Nékosz Nagy Balogh János képzőművészeti kollégiuma - Nagymaros Zoltán u. 9.

Pap Gyula festőművész 1946-ban költözött Nagymarosra. A következő év tavaszán már hozzáfogott nagyszabású terve megvalósításához - a NÉKOSZ keretén belül működő festőiskola szervezéséhez. Korábban is foglalkozott művészetpedagógiával, 1926-tól 1933-ig Johannes Itten berlini iskolájában tanárkodott, de azóta is mindig voltak műtermében tanulni vágyó fiatal festőjelöltek. Hogy pedagógiai ambíciójából nem csupán vérszegény magániskola lett, az a körülményeknek, de mindenekelőtt a kor szellemét megértő vállalkozó kedvének köszönhető. Vállalkozása még a NÉKOSZ történetében is egyedülálló volt, ugyanis a tagság ellátását nagyrészt saját erőből, bérelt földeken, mezőgazdasági termelő munkájukkal kívánták fedezni. így történhetett, hogy a napilapokban megjelent nyilvános pályázat után kiválasztott 16 fiatal személyes holmiján kívül nemcsak rajzfelszereléssel, otthonról hozott élelemmel, hanem kapával, ásóval, gereblyével érkezett a sebtiben kollégiummá alakított nagymarosi épületbe. Az elsőrendű cél - a megélhetés biztosítása mellett - nem elhanyagolható szempont, hogy a többségükben falusi gazdaságokból felkerült fiatalok itt, Nagymaroson részben folytathatták otthoni tevékenységüket, az életformaváltás így nem volt olyan radikális.

A sajtó is lelkesen üdvözölte a kezdeményezést, a Szabad Művészet és a Valóság hasábjain olvashatunk lelkes sorokat a nagymarosi példáról. A Nagy Balogh kollégium „életformájában egy mai, demokratikus jellegű művésztelep képét mutatja" — írja Pogány Ö. Gábor, aki abban az időben a Dési Huber István kollégium igazgatói teendőit is ellátta. A nagybányai festők mintájára megoldották a tájjal, a természettel való eleven érintkezést, de „itt az élet eleven valósága nyújtja az igazi problémát fiataljaink számára... Földünknek és népünknek közvetlen közelében tanulnak, maguk is mind kispénzű dolgozók gyermekei, akik tudásuk tökéletesedésével nem fognak visszafordulni a műtermek desztillált magányába, hanem közvetlen élmények hatása alatt fogják életművüket létrehozni. Beláthatatlan nagy fontossága lesz a magyar képzőművészet jövőjére nézve ennek a tapasztalatokkal teli reális ösztönzésű irányzatnak."

(Új Művészet, 1977)

Egy nógrádverőcei kastélyban ifjúsági tanfolyamot vezettem. Itt éreztem meg váratlanul és bizonyosan, hogy valami más, valami rossz kezdődött el. Budapestről az ifjúsági központból ellenőr érkezett. Kiszállt a kocsiból revolvert tett a nadrágzsebbe. — Minek az — kérdeztem. — Nem tudod, hogy 1949-et írunk. És? — Mindenüvé befurakodik az ellenség. Pont ide? — Ide is. Így jött, jegyzőkönyvvel távozott. Felrótták és megállapították: a népdaltanítás nacionalizmus, a fogkefehasználat kispolgáriság. Mit tehettem? Visszamentem a bányába.

(Új írás, 1965)

Október 24-én az esti órákban indult meg a helyi „csillaghullás". A Budapestről hazatérő utasok egy része - vélhetően fővárosban látottak nyomán - előbb az éppen szolgálatot teljesítő vasutasokat vette rá, hogy távolítsák el sapkáikról a vörös csillagos „Rákosi-címert", majd - szolgálatban lévő karbantartó villanyszerelők közreműködésével - eltávolították MÁV-állomás épületéről is a rendszer szimbólumát.

(Gyarmati György: Váci krónika az 1956-os forradalomról)

1956. október 23-án "betelt a pohár". A levegőben egyre érezhető feszültség, a szabadság "lehelete" a forradalom negyedik napján már átérződtek a börtön falain is. "Érezni lehetett a város lüktetését" - emlékezett vissza az ezredes. Ezen a napon az esti órákban az egyik zárka mélyéről valaki elkezdte énekelni a Himnuszt, majd sorban "dalra fakadtak" a zárkák. "Mind sírva énekeltük, s azt mondtuk magunkban: ha ma ez megtörténhetett, akkor holnap bármi lehetséges!"
...és másnap, október 27-én e nagyszerű város lakossága és a több száz politikai elítélt összefogásának köszönhetően megnyíltak a börtön kapui. "Sírva öleltük egymást, s ismét elhangzott a Himnusz és a Szózat." 

Petrusz Tibor visszaemlékezése

Október 24-ének estéje örökké felejthetetlen marad számomra és gondolom a marosiak számára is. A Fő téren, a rendőrség előtt kezdtünk gyülekezni. Előbb csak tízen-húszan, majd mind többen. A félelmet már nem ismertük. A padra ugorva mámorosan szóltam néhány lelkesítő szót. Es már zengett a Himnusz, amit könnyes szemmel és el-elcsukló hangon, imádságként énekeltünk el.

A Kultúrház lépcsőjéről felhangzott a „Nemzeti dal", mely még soha nem volt időszerűbb és szívbemarkolóbb, mint akkor: ... „Rabok legyünk, vagy szabadok?". .. Felolvasták az egyetemisták híres 12 pontból álló követelését. Ennek minden egyes pontja után viharos éljenzés volt a válasz. Es ezek a fiúk a mi fiaink voltak. Kórusban hangzott és zúgott fel az estének számos jelmondata: „Le a kommunizmussal!",

„Éljen a szabadsági", „Ruszkik haza!", „Éljen a forradalom!", „Vesszen Rákosi, vesszen Gerő!", „Szabad Magyarországot!".

Pillanatok alatt özönlött a nép a Fő térre, főleg a fiatalok, felsős és középiskolás diákok, ifjúmunkások, középkorú férfiak és asszonyok, de jöttek az idősebbek is. Ők mindnyájan a saját bőrükön szenvedték meg a 10 éves kommunista rémuralmat.

Es szüntelenül hangzott a hívó kiáltás: Aki magyar velünk tart!

Ilyen gyorsan és ilyen lelkesen még nem özönlött a Fő térre a nép! Szinte pillanatok alatt már több százan tüntettünk a forradalom mellett. A rendőrség bezárkózott. Nem avatkozott az eseményekbe.

A tömeg egyre mámorosabb és határtalan lelkesedése késztetett arra, hogy az egész községet bejárjuk és felrázzuk. Forradalmi dalokat, Kossuth-nótákat énekeltünk, és harsogtuk a már említett jelmondatokat. Nem maradt bezárt kapu, ahonnan ne csatlakoztak volna hozzánk. Mire a Fő tértől a Szobi utcán át a Dózsa György úton a templom felé meneteltünk, már ezres lehetett a létszám.

A templom előtti téren nagygyűlés formájában megemlékeztünk Mindszenty József esztergomi érsekünkről. Követeltük az azonnali szabadon bocsátását. Követeltük a vallás- és lelkiismereti szabadságot, a hittantanítás szabadságát, a politikai foglyok szabadon bocsátását.

Majd újra felhangzott a Himnusz, a nemzeti könyörgés!

Zúgtak a jelmondatok és egyre többen lettünk. Minden házban talpon voltak. Ezen az estén és útvonalon, a gyerekeken kívül mindenki ébren volt. Igen kevesen zárkóztak be jogos félelmükben!

A Rákóczi úton hömpölygött tovább a nép a Csukavölgy bejáratáig. Onnan visszafordulva újra a Fő térre vezetett az út, de már a vasút alatti részen, a Váci úton át.

És a szabadság első estéjének már éjfélre járó óráiban határozat született: másnap délelőtt a Fő téren vagy a Kultúrházban folytatjuk a tennivalókat. A tömeg még álomnak érezte a berobbant valóságot. Lassan kezdett felocsúdni és oszladozni. Kisebb-nagyobb csoportokban tárgyalták az eseményeket, a rádióban elhangzott, félelmet keltő felhívásokat.

Október 26-án meglódultak az események. A Kultúrházban tartott nagygyűlésen, zsúfolt részvétellel, a békés átmenet biztosítására, indítványomra 50 tagú Nemzeti Bizottságot választott a nép: köztiszteletben álló férfiakból, felső iskolás diákokból, ifjú munkásokból. Engem ért az elnöki megtiszteltetés.

A Nemzeti Bizottság azonnal átvette a közigazgatás vezetését Hetényi Mihály elnökletével.

A rendőrség bravúros lefegyverzése után, a tőlük elvett fegyverekkel, a fiatalokból megalakult Nemzetőrség átvette a közbiztonsági szolgálatot.

A főváros támogatására, a szabadságharcosok élelmezésére több teherautó élelmet adtak össze a marosiak, amit fiaink juttattak el a rendeltetési helyre. Mámoros napok, mámoros eseményei!

Az iskolás gyerekek a Fő téren, máglyán égették el az orosz tankönyveiket és füzeteiket. A tanítás szünetelt.

A forradalom, pedig Nagymarosról gyorsan átterjedt az egész alsó- és felső járásra. A 17 község küldötteit Marosra hívtuk, hogy eligazítást, tanácsot, biztatást adjunk a tennivalókra. így alakult meg a Járási Nemzeti Bizottság, amelynek szintén elnökévé választottak a falvak küldöttei. Ezekben a napokban a szobiak kezdeményezésére megnyílt a márianosztrai börtön, ahonnét több száz politikai fogoly szabadult ki. A köztörvényes bűnözők a börtönben maradtak. Szobról, különvonattal hoztuk őket Marosra, mert vasúti közlekedés nem volt. A Molnár utca és a Duna-sétány sarkán álló Művészüdülőt rendeztük be részükre kórházként.

Gondoskodtunk a gyógykezelésükről, az élelmezésükről, a feltáplálásukról, később a továbbutazásukról.

Ezek a megalázott, elcsigázott férfiak, politikusok, miniszterek, hazug koncepciós perekben elítélt kisemberek, papok, értelmiségiek, munkások és parasztgazdák lassan elhagyták az üdülőt. Es megindultak, mentek valami ösztönös megérzésből a nyugati határ felé.

Már-már visszatért az élet a rendes kerékvágásba.

Már-már úgy alakult a forradalom és szabadságharc, hogy a győzelem után kezdődhet a munka és az újjáépítés is, amikor november 4-én, hajnalban végigsikoltott a rádióban Nagy Imre szózata. A szovjetek hatalmas páncélos erőkkel megtámadták a fővárost. A gyilkos erejű harcokban csak napokig tudtak a szabadságharcosok ellenállni. A főváros elesett.

A vidék azonban nem omlott össze. Még több héten át, tartották magukat a Nemzeti Bizottságok és a nemzetőrségek. A szovjetek által hazánkra erőszakolt és nyakunkra ültetett Kádár—Münnich, az alázatos moszkvai szolgák felhívásaira lassan-lassan előjöttek a Rákosi-kommunizmus márkás elvtársai és pufajkás verőlegényekként megkezdték tevékenységüket.

A fővárosban a nagy-budapesti Munkástanács vette át a gazdasági és politikai vezetést. Velük tartottuk naponként a kapcsolatot. A marosi Gépgyár Munkástanácsáról dicsérőleg kell megemlékeznem, élén Heinczinger Jánossal.

Vác és Esztergom városok forradalmi tanácsaival, munkástanácsaival ugyancsak mindenben együttműködtünk. Sőt, még a csehszlovák kommunisták Szobra juttatott kérésére Párkányba is átmentünk, hogy a félelmeiket csökkentsük és megcáfoljuk azokat a hazug híreszteléseket, melyek szerint nálunk kommunistákat ölünk halomra és üldözünk.

Az általános nyugtalanság hangulatában rend volt az egész járásban, a 17 községben. Sem személyeket vagy közösségeket, közös gazdaságokat, termelőszövetkezeteket nem ért bántalom. Erőszakos cselekmények nem történtek. Kiálltam a békés átmenet és a jogrend mellett. Mindig sikerült lecsillapítani a jogosan feltört indulatokat, főleg a földműves falvakban, a felső járásban.

Így érkezett el a december 19-ike, amikor engem a járási Nemzeti Bizottság éléről erőszakkal eltávolítottak. Egész Pest megyében már egyedül voltam járási forradalmi vezető. A felajánlott alkut és koncot visszautasítottam, így megszűnt a járásban a forradalmi közigazgatási vezetés, az országban is utolsóként.

Ezután visszatértem vállalati munkahelyre, ahol visszavártak és hívtak.

1957. január 6-án, vízkereszt vasárnapjának éjfél utáni óráiban, a marosi kommunisták irányításával, megállt egy autóbusz pufajkás legény a házunk előtt. Körülfogták a házat. Minden ablakra géppisztolyt irányítottak. A kapu alatt, az udvaron géppisztolyosok nyüzsögtek. Több fegyveres betört a lakásunkba és kihúztak az ágyból. A gyerekek sírtak, a legkisebb csak 9 hónapos volt. A feleségem bátran viselkedett és szembeszállt velük. A házkutatást többen is végezték, keresték erősen a bizonyítékokat.

Az autóbuszban már a begyűjtött munkatársaimat találtam, szobiakat és marosiakat, akiktől elkülönítve kellett ülnöm. így kezdődött a meghurcoltatásunk története.

Az október 26.-án, a művelődési ház előtt tartott gyűlés jegyzőkönyvéből:

„- A nagygyűlésen részt vett kb. 1500 fő. A község lakossága által választott előkészítő bizottság előterjeszti a nagygyűlés tárgyát. A gyűlés a következők szerint zajlott:

• Az állami általános iskola felső tagozatának tanulói megjelentek a tantestület vezetésével.
• Az előkészítő bizottság felhívja a termelőszövetkezet elnökségét és a községi tanácsot, hogy tartsanak azonnal rendkívüli közgyűlést, amin a tagság saját maga dönti el, a legszigorúbb önkéntesség elve alapján, hogy akar-e továbbra is a termelőszövetkezetben maradni vagy sem.
• A nagymarosi üzemek tartsanak demokratikus választást, és válasszák meg a munkástanácsot.
• A közgyűlés válassza meg a legszélesebb alapokon nyugvó, legalább 50 tagú Nemzeti bizottságot, mely a tanáccsal karöltve kidolgozza a községi vezetés elveit, s a gyakorlatban meg is valósítja. Az új Nemzeti bizottság megválasztása után válassza meg a saját elnökségét.

(in: Döbrössy Mihályné: Nagymaros - Fájdalmas örökségünk

 

Makk Károly a Szerelem című filmjét Déry Tibor elbeszéléseiből forgatta. Az író 1958 májusában az „osztályellenséget” fogva tartó márianosztrai börtönbe került, majd 1959 júliusában a váci börtönbe. Nem kötelezték rabmunkára, gyenge egészségi állapota és kora miatt nem is gondolhattak erre. Már az ítélethozatal előtt sem akadályozták, hogy hivatásának éljen: írhasson. Az íráshoz szükséges könyveket is megkapta: felesége megszerezte őket és bejuttatta hozzá. A börtönben töltött 1 077 nap alatt húsz alkalommal beszélhetett feleségével. Édesanyjával továbbra is levelezett - a Mama 1958 nyarán meghalt, Böbe csak hónapok múltán merte megírni férjének a rossz hírt.

...és végül egy hasonló történet még a forradalom előttről:

Papp Simon a világ egyik legjobb olajkutató mérnökének számított, ő tárta fel több ország olaj- és gázmezőit. Az 1948-as Maort koncepciós perben (a Magyar–Amerikai Olajipari Rt. vagyonát és lelőhelyeit akarta lenyúlni az állam) szabotázs miatt kiszabott halálos ítéletét csakis azért változtatták meg, mert nélküle megbénult volna a magyar olajipar. A váci börtönben töltötte büntetése közben is folytatta munkáját, amiért cserébe külön kedvezményként megengedték neki, hogy havonta levelet váltson Nógrádverőcére kitelepített feleségével. Sokáig nem értette, miért írógépen, aláírás nélkül jönnek a válaszok. Hét év után engedték szabadon. Csak akkor tudta meg, hogy évekig az államvédelem levelezett vele az időközben meghalt és Nógrádverőcén eltemetett felesége nevében, nehogy abbahagyja a munkát.