Miért van az, hogy ha valakivel valami rossz történik, akkor sokan képesek empátiával és együttérzően közeledni a másikhoz, míg másokban szinte rögtön rosszalló gondolatok indulnak el? Mekkora probléma ma az empátiahiány és mennyire általános mindez? Ezt a témát vizsgálva előbb-utóbb az áldozathibáztatás témája is felbukkan, mint kiindulópont ahhoz, hogy ezeket a viselkedésmintákat megértsük.

Az áldozathibáztatás első rétege egy önvédő, magunkat megnyugtató mechanizmus része. Természetes reakció egy esetleges veszéllyel szemben.

Elhárító mechanizmusok a félelem ellenében

A veszély kiváltja a félelem érzését. A félelem olyan érzés, amivel nem jó együtt élni, ezért a félelmet az emberek különféle módokon próbálják feloldani. Ezek a módok egyfajta elhárító mechanizmusként védik meg az elménket. Ilyen lehet például a tagadás. (Pl. Feltételezve, hogy a COVID vírus létezik és veszélyes, sok ember szembesült volna általa feldolgozhatatlan mértékű félelemmel. Ezért aztán egyszerűbb volt rögtön azt mondaniuk, hogy ilyen vírus nincs, vagy ha van is, akkor sem veszélyes. - Miközben reálisan ilyen következtetésre a témában különösen jártas, tanult virológusok juthattak csak el hosszú kutatások alapján.) Ilyen elhárító mechanizmus a projekció is, amikor mivel saját magunknak nem engedhetjük meg a félelmet, mások viselkedésében azonosítjuk azt. (Maradva a COVID példájánál, sok a tagadás mechanizmusát alkalmazó vírus-tagadó a vírus létezését elfogadó embereket rettegőknek, félőknek nevezte, miközben így általánosan ez biztosan nem volt igaz mindenkire.)

Az áldozattal azért történt valami rossz, mert az áldozat ezt valamilyen viselkedésével előidézte

A félelem feloldásának az áldozathibáztatással legjobban összefüggő módja a racionalizálás, mint elhárító mechanizmus. A félelemet racionalizálással feloldó ember azt mondja ilyenkor magának, hogy az áldozattal azért történt valami rossz, mert az áldozat ezt valamilyen viselkedésével előidézte (ez az eredője a "Minek ment oda? Miért ezt vette fel? Minek ivott alkoholt?" típusú kérdéseknek). Mindebből pedig azt a következtetést vonja le, hogy ha én nem viselkedem úgy, mint, ahogy az áldozat viselkedett, akkor velem ez nem történhet meg. Sokszor hasznos egy ilyen összefüggés meglátása, olykor azonban ezek a következtetések és gondolatmenetek nem valós tényeken alapulnak, csak magyarázatokkal szolgálnak, de valóságtartalmuk csak felszínes. (Például rendeztek kiállítást megerőszakolt nők ruháiból, bemutatva a nagyközönségnek, mennyire nem valós az a feltételezés, hogy a kihívó ruha az elsődleges oka a megerőszakolásuknak.) Mégis ezzel a gondolattal és magyarázattal a racionalizálást alkalmazó embernek sikerül magát megnyugtatni és a félelemét eloszlatni. Ez az áldozathibáztatás első rétege. (Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne volna olyan eset, amikor az áldozat valójában valamilyen viselkedésével idézi elő a bántalmazást, az ilyen valós ok-okozati következtetésen alapuló logikus gondolkodás, természetesen nem a racionalizálás elhárító mechanizmusával azonos, simán a jó ítélőképességet, józan paraszti észt és jó helyzetfelismerő képességet jelent. A posztnak azonban nem ez a témája.)

Mindez viszont csak a felszín. Mindenki alkalmaz elhárító mechanizmusokat az élete során. Van aki többet, van, aki kevesebbet. Azt, hogy bizonyos problémával találkozva valakiben a sok-sok lehetséges elhárító mechanizmus közül kiben melyik indul el, ha éppen elindul, az határozza meg, milyen személyisége, értékrendje alakult ki. Ez pedig visszavisz minket a gyerekkorhoz, ami meghatározó a felnőtt személyiség kialakulásában.

Az áldozathibáztatás mélyebb rétege: az empátia elvesztése

Már írtam arról, hogy a ma elfogadott szülői nevelésről egyre több pszichológiai ágazat mondja, hogy sok elemében nem más, mint maga a gyermekek bántalmazása. Sok pszichológus úgy gondolja, hogy mindez hozzájárul ahhoz is, hogy az empátiahiány ekkora probléma lett a mai társadalomban.

A lejátszódó mechanizmus a következő. Például egy fiatal lány az apja vagy egyéb "tiszteletre méltó" rokonok folyamatosan verbálisan bántalmaznak, ugratják, húzzák, viccbe csomagolt sértésekkel illetik akár a külsejéére, akár a szellemi képességeivel kapcsolatban (az egyszerűség kedvéért maradjuk az apai bántalmazásnál a példában, ez egyébként gyakoribb, mint bárki gondolná).

A gyerekeknek óriási igazság érzete van. A lány, gyermekként valószínűleg dühöt érez a bántalmazással kapcsolatban, kikérné magának a dolgot, esetleg lázadozik is ellene. De a családjában korábban és folyamatosan azt tanulta meg, hogy neki az apját feltétel nélkül tisztelnie kell és el kell fogadnia. Azt tanulta meg, hogy amit az apja mond, az úgy van, hogy bármit megtehet, esetleg úgy, hogy mindez a jópofaság, lazaság álcájába van csomagolva.

Ekkor a lány azt tanulja meg, hogy a saját, személyes érzése nem valid. Amit érez (dühöt az apa iránt), azt nem szabad éreznie. Sőt, ha ezt érzi, akkor ő egyenesen rossz, és akár büntetésre is számíthat. A gyerekek ekkor, hiszen épp most tanulják meg az érzelmek kezelését a szüleiktől, esetleg saját anyja közönyét is látva, úgy tudja csak megvédeni magában a tiszteletre méltó apa képét, és saját dühét kezelni, ha saját dühét elfojtja, és elfogadja, hogy amit vele tettek, az nem bántalmazás volt, az nem rossz, az ő apja tehát jó.

Ha azonban az rögzül, hogy az, amit vele tettek, nem bántalmazás, akkor maga ez a cselekvés válik elfogadhatóvá. Nemcsak vele szemben, hanem bárkivel szemben.

Tehát amikor azt fogja látni, hogy a szomszéd kislányt ugyanígy ugratja az apja vagy más "tiszteletre méltó" személy, aki dühös lesz, akkor ő is nevetni fog a szomszéd lány dühén és nem fogja észrevenni, hogy a szomszéd lányt bántalmazzák. Nem fogja észrevenni, mert nem veheti észre. Hiszen, ha észrevenné, hogy a szomszéd lányt bántják, akkor azt is észre kellene vennie, hogy őt is bántották. És azt is észre kellene vennie, hogy az apja nem jó. Azt is észre kellene vennie, hogy az apja bántalmazó. Ezt pedig, főleg felnőttként már nagyon nehéz belátni. Már úgy érzékeljük, ami elmúlt, elmúlt, minek felhánytorgatni a múltat, mégis ember lett belőlem, ezen kívül tényleg olyan jó embere, egyébként is szegény már öreg stb.. a kifogások sora egészen hosszú.

Az empátiahiány kialakulásának első lépcsőfoka a saját magunk érzései iránt érzett empátia elvesztése

Így alakul ki az empátia hiány, amit aztán adunk tovább generációról generációra. Hiszen, ha a példabeli lányok anyjai nem szenvedtek volna el hasonló bántalmazást, észrevették volna a bántalmazást, felléptek volna a bántalmazó ellen és megvédték volna a lányaikat. Akkor aztán azok a lányok is megtanulták volna, az anyai minta alapján, megvédeni önmagukat. De a példabeli anyák hagyták mindezt. Miért? Mert nem vehették észre a bántalmazást, mert túlságosan nagy teher és fájdalmas lett volna számukra azzal szembesülni, hogy ők is elszenvedték mindezt ráadásul egy olyan embertől, akit szeretniük kellett.

Így zajlik a nevelés mentén is a gyermekek folyamatos bántalmazása a társadalmunkban a felnőttek legnagyobb közönye mellett. Hiszen ezek a felnőttek nem vehetik észre a bántalmazást, hiszen akkor azzal is szembesülniük kellene, hogy mindez velük is megtörtént és az nem volt oké, az nem volt jó és a "tisztelt" felnőtt, aki velük ezt megtette nem volt jó ember, annak ellenére, hogy a társadalom megkövetelte tőlük, gyereketől, hogy őket tiszteljék, mert szülő, mert pedagógus, mert tanár stb...

Ez az áldozathibáztatás mélyebb rétege.

A kígyó a saját farkába harap

Valamilyen szinten mindannyian áldozatok voltunk, hiszen mindannyiunkat bántottak már meg igazságtalanul. Az, hogy az akkor keletkező dühöt az illemszabályok miatt nem lehetett megélni, kiváltotta bennünk a saját magunkkal szembeni empátia elvesztését. Nem lehettünk empatikusak saját dühünkkel és fájdalmunkkal szemben, ezért már nem tudunk empatikusak lenni másokkal szemben sem. A kör bezárul, a rendszer logikus szabályok mentén él tovább velünk. Az így felépített rendszerben az adott bántalmazó cselekvés morálisan elfogadható cselekvéssé vált, az adott bántalmazó agresszor pedig tiszteletet érdemlő ember maradt. Ez a folyamat úgynevezett "pszichológiai előnye".

Az áldozathibáztatás, empátiahiány és az agresszor védelme hármas kérdéskör ebben a rendszerben fonódik össze szorosan és tartja fenn és termeli újra önmagát. A jelenség annyira általánossá vált, hogy ma már külön iparág épül az "érzékenyítő tréningre", számtalan cégnél lehet ilyen tréningre jelentkezni, és vannak munkahelyek, ahol kötelező ezeken részt venni. A tréningnek az a funkciója, hogy az embereket megpróbálja megtanítani arra, hogy mi számít morálisan elfogadható és morálisan elfogadhatatlan cselekedetnek, mit jelent a bántalmazás és milyen formái vannak, igyekszik kiváltani az áldozattal való együttérzést. Szomorú tükör ez a társadalom számára.

A saját életünkben az "áldozathibáztatás"-"agresszor védelme"-"empátia hiány" hármas megértése és ezáltal okozott problémák feloldása hosszú önismereti munka által tud megtörténni. Érdemes azonban szembe nézni a múlttal és megérteni azt, mert azt az energiát, amit az áldozathibáztatásba vagy egymással való parttalan vitatkozásba ölünk, fordíthatnánk saját életünk építésére is, ez pedig hosszú távon a sikeres élet alapvető feltétele. Ne féljünk szembenézni saját bántalmazóinkkal, hogy felismerjük a körülöttünk történő bántalmazást is. Ez az első és nagyon kicsi lépés, amivel jobbá tehetjük a világot és a jövőt, gyerekeink jövőjét.