„Járjon mindenki családterápiába!”
– hirdette annak idején Virginia Satir, a családterápia történetének egyik kiemelkedő, úttörő gondolkodású alakja, aki hitt abban, hogy minden családban van erő, csak elő kell csalogatni.
Ő úgy vélte, mindenkire pozitív hatással van, ha egy támogató, megtartó közegben elmondhatja az érzéseit, ha önmaga lehet.
Valóban minden esetben megoldás a családterápia? Ha problémánk van a párkapcsolatban vagy a családunkban, csak annyi a dolgunk, hogy eljárunk rendszeresen egy terapeutához, illetve jó esetben kettőhöz (hiszen a módszer részeként a terapeuták párban dolgoznak), és tényleg minden rendben lesz? Boldogan élünk, amíg meg nem halunk?
A tévhitek eloszlatása végett néhány gondolat arról, mely esetekben maradhat el a várva várt happy end:
- A terápiás folyamat minden esetben egy konkrét cél érdekében történik, amit mindig a család vagy pár tagjai határoznak meg. Ez a biz. cél nem feltétlenül jelenti a boldog közös jövőt. A cél lehet csupán ennyi: derüljön ki, hogy együtt akarunk maradni, vagy inkább külön folytatjuk utunkat...
- A család - vagy párterápia aktív részvételt kíván. A terapeuták nem csodatévők, ellenben mint a szigorú tanítók, az ülések végén házi feladatot adnak, melynek elvégzése elősegíti a változást, illetve segít rálátni a család vagy pár működésére. Ha nem csinálunk házi feladatot, nem feccölünk energiát a közös munkába, ne reméljük, hogy a problémánk, mellyel terápiába kezdtünk, megoldódik majd!
- „Egyértelműen ő a hibás, hiszen megcsalt/iszik/nem törődik velem...” - véli sok esetben a család egyik tagja meglehetős öntudatossággal. Nem visz előre a gondolat, ami érthető is, hiszen ki az, aki szereti felvállalni a bűnbak szerepét? - azt hiszem, egyikünk sem. Az „ő a hibás”-tól eljutni addig, hogy belássuk, igen, ezt valamiképpen együtt csináltuk, nem könnyű feladat, de enélkül, azt gondolom, a terápia kudarcra van ítélve.
- Legtöbb emberi kapcsolatunk működtetéséhez elengedhetetlen a bizalom. Így van ez terapeuta és kliensei viszonylatában is. Ha kliensként az első pillanatban bizalmat tudunk érezni a terapeuta irányában, az remek: örüljünk, hogy jó helyre kerültünk! Ellenben ha már túl vagyunk a harmadik ülésen, és még mindig az az élményünk, hogy valamiért nem tudunk megnyílni, viselkedünk, nem tudunk önmagunk lenni, nem találjuk a hangunkat, meg akarunk felelni a terapeuta vélt elvárásainak, akkor kezdjünk gyanakodni, hogy nem a nekünk megfelelő ember/ekhez kerültünk. Ez persze nem jelenti azt, hogy ő nem jó szakember, csak annyit, hogy nekünk talán máshoz kellene fordulnunk.
