„Lehet-e Szőnyit felfedezni, mikor mindenki tudja, micsoda nagyszerű művész? ... Ez az egész nagy témakör: ez a Zebegény és vidéke a messzi távolban, a földeken és folyóparton – ez az ő külön álomlátása és dicsősége. Ez mind inkább ő érte van, ez a Zebegény és vidéke, semmint ő Zebegényért. Ez mind úgy él és hat, hogy az ő lelkéből sarjadt s az ő palettáján született! Szőnyi István a Duna költője.” Szomory Dezső

Szőnyi István és Bartóky Melinda Aba-Novák Vilmos, Jeges Ernő és más barátaik társaságában (1925) 

A festő vallomása: "Életem alakulására és munkásságom kifejlődésére elhatározó és döntő jelentőségű esemény volt, hogy 1924-ben megnősülve, kikerültem Zebegénybe, ahol azutánmegtaláltam a művészetem kibontakozásához szükséges minden élményt. A táj és az emberek összefüggő és elválaszthatatlan egységét láttam itt meg olyan miliőben, mely nagyon megfelelt elgondolásaimnak. Az én képeimnek témája ez a két dolog a világon, amihez a legerősebb szálakkal vagyok hozzáfűzve: Zebegény és a családom. Közvetlenül az emberekhez közelálló és legközvetlenebb dolgokat szerettem festeni, mindig azok érdekeltek engem. Minden témám nemhogy Zebegényben, de a Zebegényben levő nagy szabad műtermemben születik meg, ahol két hegy, két völgy, almáskert és fenyőerdő váltogatják egymást. Szinte ki sem kell mozdulnom onnan."

„. . . amikor megnősültem, jó barátaim nagy megrökönyödéssel vették tudomásul, hogy vidékre költözöm. Egy alkalommal, szép tavaszi napon, Aba Novák Vilmos és még többen kijöttek, meglátogattak az én tusculánumomban. Felvittem őket oda, a dombtetőre, ahhoz a három padhoz. Onnan a legszebb a kilátás: látni a Dunát és a gyönyörű panorámát Aba Novák Vili akkor kijelentette: most már meg tudja érteni, hogy képes voltam Budapestet feláldozni Zebegényért. ."
Azután a festő barátok is kedvet kaptak a kinti munkára. Tavasztól őszig hosszabb-rövidebb időre kiruccantak dolgozni. Voltak közöttük, akik állandóan letelepedtek Zebegényben. Az évek folyamán lassanként egy egész kis művész-kolónia alakult ki, teljesen a baráti kapcsolatok alapján. Aba Novák Vilmos, Vass Elemér, Szobotka Imre, Bernáth Aurél, Elekfy Jenő és a leghűségesebb valamennyi között, Berény Róbert. Minden délután ott ült a kertben a két festő, Szőnyi és Berény, s együtt várták a naplementét .. . Azután a félhomályban leballagtak a kertből vacsorázni." (Látóhatár, 1964)

Szőnyi István levele Gyomára, Kner Imrének 1924-ben: "Pátzay Pál barátom mondotta, hogy önnek szüksége volna tőlem rézkarcokra, mégpedig könyvek ellenében. Én nagyon szeretem a könyveket, és arra kérem, ha még most is reflektál karcokra, úgy írná ezt meg nekem, én készséggel és örömmel cserélnék könyvekért. Eddig azért nem tudtam érintkezésbe lépni Önnel, mert kiállításom volt és nagyon el voltam foglalva, de most már kész örömmel állok rendelkezésére. Ha lehetne, talán elküldené címemre a könyvek katalógusát, mikből hajlandó volna cserébe küldeni. "
Kner Imre örömmel rááll a cserére s elküldi nevezetes könyveinek katalógusát. Szőnyi a könyvjegyzékből vagy negyven kötetet kiválaszt és azok árát úgy szabják meg, méltányossági alapon, hogy harminc rézkarcot kap érte a könyvkiadó (Szőnyi azután maga csinálja, nagy kedvvel, rézkarcairól a nyomatokat.) A könyvek között Apuleius és Doctor Faustus históriája, Goethe novellája és Thomas Mann Halál Velencében c. kisregénye, Boccaccio, Cervantes, Machiavelli, Milton, Montesquieu, Molière, Tolsztoj, a magyarok között a híres Monumenta Literarum kötetei, s Szabó Lőrinc: Föld, erdő, Isten c. verseskötete szerepel.
(Látóhatár, 1964)

Tavasz a Dunán

Szőnyi István levele Vámos Ferencnek - 1925. dec. 29. "... nagyon röghöz kötött ember vagyok, szeretem, ami körülöttem van, a földet, a mát és inkább a holnapot, mint a tegnapot. Vettem egy tehenet, nagyon boldog vagyok vele, és azt hiszem, jobb teheneket fogok róla festeni, mint az összes legendákról és babonákról, a mik a magyar népköltészetben szerepelnek. De: igazad van, ott, hogy kezdettől fogva az egyszerűségre törekszem, a póz nélküliségre és szeretnék nagyon fejeket festeni, az úgynevezett nép köréből, és itt látom én a nationalismust a művészetben. Ez nekem nagyon nehezen megy, majd minden képembe, bárhogy erőlködöm, póz csúszik be, de tán el fogom érni ezt az ideálomat. Tán azért tetszik nekem annyira, olyan elérhetetlenül Rembrandt, mert benne egy csöpp póz sincs, mindent a legtermészetesebben ad, és lévén bennem valami olasz vér, nehezen megy tán ezért keresztül vinnem heroizmus nélkül a dolgaimat. Az is meglehet, hogy nem is hiba ez, az is lehet, hogy nem az olasz rokonság a hibás a dologban, hanem nekem a tulajdon sajátságom, ami ellen nem lehet tenni. Mindenesetre egyik sarkalatos elvem, hogy soha nem fogok munkához az eszemen keresztül, így ha lehetséges tán megérted, hogy lehetetlenség ilyen elvek mellett, elhatározni, hogy most népies dolgokat fogok festeni. (Az elv szót csak azért használom, mert nem tudok hamarjában más jó szót, de talán sejted, hogy az embernek ilyen értelemben vett elvei nem lehetnek). Az is meglehet, hogy még fogok ilyen képeket festeni, de ha festek, nem tudatosan, hanem mert kedvem lesz hozzá."

Napsütötte zebegényi piac

"Különben, hogy mennyire beszámíthatatlan vagyok, tíz „János vitézt" oda adok az „Egy gondolat bánt engemet "-ért, mert nem tehetek róla, ha az irodalmilag tán nem is a legjobb Petőfi vers, de olyan hatással van rám, ha rá gondolok, lelkesülök, és fizikailag is mély benyomást, mintegy szorongást és megkötöttséget érzek, és szabadulni és ordítani szeretnék, ha olvasom. Csongor és Tündét ha mégegyszer el kellene olvasnom, beteg lennék biztosan. Tán a legunalmasabb könyv emlékével gondolok rá. Toldit, azt nem mondom, nagyon szeretem. Ezeket a megállapításokat azért teszem, hogy belásd, mennyire nem vagyok alkalmas objektív vitára." (Vámos Ferenc: Levelek Szőnyi Istvántól)

Zebegényi táj hajnali fényben

(Pesti Napló, 1929. január )

A festő ebben az évben római ösztöndíjat kapott: "Olaszország természetesen a legnagyobb benyomást tette rám, nem csak a múzeumok és műkincsek, hanem a változatos és meglepetéseket tartogató olasz táj, a határtalanul mélységes itáliai ég és az egész olasz miliő. Pár hét múlva eljött annak is az ideje, hogy minden féle előzetes rajzok és vázlatok készítése után, állvánnyal, kazettával és vászonnal felszerelve, kimentem a Via Aurelianara, hogy elkezdjek egy kiszemelt, előre kiválasztott témát festeni. Kínlódtam, szenvedtem, vesződtem, de nem sikerült. Reménytelenül és kétségbeesve hagytam abba. Ott és akkor jöttem rá, hogy bár nagyon élvezem az ottani látványt, sok minden gyönyörködtet, de munka szempontjából csak a hazai táj, az itthoni miliő, a magyar emberek érdekelnek, csak ezek keltenek bennem visszhangot és csak ezekből a hazai motívumokból tudok érdemleges munkát összehozni, mert ezekkel eszmélésem első pillanatától fogva összeforrtam, eggyé válva velük, önmagámon keresztül megtanultam megismerni legbensőbb lényegüket."

"Szőnyi István Zebegényben lakik falusi házában s nyáron ott is dolgozik. Okmánypapírnagyságban rajzokat készít, a színeket odaírja s erről aztán a műtermében akár 2X3 méter nagyságú olajfestményt is csinál (például »Dunai átkelés« cimű képét). Meséli, hogy egy alkalommal aquarellezett s  a vízfestmény a meginduló esőben megázott. Soha ilyen jól nem sikerült neki festmény. Sokszor dolgozik a Dunán csolnakban, munkaközben leviszi jó meszszire a víz sodra, akkor aztán vissza kell eveznie az eredeti helyre. Egyébként Zebegényben a legszebb kert áll rendelkezésére." (Színházi Élet - 1935)

A zebegényi művésztársaság

Szőnyit 1937-ben nevezték ki a Képzőművészeti Főiskola rendes tanárának, családjávan visszaköltözik Budapestre. Két évvel később írta a következő levelet Eugen Pascu barátjához: "Nekünk itt most lesz az évvége, s akkor azonnal szeretnék elmenni Zebegénybe, hogy nyugodtan dolgozhassak. Mert itt a városban mindig van valami zavaró dolog, s így nem tudok úgy belemerülni a munkába, mintha vidéken dolgozhatnék.
Az igaz, hogy kellemetlen híreket kaptam Zebegényből, most legutóbb. Mégpedig azt, hogy az egyik kút fertőződött, s több tífusz eset volt Zebegényben, de remélem, hogy ez alaptalan híresztelés lesz, mindenesetre a vakációig csak ki fog sülni, lehet-e odamenni vagy se. Engem mindenképpen kellemetlenül érintene ez az eset. Akkor nem tudom, hova tudnék menni, már annyira megszoktam Zebegényt, hogy nagyon hiányozna, sőt még a pályázaton való részvételemet is kétségessé tenné. No de remélem, hogy álhírnek fog bizonyulni ez a veszedelem, s nyugodtan fogok tudni dolgozni a megszokott helyemen." (Levelek egy művészbarátságról - Művészet, 1967)

...aztán rosszabb idők jönnek. Szőnyiről írják:
"A 44-es esztendőben nemcsak vigasztalja az üldözötteket, de bújtatja is őket. Az ostrom alatt életének legnagyobb csapását kell elszenvednie: büszkesége, élete virágjában levő tehetséges fia, Péter, meghal agyhártyagyulladásban. Mert sem gyógyszer, sem orvosi segítség nem volt akkor.
Az emlékezetes nehéz években megadott tematikájú freskókat kérnek tőle, a földalattihoz, traktoristákkal, hurrá-optimista parasztokkal, miközben a falu hallgat és szomorkodik. Sztálin arcmását akarják vele megfesttetni, de a művész önérzetesen ezt a választ adja: - Moszkvában, az eredetiről megfestem, de fényképről, reprodukcióról soha. Ilyet egy igazi művésztől nem kívánhat senki."

Szőnyi István Angelo képein

Lánya férjével, Triznya Mátyással Rómába távozott, ahol kulturális kocsmát alapítottak, amely sok írót fogadott. Szőnyiék pedig újra Zebegénybe költöztek.

Szőnyi felesége, Bartóky Melinda írta nekik 1950-ben:
"A Szilveszter estét a rádió mellett töltöttük kettecskén Apuval s az Új Esztendőt a római rádió hangjai mellett, egy-egy pohár borral üdvözöltük. Ennek megfelelően soká aludtunk reggel. Tegnap ebédre megettük az egyik kakasunknak a felét, hogy mint az ínyesmesterből kitanultam, elrepüljön minden baj az Ó-esztendővel. Reggelire azután kolbászt, és disznósajtot ettünk, hogy a szerencsét felénk túrja a coca az Új Évben. [...]"

Szőnyi István festőművész a zebegényi műtermében Fortepan: Bojár Sándor, 1950

Dunakanyar

Gink Károly fotóján a tehenével (mögötte a mai Szőnyi Múzeum épülete)

Szőnyi István lányánál Olaszországban

Kerti pad

Rákos Sándor: Szőnyinél, Zebegényben

Valóban azt kell hinnem már, a föld kerek
arcát ha ragyaverte folt csúfítja néhol,
kopár-üres táj, kifosztott vidék -
csak azért van, mert annak minden kincse
még a teremtés napján a te zebegényi
kerted köré gyűlt, Szőnyi István!
Emlékszel: a tölgy-üstökű Börzsönyben
barangolván, véletlenül vetődtem erre,
nem is tudom, hány éve annak?
Bekopogtattam hozzád, pihenni házad
fecskelátta hűs tornácára hívtál,
majd fáid árnyékába, keskeny
kerti utak kapaszkodóin.
Mekkora ég suhant fölöttünk, felhő-
vitorlák szárnyán! Ifjúságunk ege!
S lábunk előtt, lenn, az incselkedő
Duna tükrében fordítva mélyült,
fölsajduló-édesen, a magasság.
S a csöpp falu piros cseréptetői,
s lágy dombok, mint delelő tehénkék,
(szőrükön már a koraősz barnája)
s komolykodó hegyek, kormos bikák.
Égig érő béke csöndje
csöndült, később a harangszó folytatta
a csöndet. "Ide kellene" - gondoltam
egy pillantással eget-földet összefűzve -
"ide kellene a bölcseket és
bolondokat meghívni tanácskozásra
a világ dolgáról, mert a te kerted
méltó leginkább az emberhez és bölcs-bolond
emberi gondokhoz-örömökhöz.
S nekem is, a vándornak, ki otthonát
keresi, de nem találja száz meg ezer
idegen otthon közt, bár hűségre kapató
fészkem lehetne egykor ez a hely!

Szőnyi István 1960-ban hunyt el Zebegényben - nem sokkal azután, hogy elkészült az új műterme. Háború utáni életébe a következő könyv nyújt betekintést: Köpöczi Rózsa - Levelek otthonról. Szőnyi István és Bartóky Melinda levelei Szőnyi Zsuzsához és Triznya Mátyáshoz (1949–1960) Itt elérhető:

 https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_PEST_Katalogus_06_Levelek/?query=k%C3%B6p%C3%B6czi%20sz%C5%91nyi%20levelei&pg=0&layout=s

A kezdeti éveket pedig Klemmné Németh Zsuzsa: Árkádiától Zebegényig. A zebegényi művészkolónia 1928–42 között kiadványa mutatja be:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_PEST_Idszak_05_Arkadiatol/?query=klemmn%C3%A9%20%C3%A1rk%C3%A1dia&pg=0&layout=s

–