Ditticento

A hamburgi húsgyűjtő

Kritika Az Arany Kesztyű című filmről

2020. május 27. - Ditticento

51mu_3koval.jpgPedig én a horror műfaját egyáltalán nem is szeretem. Mégis, egy Facebook-poszt hosszasan mesélt erről a filmről, hogy mennyire naturalisztikus, hogy a nézők közül többen kisétáltak a moziból, hogy mennyire megosztó és a többi. De amikor megtudtam, hogy megtörtént esetet dolgoz fel, azonnal benyomódott az "Ezt látnom kell!"-gomb.

Maga a történet nem túl bonyolult, Hamburgban járunk, a hetvenes évek elején, amikor is egy Fritz Honka nevezetű úr rendszeresen lejárt az Arany kesztyűbe, hogy ebben a társadalom legalját összegyűjtő lebujban felszedjen olyan magányos, lelakott nőket, akiken aztán odahaza kiélheti minden frusztrációját.

De tényleg, mikor meséltem a filmről Anyukámnak, az körülbelül így nézett ki:

Én: Szóval arról szól a film, hogy egy pasas kivénhedt prostikat meg hajléktalan nőket cipel fel a lakásába, megkínozza, megöli, majd feldarabolja őket, a testrészeket meg elrejti a kamrában.

Anyu: De azért remélem, hűtőbe teszi őket!

Én: Hát nem, szobahőmérsékleten hagyja...

Anyu: Az milyen büdös lehet!

És ennél a pontnál ismételten felhívom a figyelmet, hogy mindez nem Heinz Strunk, a film alapjául szolgáló regény írója vagy a rendező Fatih Akin beteg agysüleménye, hanem ez tényleg megtörtént 1970 és 1974 között.

4.jpg

Sajnálatos módon valóban elsősorban a borzongatásra tették a hangsúlyt (jó, horrorfilmként ez annyira nem is meglepő), pedig igazán érdekes lett volna pszichológiailag is egy kicsit megnézni közelebbről, miként is válik valaki szadista sorozatgyilkossá. A főhős múltjából csak apró foszlányokat kapunk, természetesen zűrös (züllödt) család, alkoholizmus, az apát kommunista nézeteiért ért koncentrációs tábori élmények, kiskori abúzus... Emiatt, aki a pszichológiai vonatkozásokat keresné a filmben, azt ki kell ábrándítsam.

Helyette kifejezetten igyekeztek elérni a nézőknél, hogy a kamrában rothadó testrészek okozta orrfacsaró szaghatás mellett (éljen a Wunderbaum-illatosító) a retkes lakásbelsőtől is felforduljon a gyomrunk, mint az a vége-felirat képeiből kiderült, a kellékesek szenzációsan reprodukálták a gyilkos valódi lakhelyét.

dgh1.jpg

Az Arany kesztyű kocsmában felvett jelenetek is a maguk módján igen hangulatosak, az a kis mikroközösség, ami a szesztestvérekből jellemzően alakul, ismerős lehet sokunk számára. Nem kell messzire menni, hogy találjunk idehaza is egy ehhez hasonló késdobálót, leginkább ezekkel a részekkel tudtam én is azonosulni, főleg, mert ilyesmit már én is láttam közelről.

Az alkoholt mellesleg itt tényleg úgy nyakalja mindenki, mint a vizet, a szexuális indíttatású gyilkosságok alkalmasint éppen a "normális" szexuális aktus hiányából eredeztethetőek, emberünk ilyen tartósan magas véralkoholszinttel természetesen képtelen az ágyban funkcionálni, hát előkerül minden, amivel ezt a csorbát kiköszörülhetjük, legyen az egy fakanál vagy egy megtermett virsli. Illetve a gyilkosság, mint ezen együttlétek fináléja.

5.jpg

A film tehát, mint említettem, inkább azt akarja, hogy szörnyülködjünk egy sort, mennyire beteg elmék is vannak ezen a világon, és ez nekem, ennyi olvasmánnyal, filmélménnyel a hátam mögött, már édeskevés.

Ugyanakkor mint már annyiszor, itt is kiemelném az operatőri munkát, ugyanis Rainer Klausmann képei annyira szemet gyönyörködtetőek, hogy a film bármelyik pillanatát kimerevítve elámulhatunk a tökéletes kompozíciókon és színvilágon. És akinek még mindig van kedve megpróbálkozni ezzel az alkotással, azok kedvéért azt is elmondanám, hogy a hentelések bemutatása sem úgy zajlik, hogy "Nézd, hogy spriccel a vér, nézd, néééééézd!", hanem itt is elsősorban a fantáziánkra építenek, az ügyesen a képből éppen kilógó területeken, vagy az árnyékok jótékony takarásában történik mindennemű akció.

2.jpg

Volt, aki megjegyezte, hogy milyen bátrak voltak a színészek, hogy ennyi mindent hagytak magukkal megtenni a forgatás során. Elsősorban a női szereplők kapcsán ezt magam is ámulattal tanúsíthatom, a fantasztikus maszkmesteri munkának köszönhetően konkrétan alig lehet ráismerni a hölgyekre civilben.

jd.jpg

A német lányok poszterfiúja, Jonas Dassler sem panaszkodhat, a felismerhetetlenségig eltorzított fizimiskája, kancsal-kontaktlencséjével és rohadó fogat imitáló koronájával könnyedén eléri a nézőnél, hogy még mielőtt megszólalna, máris át akarjunk menni az utca másik oldalára, ha meglátjuk. Nem beszélve a púpjáról, ami ugyancsak a jelmezesek munkáját dicséri.

1.jpg

Egyebek mellett számomra az okozott még csalódást, hogy a főhős lebukását követő történéseket még egy nyamvadt epilógusként sem tárták a szemünk elé, pedig igazán megspórolhattak volna pár Google-keresést, ha szánnak neki egy-két képkockát. Fritz Honka amúgy is már 1998 óta halott.

Az Arany Kesztyű tehát nem egy hibátlan film, rengeteg kiaknázatlan lehetőség és néhány felesleges szál jellemzi, ám én mégiscsak azt mondom, akit hozzám hasonlóan érdekelnek a megtörtént bűnesetekről szóló filmek, tegyen vele bátran egy próbát. Jó, gyomor az kell hozzá.
Nekem a maga módján egy élmény volt, azzal együtt, hogy többet nem akarom látni.

Az alábbi linken tekinthetitek meg, eredeti nyelven, magyar felirattal.

 

 ________________

Képek forrása: www.berlinale.de, www.deutsche-handwerks-zeitung.de

A bejegyzés trackback címe:

https://ditticento.blog.hu/api/trackback/id/tr415718184

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása