezetett, ahol a téglákat kiégették.
A gyárnak két szállítóhajója is volt (Sárika és Veronka), amelyik közül az egyik sokáig a füzesben állt, és a gyerekek játszottak rajta - majd egy áradásnál a víz kiemelte és elvitte.
Az első világháború alatt a termelés visszaesett, majd a kemencéből kiindulva a gyár leégett.
Meg kell emlékezni a tulajdonos házáról, amely a gyár nyugati végében állt, és az egyetlen kétemeletes épület volt Verőcén. A földszinten lóistállók voltak, az elsőn irodák, és legfelül maga a lakás.
A tulajdonos megpróbálta gépesíteni az üzemet, de ez már nem sikerült neki... Meg kell említeni még az üzemhez tartozó, a nagyvasúti állomás alatt átvivő boltozott átjárót is, amelyről már kevesen tudnak.

Hogy mire jó, amikor egy közösség keresi a történetét? Régebben én már többször belefutottam ebbe a képeslapba, de nem találtam nyomát az épületnek és senkisem emlékezett rá. Aztán kaptam kéziratos helytörténeti leirást, amiből idéztem is. Ma többekkel együtt gondolkodva összejött a szöveg a képpel: ez a verőcei téglagyáros Berczeller háza, a későbbi fűrésztelepnél állt.

Ezen a képeslapon láthatók a téglaszárítók

Egy idő után már terhes lett a gyár központi elhelyezkedése:

...a már lebontott terület 1910-ben

Eredetileg egy mészégető ikerkemence volt, amelynek feltöltése a vasúti pálya felől történt. Az üzem a múlt század végén megszünt, és ekkor egy vállalkozó szellemű helyi lakos vette meg, és ismeretlen ambicióktól hajtva házat épített köré. Így egy nagyméretű villa jött létre, két szinttel, egy külső és belső megközelítő lépcsővel. Madary Gábor pesti gyáros is volt a tulajdonosa, akiről cikk őrizte meg a kalauzzal való, verekedésbe torkolló afférját. Ő különben a verőcei társaság meghatározó alakja volt. A házat később több lakásra bontották, és további furcsa történetek keringenek róla...

Az alsó téglagyárról a Váci Hírlap 1912-es cikkéből értesülünk:

Siersdorf, a szokolya-hutai porosz gróf, nagybirtokos elhatározta, hogy nevét meg fogja örökíteni s éppen ezért praktikus hasznú dolgokat létesít. A nógrádverőcei nagy téglagyárat már megvásárolta az elhunyt Berczel József örököseitől s most a téglagyár területén villanyt fejleszt, a honnan Nógrádverőcét, Szokolyát, Hutát, Kismarost és Nagymarost villanyvilágítással fogja ellátni és pedig oly olcsó pausál árban, hogy a villanyt a legszegényebb zsellér ember is bevezettetheti majd. A nemesen gondolkodó gróf azonban nem állt meg itt, hanem egyben elhatározta, hogy Nógrádverőcét — a hol lakni is szándékozik — csinosabbá teszi. A községi elöljárósággal már megállapodott, hogy rendkívül csekély árban kikövezteti egész Nógrádverőcét, a kocsiutakat épúgy, mint a hogy modern járdát fog készíttetni a házak előtt. Az erre való köveket ő maga szállíttatja saját igáival és embereivel s a lakosságnak vajmi kevésbe fog kerülni az, hogy háza előtt mindenütt járdán mehetnek az emberek. így hát egy idegen gróf jóvoltából rövid idő alatt Nógrádverőce lesz az ország legszebb és legmodernebb községe.

Szokolya-Huta a mai Királyrét volt - Siersdorf építtette a kismarosi kisvasutat. Nógrádverőcén a villany már akkor, a kövezés csak később jött össze...

A verőcei alsó téglagyár kéménye 1940-ben (fotótulajdonos: Daróczi János)

A kerámiaműhely is a közeli agyaglelőhelyek miatt költözött Verőcére. Gorka Lívia így emlékezett vissza:

Nógrádverőcére 1921-ben, amolyan jöttmentként érkezett az ifjú Gorka Géza. Apám sokat mesélt a falu bizalmatlanságáról. Először nem értették, mit akar ez az új gondolkodású, mást akaró egyéniség abban a kialakult szokású faluban. Egyedül jött, maradt és teremtett. Megbízásból létrehozta a Keramosz Rt.-t, ahol tervezőként dolgozott. A gyár egyébként körülbelül negyven embert foglalkoztatott. Verőcén korábban is volt téglagyár, amiből évtizedek múltán már csak a „nagygödör’’ és a „kisgödör” maradt. A gyár, a minőséget emelni kívánván, a helyi agyaghoz a Romhány környéki Petény-ből hozatott fehér agyagot. A majdnem fehér masszából úgynevezett öntőagyagot csináltak, zömmel mázalatti festéssel. így gyártották a finom fajanszot, a kőedényt. 1927- ben már a kis műhelyben szűrik, ülepítik, állftják össze az agyagmasszát, legalább 4-5 féle agyagból. A félig szikkadt agyagtömbök hűvös pincébe kerültek legalább három évre. A kert végében megépült a fatüzelésű kemence. Az oxidáló-redukáló égetéshez volt fa bőségesen a Börzsöny aljában. A fatartalék is három évre kellett hogy szóljon.

Ez az épület az Árpåd út 71. sz. alatti ház. Később a Nagybányáról áttelepült Székely család vásárolta meg.

Mr. Gould Verőcén (Pest Megyei Hírlap, 1969)

Mr. Gould a múlt évben a Balatonnál akaszkodott rám először. A napokban meg a váci vonaton találkoztam össze ezzel a pocakos, kopasz kaliforniaival. Kijelentette, most a Dunakanyarhoz készül, csak így „mezítláb”, kocsi nélkül. Szivarját kidobta az ablakon.

— Önnel megyek, fiú! Verőcén lakik? Az is a Dunakanyar, ugye?

— Az — mondtam némi szorongással. Megkíséreltem, hogy máshová irányítsam, de nem lehetett lebeszélni. Kiszálltunk az állomáson, és ő totyogó, de víg léptekkel haladt mellettem. Beljebb tessékeltem az úton, a házak mellé.

— Hát ez itt mi? — kérdezte vidám képpel, rácsodálkozva a túloldali hat-hét méteres óriás tömbre.

— Ez — mondtam zavartan —, ez itt a verőcei szoros.

— Ahá! Itt jött be Árpád a honfoglalókkal? Szenzációs!

— Az a vereckei szoros volt! — magyaráztam. — Ez a verőcei. Harminc méter szélességű ettől a dombtól. Nem jutott rá több hely. De menjünk odébb — figyelmeztettem —, mert a domb füstjét felénk fújja a szél.

— Éppen Ilyen szaga van nálunk a Pericutin vulkánnak kitörés közben — fintorgatta orrát a kaliforniai. — Furcsa, hogy tűzhányójuk van a falu közepén. A Pericutin kukoricaföldek között áll. Nem jó üzletemberek önök. Ha ezt reklámoznák odakint, tódulnának az idegenek! De mondja, nem félnek a falu lakosai?

— Ez nem tör ki — csillapítottam. — Most éppen begyulladt magától, máskor viszont meggyújtatják. Tudja, kérem, ez a domb végig szemétből van, ide hordják az egész falu szemetét, aztán időnként elégetik.

— De hiszen ez pontosan a falu közepe, ugye? Olvastam, hogy önök most a városok, falvak központját építgetik. Verőcén így csinálják?

Erre a kérdésre zavaromban nem találtam választ. Helyette helytörténeti fejtegetésbe kezdtem, megmagyarázva az én jó kaliforniaimnak, hogy ez a községi szeméttároló egykor egy téglagyár vályoggödre volt, azt temetik be ezzel a rengeteg szeméttel.

Mr. Gould rágyújtott, nem bírta tovább a bűzt. Pislogva kérdezte:

— Mit szól hozzá az orvos? Látom, sok gyerek játszik a szemétdomb körül.

— Edzést tartanak éppen a bacillusok ellen.

— Olyan himlőoltásféle, mi ? Új felfogás, nagyon figyelemre méltó újítás. Nálunk különben a városok meg falvak szélén vannak a szemétlerakodók...

Mr. Gould visszanézett a szeméthegyre, amelyből még szállongott a füst.

— De mondja, kérem, nem volt más anyag arra, hogy betemessék a falu közepén ezt a téglagyári gödröt?

— Lett volna bizony, mert útépítéskor három ilyen gödörre való földet hordtak a Dunához.

— Hát akkor miért nem azzal a földdel temették be ezt az agyaggödröt?

Nem ért ön ehhez, Mr. Gould. Akkor hova rakták volna Verőcén a szemetet?

Szűcs Ernő Béla

A nagymarosi téglagyár 1870-ben kezdte meg működését. Cserepeket, téglákat készítettek nagyon jó minőségben. Minden év februárjában 15 család érkezett, dorozsmai vályogvetők, akik családostól végezték a munkát. A mostani szálloda épületénél lévő agyagbányából bányászták a téglagyártáshoz szükséges anyagot. A kb. focipálya méretű területen, 150 m hosszan ki volt vájva a hegy. A lelőhely nagyon sárga, tiszta, gyökérmentes márgaréteg volt. Onnan egy csillepálya segítségével jutott le a gyárhoz a kitermelt agyag. A mai Radnóti utcánál lévő boltíves vasúti alagút a téglagyárnak épült. Az alagúton áthaladva a csilléket fordító korongokkal befordították derékszögben a téglagyárhoz, mely a mostani kenyérgyártól majdnem a Gyár utcáig ért. A gyártáshoz iszapra is szükség volt, melyet a mai Sólyom-sziget (volt Bergmann-sziget) holtágából merítettek. Ló-vontatású csillepályán került a gyárba. A Gyár utca felőli részen volt egy hatalmas keverőgödör, melynél körbe-körbejáró ló forgatta a keverőlapátot...

(Forrás: pecsétes tégla mániások fóruma)

- Emlékszem, 1940 körül, amikor 5-6 éves lehettem, elkísértem az édesapám a gyárba, ahol téglát vásárolt – mondja Niegreisz József. - Akkor egy Fischer nevezetû, zsidó vallású ember volt az üzemvezetõ. 1945 után már nem üzemelt a téglagyár, akkor oda jártunk fapuskával harcost játszani, mivel a járatok jó búvóhelynek bizonyultak.

A mostani szálloda épületénél volt az agyagbánya, ahol egy focipálya méretű területen 150 méter hosszan ki volt szedve a hegy. Ott bányászták a téglagyártáshoz az agyagot. Ez vastag, nagyon sárga, tiszta, gyökérmentes márgaréteg volt. Onnan egy csillepálya vezetett le a téglagyárhoz. Egyébként a Radnóti utcai körös alagút a téglagyárnak épült. Nem kanyarodott be a csille, hanem ahogy leért, a fordító korongokkal befordították derékszögben a téglagyár hoz, amely a mostani kenyérgyártól egészen a Gyár utcáig, illetve nagyon picit lejjebb állt. A téglagyártest hatalmas, várszerû építmény volt, körülötte boltíves lyukakkal, fölötte beborítva hosszú tetővel. Ezen a tetõrészen végezték az utolsó szárítást, onnan került a tégla az égetőbe.
A gyártáshoz szükséges iszapot pedig a mai Sólyom-sziget (volt Bergmann-sziget, a Bergmann család
birtoka) holtágából merítették, majd egy lóvontatta csillepályán - amely átment az országúton egészen a volt szeszfõzdéig – szállították a gyárba. Emlékeim szerint volt egy nagy keverõgödör a Gyár utca felõli részen, mely fölött körbe-körbe ló forgatta a keverőt. Voltak kézi formázók, akik a cserepeket formázták.
- Mirõl árulkodnak az átépítések, bontások során elõkerült marosi téglák?
- A téglák minõsége nem egyenletes – mutatja Niegreisz József. - Amelyiket ideális hőmérsékleten égették ki, az nagyon jó minõségû tégla és faragni lehet. A tűzhöz közel lévőkből kivált a szilikát. Ezeket a téglákat – mutat rá egy másikra Niegreisz József - kriptaépítésre, WC-lyukak falazására, állatok szállásának építésére használták fel. Azokból a téglákból, amelyek messze voltak a tűztől, s csak forró levegőt kaptak - bennük pirosra égett az agyag, de a szilikát nem olvadt meg - tűzfalat építettek, ezek voltak a Luftbren (légégetésű) téglák. Nagyon gyenge szilárdságúak voltak, de a vályognál erősebbek, ezért nem fagytak könnyen szét. Ezeket az információkat Emmer József kőműves mestertől kaptam.
Őseinknek köszönhetjük, hogy több évtized után is meg tudjuk határozni hogy a téglák, cserepek hol készültek. A legrégebbi nagymarosi téglákon – legalábbis, ami előttünk van, ez áll: MAROS, a később égetetteken Maros B (Maros Bergmann), valamint Maros HB (Maros Hoffmann-Bergmann) felirat látható. Niegreisz József talált RC és BT feliratú téglákat is, ám ezek származási helyét nem ismeri.
- A tégla mellett járdalapokat is gyártottak Nagymaroson. Ilyen burkolat látható az Édeske cukrászda elõtt is.
- A házon belüli és a bejáratnál lévő részt és a spejzokat (éléskamrákat) téglával, vagy járdalapokkal burkolták – folytatja a beszélgetést Niegreisz József. - Alatta az alap száraz agyag volt, erre fektették a lapot, vagy a téglát.
Ennek elõnye, hogy a páratartalmat beszívja és ugyanúgy ki is adja. A vályoggal vakolt oldalfalú és agyagba rakott éléskamrában nem penészedett meg semmi, mert a burkolat a páratartalmat szabályozta, ezt Woslauf Henriktõl - aki gépészmérnök volt - hallottam.
Egyébként a járdák, verandák, tornácok is nagymarosi téglával voltak burkolva: a szélén élire állították a téglát, majd a többit fektették. A tornácok és verandák téglaburkolatát időnként az asszonyok nedves ronggyal téglapirosítóval bekenték, színezték, így egyenletes színt kapott a burkolat. Nagymaroson a téglajárdák ugyanolyan szabályozó funkciót láttak el, mint az éléskamrákban, a nedvesség ellen védték az épületeket.