Blackmore legutóbb idézett, elég pesszimista, kiábrándult hangulatú interjúja már előre vetítette a folytatást. 1976 végén nemcsak Carey, hanem Bain talpa alá is útilaput kötöttek. Ezt Bruce Payne menedzser közölte velük, de közben arra bíztatta a két zenészt, hogy egyelőre maradjanak a közelben, hátha Blackmore meggondolja magát. Ez azonban nem történt meg. Blackmore azt mondta Bainről, hogy remek fickó, fantasztikus személyiség, de a basszusjátéka kívánnivalót hagy maga után. Careyről szólva az derült ki, hogy túl sok személyes összeütközésük volt,  egyáltalán nem jöttek ki egymással. „Zeneileg igen agresszív volt és ezt átragadt a személyiségre is. Bizonyos áldozatokat hajlandó vagyok meghozni, de egy idő után más szempontokat is figyelembe kell venni.”  Bain: „Cozy szokta említeni, hogy nyugi, te csak mellékalak vagy, pedig én száz százalékig odatettem magam. Szerettem volna tovább maradni, de így is minden percét élveztem.” Blackmore akkor nem adott hivatalos magyarázatot, de évekkel később ezt mondta: „Mihelyt észreveszem, hogy egy zenész a zenekaromban nem elég jó, mennie kell, mert én is elvárom, hogy kirúgjanak, ha nem játszom elég jól.”

    A harmadik Rainbow-lemez felvételére ismét a müncheni Musicland stúdiót szemelték ki, de az hónapokra le volt foglalva. A brit bandák zöme a magas adók miatt szívesebben készített lemezt külföldön. Végül egy Párizs melletti kastélyt választottak, a Chateau d’Herouville-t, állítólag Powell unszolására, mert „jól szóltak benne a dobok”. Ott készült egyébként a Pink Floyd „Obscured by clouds” című lemeze is, de dolgozott ott Elton John, a T. Rex és a Jethro Tull is. (Időközben Dio azzal ütötte el az időt, hogy feleségével együtt vokálozott Coverdale szólóalbumán – egy számban.)  

     A lemez kínkeservesen állt össze. Nagyon rövid időre, csupán négy hétre Craig Gruber visszakerült a csapathoz, de aztán Mark Clarke lett a basszusgitáros, aki korábban a Colosseumban és a Uriah Heepben is játszott. „Olyan valakire van szükségem, aki olyan gyorsan játszik basszuson, mint én gitáron” – mondta Blackmore. És Markban látott ilyen képességeket. Május elején kezdték meg a munkát ismét Birch irányításával. Nem tudom, kinek a hatására, de ismét a már kirúgott Careyt kérték fel billentyűzésre, azt meg végképp nem értem, miért vállalta. Ha csak nem pénzért. Clarke említi egy interjúban, hogy Blackmore sokat, nagyon sokat fizetett a zenészeinek, s amúgy is elég bőkezű volt. Egy fellépésen összetört egy gitárt, ami ráadásul nem is az övé volt, erre roadja már számolta is le a dollárokat a károsult zenésznek. Clarke ezt mondta: „Végiggázolt a körülötte levőkön. Ő egy nehéz ember. Nem hiszem, hogy sokan gondolkodnának hozzá hasonlóan, de mindenkinek megvannak a maga elképzelései, az övéi pedig ilyenek.” …”Három hónapig próbáltam velük… jól megfizettek. Azt akarták, hogy olyan zenét játsszak, amilyet ők akarnak, nekem pedig nem tetszettek a Rainbow-számok.”

     A kastélyban ismét pokollá tették Carey életét, Blackmore idétlen vicceihez Powell is lelkesen csatlakozott. Egy alkalommal megesett, hogy Ritchie épp gerelyhajításból jött vissza a parkból (egy időben mindenhová magával hurcolta a gerelyt, amit gyerekkorában az iskolában megkedvelt), és puszta szórakozásból elhajította az egyik folyosón, neki egy faajtónak, abbéli kíváncsiságától vezetve, hogy bele tudja-e állítani. Aztán kinyitotta az ajtót, s mögötte ott állt a halálra rémült Carey, aki attól kezdve ki sem jött a szobájából.  A többiek meg jobbára fociztak. Careynek egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy Blackmore gyűlöli őt, sőt meg akarja ölni, úgyhogy felhívta apját, hogy azonnal foglaljon neki repülőjegyet a legelső gépre, amivel elrepülhet Párizsból. És el is ment. „21 éves voltam akkor, a többiek meg százhúsz, kölyök voltam közöttük. Volt néhány igazi úriember a csapatban, akiket ma is nagyra becsülök, és volt néhány, akiket nem.” Powell úgy vélte, Carey kiváló billentyűs, de kissé el volt telve magától. „Amikor azt mondtuk, Tony, lejönnél most lejátszani a szólódat, azt felelte, jó, majd úgy pár óra múlva, ha kedvem lesz hozzá. Ilyen nincs. Ha Ritchie azt mondja, gyere és játszd le a szólódat, akkor mész és lejátszod.” Egyébként távozott Clarke is, Blackmore az ő játékával is elégedetlen volt. A Rainbow-tagok hosszú sorában talán ő az egyetlen, akivel soha egy hangot lemezre nem vettek, soha fel nem léptek.

.                   Egy sosem volt Rainbow; jobbról a második Mark Clarke

      Egyszóval sok minden történt, csak zene nem volt sehol. Mivel előre kevés anyag készült el, a Deep Purple régi munkamódszeréhez folyamodtak: rögtönöztek a próbákon. Blackmore azt mondta a korabeli sajtónak: „Hat hét után rájöttünk, hogy szinte semmit sem csináltunk, csak lustálkodtunk, viszont tíz napon át mindennap fociztunk, mielőtt stúdióba mentünk, de ez nem segített a dolgokon.”  Clarke távozásáig csak három szám zenei háttéralapjait vették fel.  Már augusztusban jártak, ismét Kaliforniában, amikor sikerült a kanadai David Stone személyében új billentyűst találni, majd basszusgitárost is, az ausztrál Bob Daisleyt. Addigra Blackmore már feljátszotta a basszusszólamok egy részét (A Clarke-kal fölvetteket nem használták fel, sem az ő, sem pedig Carey neve nincs feltűntetve a lemezen.). Daisley végignézett néhány meghallgatást is, melyen Blackmore basszusgitárosokat tesztelt. Mindenekelőtt olyan zenészt akart, aki pengetővel játszik, mert Powell a lábdobon nyolcadokat és tizenhatodokat ütött és ehhez pontosabb és kifejezőbb basszusgitár-játékot igényeltek. Daisley, bár örömmel csatlakozott volna a Rainbow-hoz, kissé hezitált, miután több ismerőse is óvta Blackmore-tól. „Felhívtam a feleségemet Londonban, hogy elfogadjam-e, mire azt felelte: Bazmeg, te teljesen megőrültél? Fogadd el!” És így is lett.

     Közben Blackmore imázst váltott, legalábbis külsőleg; ritkuló haját beültetéssel felturbóztatta, de hát ennyi hiúság még belefér. Ha megnézzük a korabeli fényképeit és a maiakat a dús fekete fürtökkel, nyilván nem hisszük azt, hogy a puszta természet műve. Már jó ideje alighanem parókát hord, ennyi hajat képtelenség beültetni.

                                    Ritchie homloka már itt sokkal magasabb, pedig alig múlt 30

     Közben Martin Birch  1977 márciusa folyamán keverte a  már bejelentett élő lemezt, mely júliusban jelent meg két korongon, „Rainbow on stage” címmel. Azok számára, akik hallották koncerten a Rainbow-t, eléggé elnagyolt albumnak tűnhetett. A számok nem az eredeti koncertsorrendben kerültek korongra, hogy kiférjenek egy-egy oldalra. A végső változat siralmasan rövidre sikeredett: mindössze 64 perc. (Akkoriban a Genesis szokása volt, hogy a lehető legtöbb zenét rápasszírozták egy-egy oldalra; a „Seconds out” dupla koncertlemezük pl. 93 pereces volt.) Kimaradt a „Stargazer”, vagy a szokásos ráadásszám, a „Do you close your eyes”. Azt sem tüntették fel a lemezen, hogy hol és mikor készültek az egyes felvételek. Utóbb kiderült, hogy a „Kill the king” nagyjából első percét 1976. december 16-án rögzítették Tokióban, a maradékot pedig egy szeptember 29-i müncheni koncertről vágták be.  A „Man on the silver mountain”-t  két tokiói koncertből kombinálták össze, a „Catch the rainbow”-t Hirosimában rögzítették,  december 14-én.  A „Mistreated”-et Kölnben, szeptember 25-én vették fel, a „Sixteenth century greensleeves”-t a 16-i tokiói koncerten, míg a „Still I’m sad”-et Münchenben. Mindeme összegányolás ellenére az album kiválóan szól és kellőképpen visszaadja az akkortájt adott koncertek hangulatát. Az is kiderült, hogy Dio nemcsak a stúdióban énekel kiválóan, hanem a koncerteken is. Minden hang a helyén van. Milyen kár, hogy mindebből mi, magyarok akkor semmit sem láthattunk. 

                       Az első koncertlemez, az "On Stage"

       Valahogy be kellett fejezni az új stúdiólemezt is, ezt azonban egy ideig jócskán hátráltatta a két zenész hiánya. A két új tag belépése előtt állítólag Lordot is megkörnyékezték, de ő akkoriban mással volt elfoglalva. Jelentkezőkben nem akadt hiány, Blackmore-nak olyan elismertsége volt a szakmában, hogy szinte tódultak. Azt mondta, nehéz orgonistát találni, mert az orgona alapvetően ritmushangszer (!), és ezt nem mindenki veszi tudomásul. A kiválasztott, kanadai David Stone szerint „Valószínűleg azért éppen engem szúrt ki a sok közül, mert az igényeinek megfelelően a legrugalmasabb felkészültségű voltam. A gond az, hogy Ritchie olyan billentyűst akar, aki ismeri és teljesen elfogadja az ő zenei ízlését, mint például Jon Lord.”  Hát igen, a jó öreg Lord; az ő hátán csakugyan fát lehetett vágni. 

     Daisleyről Blackmore ezt mondta (miután vagy negyven basszistát hallgatott meg): „Bob volt a legjobb basszusgitáros, akit találtunk, miközben jó ideje keresgéltünk. Nem sok zenész akad, aki tiszta rockot akar játszani. Amikor megfelelő srácok kerülnek elő, szinte mindegyik a dzsessz irányába akar elindulni, azt meg én nem akarom. Bob alkalmasnak bizonyult a dalszerzésre is.”

      Végre összeállt a csapat és 1977 őszén elindulhatott az új felállás turnéja, mely számtalan malőrt hozott. Egy finnországi koncertet például azért kellett törölni, mert a felszerelést szállító kamionokat feltartóztatták a finn vámosok. Az igazi botrány azonban az október 18-án a bécsi Stadthalléban tartott koncerten tört ki, annak is a végén. Blackmore így mesélte el az esetet egy tíz évvel későbbi interjúban: „Igazi fanatikus közönségünk volt azon az estén. Az első sorban állt egy lány, aki teljesen begőzölt, de azért veszélyes nem volt. Ennek ellenére az egyik biztonsági ember elkezdte ütni a fejét. Szóltam neki, hogy hagyja abba, de az folytatta. Erre feléje rúgtam a színpadról és eltörtem az állkapcsát. A fickó a földre esett és a rendőrség azonnal körülvett bennünket. A ráadás alatt kimentem a színpadról és bebújtam egy szállítóládába. Egyik road segített kijutni. Hirtelen mindenütt rendőrök teremtek elő, kutyák ugattak, mintha az egész város egy gyilkost üldözött volna. A szervezők azt mondták a zsaruknak, hogy a vasútállomásra mentem,  de abban a pillanatban, amikor a roadok a ládát megpróbálták betenni egy teherutóba, két rendőr odajött, hogy ellenőrizze, mi van benne. Megtaláltak és már vittek is a börtönbe. Nem hagytak aludni, a legszarabb ételeket adták és a végén még 10 ezer dollárt kellett fizetnem.”

    Más szemtanúk is hasonlóan írják le az esetet, kisebb módosításokkal. Daisley szerint egyik rendőr, aki a színpad előtt állt karba tett kézzel, provokálta Ritchie-t. „Nem volt magas színpad, az a tag pedig egy seggfej volt. Ritchie feléje lendítette a lábát, mire az el akarta kapni, erre Ritchie feléje rúgott és fejen találta.” Amikor a koncert végén felkapcsolták a villanyokat, minden kijáratot elálltak a rendőrök és a ládában kimenekített gitárost kutyák szagolták ki. Ugyancsak letartóztatták az egyik roadot, Gerry Oxfordot (becenevén Thee Ox), aki a rendőrök felszólítására sem akarta engedni, hogy kinyissák a ládát. Közben Bruce Payne menedzser felhívta a bécsi amerikai konzulátust, hogy elérje a kiszabadulásukat.

                  Az újság is megírta: Blackmore-t letartóztatták

     A bajokat tetézte, hogy másnap este, október 19-én a Rainbow-nak Münchenben, az Olympiahalléban kellett fellépnie és ezt az előadást az egyik német tartományi tévéadó, a Westdeutscher Rundfunk (WDR) rögzíteni akarta a Rockpalast című műsorfolyama számára. Ezt másnapra kellett halasztani, de így is épphogy összejött. Délután még Blackmore zenésztársai sem tudták, hogy a gitáros fellép-e, végül jött a hír, hogy úton van, de késik. A koncert a meghirdetett 9 óra helyett 11 körül kezdődött.

     Az imént említettem, hogy magyar zenehallgató akkoriban (hacsak el nem csípte valamelyik nyugat-európai fellépésen) nem láthatta a Rainbow-t, mint ahogy sok más zenekart sem, nemhogy élőben, hanem még videón sem (tudniillik videó sem volt). A 90-es évek közepe táján már volt műholdvevő parabolaantennám és fogni tudtam a WDR adásait is. Nagy örömömre fölfedeztem, hogy szombat éjszakánként jelentkezik a Rockpalast műsora, többé-kevésbé engem is érdeklő koncertekkel, így sikerült videóra vennem ezt a Rainbow-koncertet is (csak 2006-ban jelent meg DVD-n, tudtommal ez az egyetlen – legális – felvétel ennek a felállásnak a fellépéséről.) A szokásos koncertmenüt adták le, s Blackmore az előző napok megpróbáltatásai ellenére igazán fantasztikus formában volt. Talán még a szokásosnál is több gitárintróval indulnak a számok, különös kis betétekkel. A „Sixteenth century Greensleeves”-t például az eredeti, feltehetően VIII. Henrik által írt változat vezeti föl. (Ezt a klasszikus dallamot rengetegen feldolgozták, afféle ősi sláger az angolszász világban. Énekelte például Loreena McKennitt, de Candice Night is a legelső Blackmore’s Night-lemezen.) Egyik intróban felbukkan Beethoven Örömódájának alapmotívuma (ebből lett később a „Difficult to cure”), ami nyilvánvaló kedveskedés a német közönségnek, miként a német himnusz első hangjai is. Nemzeti himnuszok motívumait más zenészek is eljátszogatják. Woodstockban Jimi Hendrix kegyetlenül eltorzított gitárhangon előadta a „Star Spangled Banner”-t, a csillagos-sávos lobogót, vagyis az amerikai himnuszt, de Lord is bejátszott egy részletet a „Marseillaise”-ből a Purple utolsó, párizsi fellépésén. Feltűnő, hogy Blackmore a halk, lírai intrókon időnként ujjal penget, ugyanakkor az is, hogy Bob Daisley, amint említette is, Blackmore elvárásainak megfelelően időnként pengetővel kezeli a basszusgitárt.

                        A 77-es müncheni koncert anyaga csak 2006-ban jelent meg, DVD-n

Íme, itt a „Sixteenth century Greensleeves” (és itt a magnó)

 https://www.youtube.com/watch?v=IUOhdgnJIi4

     Nem lehet nem észrevenni, hogy Blackmore mögött a színpadon egy ma már ódivatúnak tűnő orsós magnó forog (egyébként Aiwa gyártmány). Többen azt a képtelen ötletet is felvetették akkoriban, hogy Ritchie esetleg playbackel, mások, mint jómagam is, nem értették, mire kell a magnó. Blackmore egy 1978-as interjúban elmagyarázta: „A gitáron sosem nyúlok a hangerőszabályzóhoz, az mindig teljesen föl van tekerve, csak akkor halkítom le egy kicsit, ha valami nagyon csendes szólót akarok játszani. Az erősítőm is állandóan a maximális hangerőre van állítva. Többféle erősítőt kipróbáltam, de mindegyik túl tisztán szól. Szeretem, ha van a hangban egy kis torzítás, ezért használok magnetofont, azon keresztül szabályozom a hangot. Egy átlagos magnóból alakítottam át, előerősítőként szolgál. Amikor játszom, felvétel állásban van, és visszhangszerű hangot ad. Semmiféle más visszhangszerkentyűvel nem tudom ezt a hatást elérni. A magnó nem interferál az éppen lejátszott hanggal. Az utóbbi négy-öt évben használom.  Ezzel először otthon kísérletezem, és úgy gondoltam, ha ott működik, akkor a színpadon is. Egy zsinór megy a gitárból a magnóba, az output pedig az erősítőbe.  Ezzel még a hangerőt is szabályozhatom.  Hangosan játszhatok, torzítás nélkül is, vagy éppen fordítva.  Van egy kis lábpedálom, amivel megállíthatom, vagy újra elindíthatom.  Sokan azt hiszik, azért kell a magnó a színpadon, mert erről mennek az előre felvett szólók.  Az utóbbi hónapokban basszuspedálokat is használok. A pengetőim teknőspáncélból készülnek, a műanyag túl lágy. Ezek speciálisan nekem gyártják, üzletben nem kaphatók. Az egyik végük szögletes, a másik kihegyezett, a kerekded pengetőkkel nem is tudnék játszani, gyerekkorom óta ezt a formát szeretem.”

                   A "titokzatos" magnó

     Amikor az új lemezről kérdezték, Blackmore azt mondta: „Megpróbáltunk még jobb dalokat írni. A baj az, hogy mihelyt a színpadra kerülnek, agyonszólózom őket. Nem azért gitározom, hogy más gitárosoknak szerezzek örömet, hanem a közönségnek és magamnak is egyben.”

      1978 januárjában egyhónapos japán túra következett, benne négy telt házas koncert a tokiói hatalmas Budokan csarnokban. Daisley ekkor döbbent rá igazán, mibe is csöppent. „Ki se tudtunk lépni az utcára, a szállodákat mindenütt körülvették a fiatal rajongók.” Tizenhét koncertet adtak különböző városokban. Egyik szapporói fellépésükön tragédia is történt: egy fiatal lányt agyontaposott a tömeg. Az amúgy nyugodtan ücsörgő, tapsoló japán közönség, mihelyt elkezdődött a koncert, szinte egy emberként megőrült és a színpad felé tódult, akkor történt a haláleset. A zenészek erről közben semmit sem tudtak, végigjátszották a show-t.

     1978 áprilisában végre megjelent (egy éves csúszással) a harmadik lemez, a „Long live rock ’n’ roll”. Én akkoriban, azon év szeptemberében álltam munkába friss diplomásként, és ha jól emlékszem, a legelső lemez, amit saját fizetésemből vettem, éppen ez volt. Egy barátommal villamosoztunk kifelé a Bartók Béla úton, amikor megláttam egy kirakatban, pedig fogalmam se volt, hogy néz ki. Még meg is kérdezte: ezt meg hogy szúrtad ki? Megmondom. A betűk formájáról. Akkoriban nyugati lemezeket csak elvétve lehetett kapni itthon a boltokban, azok is jugoszláv, rosszabb esetben indiai kópiák voltak. Ez, úgy rémlik, az utóbbi volt, pocsékul szólt, sercegett már újkorában is.  

                        A harmadik stúdiólemez: "Sokáig éljen a..."

                           A harmadik felállás. Elöl Daisley, mögötte Stone, az új fiúk

      Számomra maga a zene némi (?) csalódás volt. A címadó és egyben indító szám tipikus „kereskedelmi” nóta, amolyan slágerzene, amivel a koncerteken meg lehet énekeltetni a közönséget, de azért ez még elmegy. A „Lady of the lake”-ben vannak élvezhető pillanatok, az „L.A. connection”-ban viszont megint azt az unalmat véltem fölfedezni, mint annak idején a „Who do we think…” több számán. A lemez kétségkívül legnagyobb durranása a „Gates of Babylon”, mely, azt hiszem, sok Blackmore-kedvelőnél került föl az örök ranglistára. Kavargó riff, keleties dallamvezetés, pazar gitárszóló, Dio egyik legjobb énekes teljesítménye, az intróban még Stone billentyűi is hallhatók (a lemez többi számában tényleg csak ritmushangszerként funkcionál), az outro-t pedig egy szösszenet erejéig vonósok játsszák, nevezetesen a bajor vonószenekar, bizonyos Ferenc Kiss vezetésével, akiről okkal feltételezhetjük, hogy (egykori) hazánkfia. A szám sikeréhez nyilván az is nagyban hozzájárult, hogy felépítésében kissé emlékeztet a „Stargazer”-re; hasonlóan szép a refrénje, de még a szöveg tartalma is ugyanúgy misztikus témát hordoz. Ezzel a számmal még a zenészek is elégedettek voltak. Blackmore: „Azt hiszem, ez a legjobb szóló, amit valaha is játszottam. Azért a legjobb, mert a legbonyolultabb, ugyanakkor nem vegytiszta hangzású.” Egyébként ez volt a legutolsó szám, amit stúdióban fölvettek, s talán az egyetlen, melyen a zenekar valamennyi tagja együttjátszott. Említettem, hogy Blackmore játszotta föl a basszusszólamok jó részét is, és amikor a zenészhiány után összeállt a csapat, nem kérte, hogy Daisley újrajátssza a szólamokat. Daisley később azt nyilatkozta: „Szerintem hagy kívánnivalót a játéka. Fantasztikus gitáros, nagyszerű muzsikus, de mint basszusgitáros nem úgy gondolkodik és játszik, mint egy igazi basszusgitáros és ez átjön a játékán. Alapjában ugyanazokat a hangokat reprodukálja, mintha szólógitáron játszana.” Megjegyzem, ez nekem föl se tűnt, nem tudom megkülönböztetni, melyik számon ki bőgetett, de nagyjából mindegy. Ez a lemez nem a basszusgitározásról szól. Most viszont már tudom, ki melyik számban bőgőzött. Blackmore a következőkben: "Long Live Rock 'n' Roll", "Lady of the Lake", "L.A. Connection", "The Shed (Subtle)", "Rainbow Eyes". (A többiben Daisley.)

    A „Kill the king”, mely egy ideig minden koncertjük nyitószáma volt, tipikus speed metal, afféle „Speed king” vagy Highway star”, amit nemcsak Blackmore, hanem Dio is nagyon tud. Nyugodtan föltehették volna a „Rising”-ra is, ugyanazt a vonalat szövi tovább.  A záró szám,  a „Rainbow eyes” meg hasonló vonalat igyekszik folytatni, mint a „Catch the Rainbow”, de ehhez a lemezhez nem igazán passzol; bár szép, csak kicsit hosszú. Blackmore-nak nem tetszett ezen Dio énekstílusa, azt mondta róla, hogy lányos hangon kezdett énekelni, ami őt nagyon zavarta. Itt is közreműködtek klasszikus zenészek, a bajor csapatból kivett vonósnégyes, plusz egy fuvolás. A „Sensitive to light”-ban Blackmore önmagától lopott egy kicsit, a riff eléggé hajaz a „Lady double-dealer”-re, és nem is rossz. A „The shed” Blackmore több mint egyperces gitárintrójával indul, aztán következik a borzalom: rettenetesen egyhangú, unalmas, ötlettelen ritmuskíséret, nulla melódia, a köztes gitárszólóban Blackmore érezhetően nem tudott mit kitalálni. De mi ez a cím? Nos, ez a Chelsea futballklub stadionjának (Stamford Bridge) a déli része, ahol a legfanatikusabb, leghangosabb szurkolók álltak és énekeltek. Az eredeti 1930-ban épült. Amennyire tudom, Blackmore Chelsea-drukker, de kötve hiszem, hogy a szöveget ő írta; inkább Dio. De hogy neki mi köze volt az európai futballhoz, fogalmam sincs. A szövegben egyébként semmiféle utalás nincs a focira, nagyjából az erőt fejezi ki. 

    A lemezborító belsején szerepel egy mondat, amit a zenekaron kívül nyilván senki sem értett: „No thanks to Baal”, vagyis nem mondunk köszönetet Baalnak. De ki az isten az a Baal? Nos, nem isten, hanem a zsidó-keresztény kultúrkör egyik démona, aki többnyire a zűrzavarok kiváltója volt, a brit puritán vallásban  pedig a sátánnal azonosították. Nos, eddig még nem szóltam arról, hogy Blackmore különös érdeklődést tanúsít mindenféle természetfölötti iránt, vadul hisz a démonokban, szellemekben, olyankor maga is találkozik velük. Még a Purple első felállása idején Nick Simper vonta be őt ebbe a témába, attól kezdve sokszor rendezett zenésztársaival (már aki kapható volt rá) spiritiszta szeánszokat. Baal úgy került a képbe, hogy a „Long live…” felvételei közben állandóan történt valamilyen technikai malőr, különösen amikor a francia kastélyban próbáltak. Ilyenkor szokta mondani Blackmore, hogy ennek csakis Baal lehet az oka.

     A „Long live…” szerintem nem üti meg a két első Rainbow-lemez színvonalát, igaz, ott magasra helyezték a mércét. Dionak sem tetszett. Azt mondta, úgy érzi, Blackmore változtatásokat akart a stílusban és ez a többiekre nem jól hatott. Üzletileg azonban meglehetősen sikeresnek bizonyult a lemez. Megjelenése után a Rainbow hosszú amerikai turnéra indult. Időközben Blackmore Kaliforniából átköltözött a keleti partra, Connecticut államba. Állítása szerint szívesebben ment volna Németországba, de ott lényegesen magasabbak voltak az ingatlanárak, mint Amerikában. „Előző életemben nyilvánvalóan Németországban éltem. Otthon érzem ott magam.”. 

                   "Otthon érzem magam Németországban"     

A kereken negyven állomásról álló turnén az volt a terv, hogy minél nagyobb hallgatóságot vonzzanak, ezért abba is belementek, hogy előzenekarként lépjenek fel több, Amerikában nagyobb nevű zenekarral, hogy aztán visszatérhessenek ugyanoda, immár főzenekarként. Ezt maga Blackmore is szorgalmazta, a piac megdolgozására. Az Amerikában nagyon népszerű, de Európában kevéssé ismert REO Speedwagon előzenekara voltak, akik nyugis, balladisztikus zenét játszottak (mellesleg elég pocsékot), s a két zenekar annyira nem fért össze a hallgatóságnak, hogy megesett, a Rainbow sikere lemosta a Speedwagont. Előfordult, hogy a Rainbow egyórás felvezetője után a telt ház a harmadára ürült, mire a Speedwagon a színpadra lépett. Az is rendszeresen megtörtént, hogy a Rainbow túljátszotta a számára engedélyezett időt. Emiatt állandó konfliktusok voltak a Speedwagon menedzserével, aki még azt is megtette, hogy a Rainbow koncertjének vége előtt felkapcsoltatta a nézőtéri világítást.  

      Blackmore időközben újabb rossz pontot szerzett a sajtónál. Az történt, hogy a zenekar sajtósa szervezett egy címlapsztori-interjút a Record Mirror című zenei szaklap újságírónőjével, Sheila Prophettel, mely csak hosszas egyeztetések után, kínnal-keservvel jött össze. Valójában nem is interjú; Prophet leírja a hányattatásait, felteszi a nagyjából szokásos kérdéseket, Blackmore pedig ímmel-ámmal válaszolgat, ha egyáltalán. Aztán valamelyik kérdésre begurul, kikapja a nő kezéből a magnót, kiveszi belőle a szalagot, mondván, ha akar, harcoljon meg érte. Az interjú végül „Bitchy Ritchie” címmel jelent meg. Elég nehéz lefordítani. Annyit segítek, hogy a bitch az angolban szajhát jelent, a bitchy pedig, finom fordításban, rosszindulatút, elviselhetetlent.   

     A cikkben szó esik egy „jól kipárnázott” lányról, akit egyébként Amy Rothmannek hívtak és egyik amerikai koncert előtt találkozott Blackmore-ral. A lány a barátjával ment el az előadásra, aki mellesleg nagy Blackmore-rajongó volt. Amy szeretett volna találkozni Ritchie-vel, mire a barátja azt mondta neki, persze, találkozzatok, aztán el is mehetsz vele. Mit meg nem tesz egy igazi rajongó a kedvenc zenészéért. Amyt szabályosan Blackmore karjai közé lökte. Ennek lesz még folytatása.   

      Több interjúban is beszél a sajtóhoz való viszonyáról, illetve arról, hogyan kezeli őt a média.

K: „Elég rendesen belegázolnak Önbe.

RB: „Amikor átnézem a zenei szaklapokat, azt látom, hogy az utóbbi húsz évben az angol sajtó szinte minden újonnan felbukkant előadót és zenekart ízekre szedett. Módszeresen keresztre feszítenek mindenkit, ami még szarkasztikus is, amíg veled is meg nem történik. Aztán lassan hozzászokik az ember. Hogy én magam okot adtam-e erre? Igen, sokszor mutattam a negatív oldalamat. De teljesen mindegy, a kedvükért nem fogom eljátszani a jófiút. Utálom, ha azt gondolják, ez egy kedves, normális fickó.” 

K: „Nem zavarja, hogy sokan csak úgy emlegetik, Blackmore, a rosszkedvű fráter?

RB: „Egyáltalán nem. Az jobban zavarna, ha semmit sem mondanának vagy gondolnának rólam. Ha azt írnák, ó, csak a szokásosat műveli, az meg kit érdekel, nos az jobban zavarna. Ha már azt gondolják, hogy ez egy rosszkedvű fráter, akkor legalább gondolnak valamit rólam.”

K:  Saját maga az első számú kritikusa?

RB: „Bizonyos mértékig igen, bár meghallgatom olyanok véleményét, akik nem a showbizniszben dolgoznak. Nekik legalább objektív a szemléletmódjuk. Megkérdezem őket, mi a kedvenc számuk, hogy tetszett az előadás. Általában olyasmit mondanak, hogy  semmit sem tudok a zenéről, nem értem, de… Erre odafigyelek. Az olyanok, mint én, túl sokat tudnak a zenéről, az ő véleményükre meg nem vagyok kíváncsi, mert nem ők azok, akik a kurva lemezeimet megveszik. Szóval, ők a legutolsók, akiknek adok a véleményére…, a zenészek  a föld istencsapásai.”

K: Érzékeny a kritikára?

RB: „Igen. Bolondság lenne nem figyelni rá, de elég cinikusan viseltetek irántuk. A sajtó egyre keserűbbé és az utóbbi pár évben egyre durvábbá vált. Szerintem a sajtó funkciója az, hogy tájékoztassa  az embereket, hogy mi történik, de ehelyett azt csinálják, hogy üssünk ki mindenkit, mert sokkal több pénzt keresnek, mint mi.” … „Néha nemigen értem, miért kaptam a zenei életben ezt a rosszkedvű fráter nevet. Azok, akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok egy emberevő alkat. Még a közeli ismerőseim is mondogatják, hogy tudsz te jó srác is lenni, de néha nem értelek. De ez azért van, mert sokszor én sem értem saját magamat.”

FIGYELEM! A BLOG MINDEN HÉTFŐN ÚJ FEJEZETTEL BŐVÜL (AMÍG A KÉSZLET TART) KEDVELD AZ OLDALT, ÍGY NEM MARADSZ LE SEMMIRŐL!

Korábbi fejezetek itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

 https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott