Csillagbérc

ahol a női lélek megpihen

Rabul ejt a múlt

Nem telik el úgy nap, hogy ne figyelmeztetném magamat arra az ősi bölcsességre, amit ezer meg ezerféleképpen fogalmaztak meg azok, akik igazán értették a dolgok lényegét: a múltat el kell engednünk. Semmi keresnivalónk nincs már ott. Nem határoz meg, nem férkőzhet a jelenbe, nem dönthet a jövőről, nincs valós hatalma az életünk felett. Mégis hajlamosak vagyunk ott keresni válaszokat minden hiábavalósága ellenére, és azon is oly könnyedén kapjunk magunkat, hogy már megint ott akarunk okosak lenni, pedig lássuk be, felesleges. Időutazási képességeink még csak a sci-fik szintjén toporognak, így jobban tennénk, ha elfogadnánk az a tényt, hogy nem változtathatunk rajta. Az egyetlen kulcs a kezünkben, ha elfogadjuk annak, ami, és a hozzáállásunkat formálgatjuk számunkra is elfogadhatóvá, élhetővé.

Értjük, tudjuk, hogy előre kell haladnunk, és hát sem sétálni, sem biciklizni, sem autót vezetni nem szerencsés akkor, ha közben folyton hátrafelé figyelünk, hiszen így semmit nem látunk sem a jelenünkből, sem az előttünk álló útból. Lebilincsel, megkötöz, ellehetetlenít bennünket a fejünk előre fordulásának hiánya. És ha már a vezetésre gondolunk, azt a mintázatot is tisztán látjuk, hogy csak az adott pillanattal tudunk érdemben foglalkozni. Így kellene valahogy az életünkre is tekinteni. Csak a most van, csak a jelenünk van. A múlt már elment, a jövő tökéletesen bizonytalan, de itt, ebben a pillanatban rengeteg lehetőség kínálja magát arra, hogy merjünk élni. Használjuk ki!

Hogy miért is ragaszkodunk ennyire ahhoz, ami már nincs? Na igen, ennek aztán számos oka lehet a nagyon fájóktól a könnyedebb menekülési utakig. Ragaszkodhatunk a múltunkhoz azért, mert ismerjük, és ez a kiszámíthatóság bizony rabul ejthet, de te már jól tudod, hogy ez is téves út. Vannak, akik borzasztó traumákat éltek át, és nem tudnak kiszakadni belőle, hiába tapogatódznak, az élet csupán egy torz fájdalom számukra, és az öröm, az egyensúly olyan elérhetetlen, mint tinilányoknak a hollywoodi sztárpasik. Itt egyszerűen szükség van külső segítségre. És nem kell azt hinnünk, hogy ilyen traumákkal csak az amerikai katonák élnek együtt. Kicsiny hazánk is tömve van nyomorúságos körülmények között felcseperedett lelkekkel, akik nem tudják, merre tovább, és egyetlen életük csodákkal teli, szivárványos égboltját áthatolhatatlan, szürke fellegek takarják, amin keresztül aligha juthat át az éltető napfény. Belemenekülnek a tompításba, a túlélésbe, de nincs áttörés. Itt annyira erős a bilincse a múltnak, amin egyedül végtelenül küzdelmes változtatni.

Ilyen erősen hat azonban az is, amikor egy olyan párkapcsolat áldozatai vagyunk, amiből úgy érezzük, nincs menekvés. Rossz, mégis valahogy ismerős, és az ismeretlen, még ha kecsegtet is a változással, valahogy nem tudunk hinni benne. Sajnos sokszor hallani, hogy az áldozatok konkrétan nem tudnak kiszakadni ebből a szerepből, mert valahogy sem érdemesnek, sem elég erősnek nem érzik magukat ahhoz, hogy lépni merjenek. Nagyon bonyolult az elme, nehéz őt kifürkészni, és ilyenkor is aranyat érhet, ha van olyan potens, megbízható külső szemlélőnk, aki szeretettel tud terelgetni. Fogadjuk csak el, hogy társas lények vagyunk, és a segítség kérése nem a gyengeségünkről árulkodik, hanem arról az erőről, amivel a változás útján elindulni készülünk.

A gyász, egy válás, egy szakítás vagy bármely más új élethelyzet is összezúz bennünket. Mert megszűnünk annak lenni, akik voltunk, és az ismeretlen mindig félelmetes. Újra kell definiálnunk saját létezésünket, ami cseppet sem könnyű feladat. És a jelen olyan nagyon is felismerhető fájdalma egészen tompává tesz, és oda menekülünk, ahol még minden szép volt, ahol még megtaláltuk azt az egyensúlyt, ami ebben a mostban elveszett. És még ha üres is a jelen, mondogassuk csak sokszor el, hogy mindig, minden változik. Ezzel együtt azt is elfogadjuk, hogy nem ugorhatunk csak úgy szintet. Van, hogy a fájdalmat bizony minden fázisával végig kell élnünk ahhoz, hogy előbbre juthassunk. De azt is tudatosítsuk, hogy mindig van előre, akkor is, amikor igazán kilátástalan.

Amikor a múltat elemezgetjük, akkor a legkellemesebb érzésünk a nosztalgia. Becsapós, huncut jószág ő is, de jól kezelve a hasznunkra is fordíthatjuk. Egyszerűen szeretünk a barátainkkal, a családdal múltat idézni, főleg, ha az igazán szép élményekre emlékezünk együtt, vagy akár egyedül. Nekem ő a bűnöm. Amióta csak írni tudok, írtam naplót, írtam verseket, írtam novellákat, regényeket, leveleket ezrével. És megtartottam mindet. Néha elővettem, elemeztem, talán még gyakrabban, mint kellett volna. Újra tudtam élni az emlékeket az akkori valójukban, az akkori tiszta és hamisítatlan mivoltukban, mert azokat, amiket akkor leírtam, nem másíthatta meg az emlékezés. Éveken át figyeltem, hogy szépen lassan rám kötözik láncaikat a múlt eseményei, és éppen aktuális szubjektivitásuk a mindenkori jelenben tényleges objektivitássá válva igyekeztek meghatározni engem. Kezdtem azt érezni, hogy egy igazi álomvilágban élek, mint egy múltszázadi lányregényben. Vágytam a kalandot, a drámát. Talán már nem is a jelen írta a történeteket, hanem én teremtettem őket, mintha színdarabokat írtam volna meg. Sokszor az írásaim valamilyen formában valóra is váltak. Gyerekként, tinédzserként pedig ezek nagy hatást gyakoroltak rám. Hosszú időbe telt, mire úgy döntöttem, hogy nem írok naplót tovább.

Amikor beteg lettem, képtelen lettem volna leírni mindazt, amin keresztül mentem, mert akkor újra kellett volna élnem az egészet, és azt nem bírtam. Így sem felejtettem el egyetlen pillanatát sem. Elviselhetetlen voltam saját magam számára is, és igenis újjá kellett születnem. Minden, amim volt, azt útjára bocsátottam, mert oda vezetett, ahol sűrű hányások és felemésztő fájdalom közepette küzdöttem a rákkal. Tulajdonképpen letértem az útról, és ezt nem lett volna szabad. Elengedtem magamtól a szeretetet. Ettől már csak az fájt jobban, amikor évekkel később éppen az írásaimból ismertem meg – immár külső szemlélőként- azt a sztrádát, amin száguldottam lefelé, pedig észre sem vettem. Akkor. Ma már úgy gondolom, hogy azért töltöttem meg – akár erőszakkal is- ennyi élménnyel, fájdalommal, szenvedéllyel, álmok hajhászásával az életem, hogy megírhassam őket. Az írásra ma már nem azért van szükségem, hogy ne vesszenek el a gondolatok. Azért írok, mert az évek alatt többször azt a visszajelzést kaptam, hogy talán néha át tudok adni valamit másoknak abból a sok tapasztalatból, szeretetből, amit kaptam.

Eljött annak is az ideje, hogy régi naplóimtól, leveleimtől megváljak végre. Nem hittem, hogy ezt valaha is megteszem. Ragaszkodásom a múlthoz, hogy ne vehesse el tőlem senki, sokkal erősebb volt nálam. Most viszont nyugodt szívvel dobtam ki mindent. Nem dühből, nem erővel, hanem boldog könnyedséggel. Már menniük kellett. Minden, amire valaha vágytam, itt van, a jelenemben. Sokat segítettek abban, hogy megismerjem magam, lássak egy utat, de azt is tudom, hogy azt az utat már nem járom újra. Tanultam belőle, és megyek előre.

A múlt engem is befolyásol néha, de már igyekszem kordában tartani, és hinni abban, hogy változok én is. Már nem az vagyok, aki tíz éve, vagy akár húsz. Hiszen felnőttem, tanultam, és tanulok folyamatosan. Igyekszem nyitottabbá válni, és megélni a jelent. Tudatosan. Mert ennyim van nekem is, ahogyan neked is. Nem árt nekünk, ha egy kellemes nyári estén belebújunk a nosztalgia bársonyosan meleg takarójába, de ettől nem szabad közelebb jönnie. Mindegy, hogy kegyetlen vagy éppen csodálatos volt az a múlt, mert már nincs velünk. Mi vagyunk csak itt. Éljük meg a szépségét minden újra ránk virradó napnak.

 

Ha tetszett az eszmefuttatásom, bátran kattints a követésre, és keress a facebookon is! :)

steampunk-1636156_1280.png

Fotó: pixabay.com

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://csillagberc.blog.hu/api/trackback/id/tr3314774828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ivangroznij (törölt) 2019.04.20. 16:28:49

Igen, régi felismerés, a múlt megkötözhet, lebéníthat. Jézus tanította: Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátra tekint, nem alkalmas Isten országára. Ugyanakkor azért nem árt tudni, hogy a múlt eseményeiből, sikereiből, kudarcaiból tanulunk. A jövő attól is függ, hogyan használjuk fel a múltbeli tapasztalatokat. Ez még az állatvilágban is így működik, bár ott nem tudatosan, hanem csak megtanult reflexesen.

Gyurikutya 2019.04.20. 23:30:03

A múlt sokkal fontosabb, mint hinnénk. A rövid esszédből mintha kimaradt volna a történelmi, társadalmi értelmezése, A szubjektum oldaláról és inkább lélektani szempontból (a betegség megélése) foglalkoztál vele. Egyetértek ivangroznijjal: a múltból le kell vonni a tapasztalatokat, nem véletlenül mondják, hogy aki a múltat nem ismeri, a jövőt nem érdemli. A múlt mutat ugyanis utat a jövőbe. Mindennek van oka és következménye, az ok a múlt, a következmény a jövő. Azt hiszem, az átélt sokk, akár betegségben, akár gyászban, jellemformálás. Ezt nem elengedni kellene, hanem megvizsgálni és a tapasztalatokat beleépíteni a személyiségünkbe. Viszont a múltban szerzett sebeket, a haragot, a gyűlöletet valóban nem kellene magunkkal hurcolnunk, mert össze is roppanhatunk alatta. A témaválasztásod bátorságra vall.

Facebook oldaldoboz

Csillagbérc

Elmecsendesítés, lélekemelés, gondolatok hétköznapokról, szeretetről, háláról, egy és a női életről- hogy a Csillagbércről figyelve könnyedén megtaláld a békéd

süti beállítások módosítása