Rangsoroljunk: Nightwish-lemezek a leggyengébbtől a legvadabbig!

collagenwcover.jpg

Manapság már boldog-boldogtalan összeállította, hogy saját belátása szerint hogyan is néznek ki megfelelő sorrendben a Nightwish lemezei, függetlenül attól, hogy ezt meglépni valóban egy embert próbáló feladat. Nemcsak azért, mert a világ egyik legjobb bandájáról beszélünk, hanem azért is mert az ilyesfajta listák sokszor nem a valóságot tükrözik. Amikor ilyen rangsorok születnek, az az esetek többségében a szerző saját álláspontját tükrözik, erre ajánlatos többször is reflektálni, hiszen a saját vélemény sokszor ütközik mások nézetével.

Meglépve tehát a lehetetlent, vállalva a kritikákat, most elkészült a Dark Chest Magazine ranglétrája is, hogy mi hova került az tényleg csakis szerzői ízlés kérdése, amennyiben érdekel mit kovácsoltunk össze, akkor tarts velünk és derítsd ki!

9. Endless Forms Most Beautiful (2015)

Szinte minden fan, kritikus, és mondhatjuk bátran, hogy laikus is az egyik leggyengébb lemezként a banda debütáló Angels Fall Firstjét nevezi meg, s habár évekkel ezelőtt nálam is sereghajtóként szuperált, mára már változáson esett át gondolatmenetem. Nightwish-lemezeket nem lehet csak a hang alapján, avagy az énekes kiléte alapján rangsorolni, mivel az megtéveszthetetlenül is részrehajlás, ezeket a lemezeket az összkép alapján, na meg persze saját ízlés útján kell kikalkulálni, mi hova kerül.

Egy adott listától persze nem válnak semmissé a korongok, hiszen az olvasók, a fanok, a zöldfülűek nem ezek alapján fogják sokkal vagy kevésbé szeretni őket, hiszen ezek mind-mind magánvélemények, amik adott esetben eltérnek mások személyes kedvenceitől, és ez így van rendjén; az emberek nem egyformák, két egyforma álláspont sem létezik, (kivéve, ha valaki olyannal tárgyaljuk ki bennünk rejlő gondolatainkat, akivel rendkívüli összhangban vagyunk – esetemben két ilyen személy van: az egyik természetesen a nővérem, a másik pedig Eszter barátnőm, aki gyakorlatilag olyan nekem, mintha lenne még egy nővérem).

Hosszas, alapos megfontolás után lett tehát utolsó az Endless Forms Most Beautiful, ugyanis ez az első lemez amire vakon biztosan nem tudnám azt mondani, hogy ez Nightwish. Külön-külön még valahogy megállják a helyüket a dalok, de ha egymás után hallgatom őket, – ahogy azt egy album esetében illik –, sajnos már a fele előtt le kell állnom, mert egyszerűen unalmas. Nem tudok azonosulni a dalokkal, nyíltan vállalom, hogy van amelyiket nem is szeretem, és ez számomra hatalmas szívfájdalom, hiszen ezen a bandán nőttem fel!

A lemezről talán a Yours Is An Empty Hope és a The Greatest Show On Earth, amit ki lehet emelni mágikus csecsebecse gyanánt, és talán még az Élan az, ami elismerést érdemel, ez azonban kevés egy Nightwish-hez képest.

collage2336965852832.jpg

8. Angels Fall First (1997)

Mint említettem, néhány éve még az Angels Fall First volt a sereghajtó, és azt hiszem, hogy azért ez a helyezés is reálisnak mondható még – kicsit nevetséges helyezésekkel és listákkal érvelni, de nincs mit tenni, ilyen a szakma.  Kezdő zenekarként nehéz is olyan lemezt produkálni, ami nem feltétlenül törpül el a soron következők mellett, s habár valóban átugrották őt a többiek, azért messze nem egy gyenge lemez.

Az Elvenpath például egyértelműen húzótétele a korongnak, általa jól esik olykor visszatérni a kezdetekhez. A Tutankhamen úgyszintén egy erős nóta és akkor még ott van a címadó, amiről folyton a számomra legfontosabb személy jut eszembe, ezért is lehetetlen küldetés könnyek nélkül hallgatni.

Ott van még ugyebár a duettáradat a Beauty & The Beast és a The Carpenter, na meg elképesztő hangvillanások a Nymphomaniac Fantasiában, és akkor még nem is esett szó az Astral Romanceről. Mindennek fényében, az Angels Fall First messze nem lehet a Nightwish leggyengébb lemeze!

collage88326.jpg

7. Imaginaerum (2011)

Ha jól van összerakva egy album, szerethető, fülbemászó dalokkal, akkor a kutyát sem érdekli, hogy az filmzene vagy rockopera. Tény, hogy egy komplett film túl nagy vállalás volt az Imaginaerum mellékleteként, az mellett viszont nem mehetünk el, hogy a dalok megérik a pénzüket. Szeretek visszatérni a lemezhez, mivel a daloknak különleges löketük van, igazán tetszik a filmszerű, teátrális ívük, s mivel egy remek album ékei, pont ezért nem ártott volna nagyobb figyelmet fektetni a filmre, de most nem is emiatt vagyunk itt.

Kiemelkedő darab nálam a Scaretale, ami horrorisztikus kezdésből egyből színházi, már-már cirkuszi terepre vezeti a hallgatót, majd ismét belekerül egy csavar, amitől oda-vissza ráz a hideg. Mestermű! Csakúgy mint a Ghost River, a Last Ride Of The Day, de egyéb okoktól fűtve megemlítendő még a Song Of Myself és a Storytime, vagy akár az elsőre furcsán ható Slow Love Slow.

collage2385283258325885.jpg

6. Human. :ꟾꟾ: Nature. (2020)

Viszonylag elégedetlen voltam az Endless Form Most Beautiful kapcsán, ami fentebb egyértelműen látható is, a Human. :ꟾꟾ: Nature. azonban fejlődőképesebb elődjénél, de messze nem kritika mentes. Persze, hogy vannak rajta értékelhető szerzemények mint mondjuk a Noise, esetenként a Shoemaker, a Pan, a How’ The Heart?, na meg persze a Tribal, mi több, nekem a Procession is nagy kedvencem. Aztán vannak olyan dalok mint a Music, ami túlzsúfolt, a Harvest, ami felesleges, és akkor mindezt megfejeli még a lemez második, instrumentális fonala, ami egyszerűen érthetetlen.

Az rendben van, ha valakire hatással van a filmzene, de akkor már e tekintetben váltsunk már állomást, a metál az legyen metál, a többi meg menjen szólóban vagy tudom is én hova. A Nightwish zenéje mindig is változatos volt, egyes dolgok azonban úgy voltak jók ahogy. Énekelt már ebben a csapatban Tuomas Holopainen, Tapio Wilska, Tony Kakko, majd végül megérkezett Marco Hietala, aki stabil alapokra helyezte a duetteket, és alapvetően a férfiéneket.

Függetlenül attól, hogy ki volt az énekesnő, Marco rendre hozta a tőle elvárt kötelezőt, hiszen mindenki tudta, hogy Tarja távozása után Marco lett igazán a zenekar lelke. Igenám, aztán beköszönt egy Troy Donockley, aki a Human. :ꟾꟾ: Nature. teljes tartalmán idegesíti a hallgatót, Marco háttérbe szorult, aztán mindenki ide-oda kapkodta a fejét, amikor bejelentette, hogy kilép. Ezt az időszakot gyakorlatilag egy óvodáscsoporttal tudnám egy lapon értelmezni, „ játszunk vele, de azért hadd érezze már, hogy felesleges”. A zenekart már egyértelműen csakis a kultikus múltja tartja életben, régi fényükben szerintem már sosem fognak tündökölni, hiszen ahhoz édes kevés egy orbitális ordítás a Ghost Love Score végén, de úgy fest, hogy ezzel az egy dallal a Nightwish még a jég hátán is képes megélni.

collage5858522828782.jpg

5. Century Child (2002)

Meglehet, hogy elszaladt velem a bicikli, amiért a Century Child ennyire futotta, és az is lehet, hogy ha hónapokkal vagy évekkel később egy őrült ötlettől fogva újra olvasom majd ezt a „rangsorolást” könnyen lehet, hogy megállítom vele a saját eszem is, ugyanakkor bízom magamban és abban is, hogy nem fogom megbánni a nyilvánvalót. Nem vagyok híve a részlehajlásnak, nem fűt semmiféle bizonyítási kényszer, lassan megtisztelőnek tartom az „elvakult Tarja-fan” jelzőt is, habár tudom magamról, hogy ettől még nem leszek kevésbé „igaz” rajongója a Nightwish-nek; a véleményem mindössze ütközik a valóban elvakult fanok által alkotott véleményekkel, és néha valóban sérti az egókat, ha kimondom azt, amit másként látok.

Egy elvakult fan most egészen biztos mindent hátrébb sepert volna, csakhogy bizonyítsa, mely korszak uralma volt valóban tökéletes, de ez mit sem ér, ha a valóság teljesen más – akár belátjuk, akár nem. Igen, tarjás lemezek lesznek az élen, ami nem meglepő, hiszen eddig vele készült el a legtöbb és nem vitás, hogy bizonyos szinten mindig is egy vele készült lemez lesz az éllovas, a miérteket pedig majd idővel mindenki meg fogja érteni.

Hogy mégis mit keres a Century Child ezen a helyen olyan dalokkal a fedélzeten mint a Bless The Child, az Ever Dream, a Slaying The Dreamer, és az End Of All Hope? Fogalmam sincs... Viccet félre téve, természetesen egy nagyon jó lemezről beszélünk, de azért születtek már ennél jobbak is. Ezzel a lemezzel újfent új lapot nyitott a zenekar, hiszen a fentebb említett Marco Hietala ekkor csatlakozott hozzájuk, és ezzel teljesen új irányt vett a történetük. Visszatértek a duettek, ráadásul sokkal több lett belőlük, és ekkor köszönt be első ízben a filmzene, illetve annak hatása.

collage23832880568.jpg

4. Dark Passion Play (2007)

Egy minden tekintetben új korszak kiváló lenyomata; bizonyos szempontból ugyebár szokatlan, mégis hibátlan. Zeneileg továbbra is egy mesterművel találhatjuk szembe magunkat, méginkább előtérbe keveredik a férfi ének, megalkotva ezzel egy tökéletes párhuzamot, hosszú idő után újra fültanúi lehetünk a hangszerek énekének, hiszen instrumentális dal is szerepet kap – kell ennél több?

A Dark Passion Play gyakorlatilag pokolból és mennyből építkezik, tökéletes példája újfent annak, hogy ez a zenekar mindenféle „traumán” képes átgyalogolni, majd emelt fővel visszatérni, erősebben mint valaha. Tuomas érzelmivasútja is némileg érzékelhető, mély kreativitásáról pedig az olyan dalok mint mondjuk a The Poet And The Pendulum tanúbizonyságot adnak. De említhettem volna akár a Saharát is, ami szintén egy hullámzó tétel, vagy akár a bónuszként szerepeltett The Escapist.

collage256825282382.jpg

3. Once (2004)

Csúcsról indul, majd a csúcson is fejeződik be. Nem vitás, hogy a zenekar történelmének legzseniálisabb alkotása lett a(z) Once már az első pillanatban rekordokat döntögetett, a banda legsikeresebb, legnépszerűbb dalait tartalmazva. Minden megvan benne, amivel körül lehet írni egy fergetegesen jó lemezt, éppen ezért nem hiszem, hogy külön-külön kéne kiemelni tételeket, hiszen mindegyiknek megvan a maga pompája – viszont van az a pont, amikor mégis kell.

Az utóbbi időben igen nagy hype-ot kapott a Ghost Love Score, ami tulajdonképpen eddig is az egyik legnépszerűbb szerzeményük volt, koncerten is játszották bőven, sőt, elmaradhatatlan darab volt, mostanra pedig újfent visszacsempészte magát a setlisztre, aminek előbb-utóbb az lesz az eredménye, hogy halálra untatja magát. Néha a legjobb daloknak is jár a pihenés, kivéve persze, ha az az egy dal foltozza össze a bandát.

A(z) Once rivaldafényében nemcsak a Ghost Love Score fürdőzik, hanem a Nemo, a Dark Chest Of Wanders, a Wish I Had An Angel, na meg a Planet Hell, keveset beszélnek azonban az olyan csodákról mint a Dead Gardens, a Romanticide, vagy mondjuk a Creek Mary’s Blood, mely utóbbi nálam a GLS-t méterekkel átugorja. A(z) Once dalain már sokkalta érezhetőbb a filmzene hatása, és talán ezért is kölcsönözték két dalukat (Nemo, Wish I Had An Angel) rémunalmas filmek betétdalának, de legalább egyvalami jó belekerült az adaptációkba, még ha az a stáblista során is bukkan fel.

collage828328320.jpg

2. Oceanborn (1998)

Mindenki másként, saját izlésétől függően kezeli a Nightwish-lemezeket, ebben persze az is közrejátszik, hogy ki mikor ismerte meg a zenekart, mely album tört éppen csúcsra, illetve, hogy ki fogta adott pillanatban a mikrofont. Vannak akiknek az újabb lemezek jelentik a szent és sérthetetlen kategóriát, akadnak akik az eredeti korszakra esküdnek, s ezért már hátat is fordítottak a zenekarnak, és olyan is van, aki természetesen mindent kivétel nélkül szeret.

Minden lemez más-és más tényezőtől perzsel, az Oceanborn pedig a maga kis dalvilágával nemhogy változatos, és merőben nagyobb előrelépés az Angels Fall First-höz képest, de egy vérbeli alapmű, ami mellett nem sétálhat csak úgy el a hallgató. A dalok viszonylag nyersek, az ének a maga módján erőteljes, a nóták pedig kivétel nélkül pörögnek vagy ezerrel. Az Oceanborn ad otthont a Nightwish leggyönyörűbb balladájának, a Sleeping Sunnak, ugyanakkor az olyan vadabb tételek mint a The Pharao Sails To Orion és a Devil & The Deep Dark Ocean azon ritka kincsek közé tartoznak, melyek nyomába talán egyik más daluk sem ér fel.

collage8283283205.jpg

1. Wishmaster (2000)

Ha valamivel, akkor a Nightwish-lemezekkel különösen szeretek nosztalgiázni, és nem véletlen, hogy ez alatt szó szerint a csapat korábbi lemezeire gondolok. Persze van, amikor a Dark Passion Play-hez van kedvem, van amikor szívesen újra veszem a Human. :ꟾꟾ: Nature. albumot, olykor az Imaginaerum esik jól, de tény, hogy az eredeti korszak valami felbecsülhetetlent alkotott.

Mielőtt azonban bárkiben negatív kritika fogalmazódna meg, itt és most kell megemlítenem, hogy sosem énekesnő-függő az ok, amiért sokkal jobban kedvelem a korábbi lemezeket, ugyanis az egésznek a kulcsa nem más, mint Tuomas Holopainen – bármennyire is hihetetlen. Bizony! Végtére is, nem azért hallgatunk Nightwish-t, mert épp odáig vagyunk azért, aki eldalolássza a szöveget, hanem azért, mert folyton érdeklődve várjuk, vajon mit hozott össze újra a mester, aki már a puszta létezésével izgalomba hozza a hallgatót, nem beszélve a párját ritkító kreativitásról.

És, hogy miért oly kedves számomra mind közül pont a Wishmaster? Egyrészt azért, mert a korai Nightwish magában hordoz egyfajta ártatlanságot, na meg persze életérzést, amit napjainkban sajnos már nem tudnak überelni. Másrészt viszont, ezek a dalok hagyják, hogy álmodjak, buzdítanak, hogy álmodjak, arra bátorítanak, hogy igen is merjek nagyot álmodni, hiszen mestere lehetek az álmaimnak, lehetetlent nem ismerve pedig valóra is válthatom azokat.

2004-ben ismertem meg a zenekart, s függetlenül attól, hogy akkor dobták piacra a világ egyik legjobb lemezét, ami bár azonnal magával ragadott, mégis azon kaptam magam, hogy már akkor is a Wishmaster és az Oceanborn dalai közt búvárkodom szívesebben, holott akkor még ugyanaz az énekesnő állt a zenekar élén; sőt, már akkor (gyermekfejjel) úgy éreztem, hogy hiába döntöget kivételes sikereket a(z) Once, nálam a Wishmaster és az Oceanborn a csúcstartó.

A She Is My Sin kezdeti dallama máig ugyanúgy libabőrt hoz, mint amikor előszőr hallottam, a The Kinslayer hullámzó gyorsasága továbbra is felbecsülhetetlen, a majdnemhogy Emppu-orientált Come Cover Me szintén ritka kincs, ami viszont mindmáig kakukktojás számomra, az a Bare Grace Misery. A Deep Silent Complete a maga egyszerűségével még mindig elragadó, az andalító Sleepwalker pedig mindig üdítő megnyugvást ad.

Ott van még a FantasMic mint az első grandiózus nagydobás, ami szerkezetileg is megannyi mondanivalóval bővelkedik, hát még az a mennyiségű szöveg, amiből építkezik. A címadó Wishmaster egy megunhatatlan alapmű, a Crownless pedig a valaha megírt legpörgősebb alkotás, amely párját ritkítja a banda diszkográfiájában, csakúgy mint a Wanderlust. És akkor mindennek fejében olyan balladák teszik fel a pontot az i-re mint a Dead Boy’s Poem és a Two For Tragedy. És, hogy mi a legjobb az egész lemezben? A katarzis.

A Wishmaster gyakorlatilag a banda legprecízebben összerakott lemeze, napjainkban is ugyanolyan átütő ereje van, mint huszonkét évvel ezelőtt, a dalok képesek ugyanúgy elbűvölni, mint amikor először hallottam őket, sőt, gyakran olyan lelkesedéssel pörögnek mintha valóban először hallanám őket. A Wishmaster gyakorlatilag minden, ami a Nightwish valaha volt, és ami lehetett volna: kreatív, őszinte, lehengerlő, fantáziadús, és némileg botrányoktól mentes, kerek egész gépezet.  

collage88325.jpg

Dark Chest Magazine – Online rockzenei magazin. Hírek, lemezkritikák, egyedi cikksorozatok

Cikkek, érdekességek, lemezkritikák, feltörekvő előadók kutatása/bemutatása

Friss topikok

süti beállítások módosítása