Az online közösségi hálózatok világában minden pillanatban elérhetőnek kell lennünk, sőt, az azonnali válaszra is készen kell állnunk, emiatt olykor túlzottan terhelőnek is érezhetjük a kapcsolatok folyamatos jelenlétét az életünkben. A dolog másik oldala örömtelibb: idő és tér már nem akadályozhat minket abban, hogy fenntartsuk a barátságainkat, de ha úgy adódik, akár új embereket is bármikor megismerhetünk. Mégis ez a kor – amelyben minden eszközünk megvan a közösségi léthez – a legmagányosabb az összes eddigi közül.

A So-So Projekt alapötlete corvinusos diákoktól származik. A kezdeményezés a fotók és a közvetlen kapcsolatteremtés eszközeivel harcolt a társas magány ellen; most újabb izgalmas programot szerveznek, méghozzá új helyszínen, friss és gondolatébresztő ötletekkel. Az egyik ötletgazdát, Palotás Zsuzsit kérdeztük az értékről, amit a So-So Projekt megteremtett és fenntart.

Írta és készítette: Lázár Fruzsina

Össze tudnád foglalni néhány szóban, hogy a projekt milyen keretek között, hogyan született?

2018-ban kezdtük, harmadév első félévében volt egy “Projekt: tervezés és vezetés” nevű kurzusunk, KomMédia alapszakon. A feladat egy körülbelül fél évet felölelő projekt kivitelezése volt, témamegkötés nélkül. A lényeg az volt, hogy egy valódi projekt jöjjön létre, valódi folyamattal, csúcsponttal, nehézségekkel. Média szakosként rengeteget tanultunk a közösségi platformokról, a működésükről, hatásaikról, felmerült, hogy mennyi negatív vonzatuk van, és hogy hogyan tudnánk mindezt pozitívba átfordítani. Az egyik csapattársunk ötlete volt, hogy próbáljuk meg feldolgozni a face-to-face kapcsolódás és az online világ elszigeteltségének problémáját. A So-So a social solitude (társas magány) kifejezés rövidítése. Fontos volt, hogy nem akartuk nagyon expliciten megformálni a mondanivalónkat, szerettünk volna egy elvontabb, mélyebb értelmezést is adni neki. Végül egy képkiállítást szerveztünk a Móricz Zsigmond körtér közelében, az Óvóhelyen; a képeken random budapesti emberek szerepelnek, akiket a hozzájuk intézett utolsó kedves mondatról kérdeztük. Ezzel az is volt a célunk, hogy felébresszük az emberekben a kérdést: mi volt az utolsó „élő” kapcsolódásom, ami nem a virtuális világban esett meg?

A projektetek a mindennapok felszínességére épít: miben nyilvánul ez meg? Milyen tényezői, színterei vannak?

A közösségi platformokról néha egy mosógép jut eszembe, amibe, ha beledobáljuk az olykor esetlen és piszkos kis hétköznapjainkat, két kattintással patyolatra lesznek mosva. Ettől a kreált tökéletességtől pedig hiába várunk őszinte kapcsolódásokat. Kézzel mosni macera, de lehet tartósabb lesz az eredmény. Rengeteg inger ér minket online, és bármennyire igyekszünk is szelektálni vagy egyenesen kiszállni, nem lehet. Annyira hozzászokunk ehhez az ingerdömpinghez, hogy amikor „csend van”, iszonyú magányosnak érezzük magunkat. Mi arra próbáljuk felhívni a figyelmet, hogy ezek nem szomorú vagy borzasztó pillanatok, hanem teljesen normálisak.

“Nem kell, hogy mindig boldognak érezzük magunkat, de képesnek kell lennünk emlékezni az értékes dolgokra az életünkben.”

Amikor  a járókelőket kérdeztük, volt, hogy elképesztően sokáig gondolkoztak a válaszon. Megesett, hogy lefotóztunk valakit, de végül nem tudtuk felhasználni a képét, mert nem jutott eszébe semmilyen kedvesség, amit neki mondtak. Az emberek nem emlékeznek ezekre az apróságokra: vagy egyértelműnek veszik őket, vagy nem érzik elég fontosnak ahhoz, hogy megjegyezzék. Telítődünk az impulzusokkal, és leginkább a negatívak maradnak meg. Szerintem ez az a felszínesség, amiről szó van.

Most újabb kiállításra készültök. Mi az, ami nem változott a projektben, mi az önértéke?

Az üzenetünk: „nem vagy egyedül a kapcsolatok korában”. Szerintem ez mindig, sőt, egyre aktuálisabb lesz. A formai kereteket illetően pedig megmaradtak a kiállítás képei. Felmerült, hogy Pécsen is – ahová a So-So kiállítás most egy hónapra odaköltözik – menjünk körbe, és készítsünk új képeket az ottani emberekről, de aztán arra gondoltunk, hogy az eredeti portrék szereplői sem feltétlenül budapesti lakosok voltak. Most az a lényeg, hogy egy új közönséghez vigyük el a kiállítást és az üzenetünket. Ami újdonság, hogy most egy kerekasztal-beszélgetéssel is készülünk a PécsiBölcsésszel együttműködésben. Szokták mondani, hogy ha egy művészeti produktum jelentését megmagyarázzák, az elvesz az értékéből. Én ezzel nem értek egyet, a beszélgetés célja egyébként sem a magyarázat, inkább a megértés, a társas magány mélyebb jelentésének átadása. Azt tapasztaltam, hogy ha az emberek nem értenek valamit, tovább sétálnak. Mi ezt szeretnénk megakadályozni. A kiállítótér egyébként a Pécsi Egyetem Bölcsészettudományi Karának aulája lesz: ez egy közösségi tér, ami azért is jó, mert az érdeklődőknek nem kell külön erőfeszítést szánni a kiállításra, hiszen a képek ott lesznek az orruk előtt előadásra menet vagy akár ebéd közben is.

Mi köt titeket Pécshez?

Ez az emberi kapcsolódások csodája. Nyáron részt vettem egy slam táborban, ahol az egész országból jöttek költők, írók és slammerek. Ott összeismerkedtem Rónoki Bercivel, aki Pécsre jár egyetemre, és a PécsiBölcsész szerkesztőségében is dolgozik; neki meséltem a projektről, ő pedig továbbadta ezt a főszerkesztőnek. Innentől kezdve elindult a közös gondolkodás.

Kik lesznek a kerekasztal vendégei, és miért hívtátok el őket?

Három résztvevő lesz: az egyik Szöllősi Mátyás, fotóriporter és író, a Budapest Katalógus megalkotója, amiben budapesti emberek fotóit és történeteit gyűjtötte össze, a munkásságából adódóan sok ponton kapcsolódik hozzánk. Emellett a meghirdetett fotópályázatunk zsűrijeként is részt vesz majd a munkában. A második Székely Zsuzsanna, az Ifjúsági Lelki Elsősegély egyik szolgálatvezetője: testközelből ismer olyan történeteket, ahol a fiatalok „kedves mondatért”, megértésért és segítségért tárcsázzák a számot. Meghívtuk még Kiss Georginát, aki amellett, hogy költő, középiskolai tanár is. Rá azért gondoltunk, mert nap mint nap szemlélője osztályok kapcsolati hálózatának, az abban létrejövő kölcsönösségeknek és visszautasításoknak.

Az elmúlt egy évben mi történt? Hogyan élt tovább a projekt? Ki maradt a csapatban?

Régebben viccelődtünk azzal, hogy majd turnézunk a kiállítással, mert nagyon élveztük az egész folyamatot. A csapatunk azért szuper, mert mindenki másban jó: valaki fotózik, valaki videózik, valaki az online tartalmakért felel, valaki a sajtóval tartja a kapcsolatot… Így jól kiegészítettük egymást, nagyon lelkesek voltunk, és a projekt sikeres volt. Éreztük, hogy ebben van lendület, csak aztán jött az államvizsga, szóval egy időre félretettük a dolgot. Most viszont újrakezdtük, és mindenki örömmel vett részt, a jó dinamika is megmaradt. Annyiban más a munka, hogy már nem vagyunk szaktársak – habár a fél csapat maradt mesteren a Corvinuson –, nem látjuk egymást minden nap, így a szervezés főleg online keretek között zajlik, de ez talán még gördülékenyebbé teszi a dolgot.

Most egy fotópályázatot is meghirdettetek. Mi a célotok ezzel?

A téma a társas magány, és ezt mindenki szabadon értelmezheti. Mi jut eszébe valakinek erről a két ellentétes szóról, amik szinte egymásnak feszülnek? Érkeznek olyan képek, amiken el kell gondolkoznom, hogy mire is vonatkozhatnak, mert elsőre nem értettem. De éppen ez a lényeg, hogy gondolkozzunk rajta, nem pedig az, hogy minden ki legyen mondva helyettünk.

Merre mennétek tovább a jövőben?

Sok ötletünk van, többen felvetették már, hogy menjünk el az ő városukba, falujukba is. Ha van rá igény. Szívesen megyünk, az a kérdés, hogy mennyi erő van a projektben és bennünk, mennyi újítást kell belevinni, hogy érdekes maradjon, de az érték se vesszen el. A vándorlás azért is nehezebb egy kicsit, mert minden helyen fel kell építenünk és meg kell ismernünk a közönséget, emellett pedig, mivel például most messze van a helyszín, ironikus módon csak online tudunk szervezkedni.

A So-So Fotópályázatára március 10-ig lehet jelentkezni, a sosoprojekt@gmail.com címen, So-so pályázat tárggyal. Regisztráció itt [https://forms.gle/2UBRjRXQZFcQG4nC6].

A pécsi esemény [https://www.facebook.com/events/2500489070268058/]

A So-So Projekt Instagram oldala [https://www.instagram.com/sosoprojekt/]

Portékép: Kralik Dániel