Hetven évvel ezelőtt, 1951. november 19-én délelőtt 11 órakor az Egyesült Államok légierejének 6026-os oldalszámú C–47-es kétmotoros szállító repülőgépe felszállt a németországi Erding bázisról, és elindult Jugoszlávia fővárosa, Belgrád irányába.A Dakota azon a napon végül a magyarországi pápai repülőtéren szállt le vadászkísérettel. Az eddig ismert kalandos, mondhatni filmszerű történetet most elsők között amerikai forrásokból feldolgozva lehet olvasni.

C-47-es amerikai színekben - fotó: USAF

A szállítógép legénysége a következő személyekből állt: Dave Henderson százados gépparancsnok, John J. Swift százados másodpilóta, James A. Elam őrmester rádióoperátor, illetve Jess A. Duff őrmester fedélzeti mérnök. A gép feladata az volt, hogy a belgrádi amerikai légi attasé számára továbbítsák az általa nyílt csatornán kért diplomáciai rakományt. Ez az út rutinjellegű volt, amelyet bizonyos időközönként végrehajtott a légierő. A történetben szereplő C–47-es korábban kivette a részét a második világháborúból, és a Witch Hazel nevet, továbbá az E5 betű-szám kombinációt festették fel az orr-részére. Amit tudni lehet még, hogy a gép bizonyíthatóan részt vett az Egyetem hadműveletben 1945. március 24-én, amikor is szövetséges ejtőernyősöket juttattak a Rajna keleti oldalára a németországi előrenyomulás során. Ezenkívül korábban a Market Garden keretében 1944. szeptember 21-én a lengyel 1. önálló ejtőernyős dandár 2. zászlóaljának katonáit vitte holland földre.

A történet főszereplője jobb oldalon, 1945 március - forrás: Roger Freeman Collection

A háború után az erdingi 85th Air Depot Winghez került, innen a gép számtalan feladatot repült, köztük a belgrádihoz hasonló diplomáciai légipostai útvonalakat. A belgrádi érkezés után tervezetten helyben pihent volna meg a személyzet, majd másnap, november 20-án indult volna vissza Erdingbe. A jugoszláv kormány a nemzetközi járatok Belgrádba érkezését minden esetben nyugati irányból határozta meg. Azon a napon a dél-európai ország fölé érve, ahol rossz idő fogadta a személyzetet, végig abban a tudatban voltak, hogy az előre meghatározott útvonalon haladnak a kezdetektől.

85th Air Depot Wing címer

Valójában a hátszél miatt megnőtt a gép sebessége, illetve a szél északi irányba sodorta őket, így végül Belgrádtól északra és keletre haladtak el. Miután a gép parancsnoka, Henderson százados nem találta meg Belgrád repülőterét, és tudtán kívül ekkor már román légtérben jártak, helyi idő szerint délután négy óra körül úgy döntöttek, hogy nyugati irányba fordulnak, és megpróbálnak Udine vagy Velence felé eljutni. A visszautat már szürkületben kezdték meg, és ekkor azzal szembesültek, hogy nem tudják, merre járnak. Próbálva javítani a helyzetükön, a gép valamennyi helyzetfényét bekapcsolták, James A. Elam rádióoperátor pedig a nemzetközi frekvenciákon hang- és morzekóddal próbálta mások tudtára adni helyzetük súlyosságát. Dave Henderson pilóta még lejjebb is ereszkedett a géppel, abban reménykedve, hogy talán szabad szemmel észrevesznek egy repülőteret. A nyugati irányba fordulás során Újkígyós környékén léptek be a magyar légtérbe. A szovjet 59. légierő egyik lokátorállomása 16:10 körül észlelte az alacsonyan repülő idegen gépet, majd jelezte ezt a parancsnokságnak. A C–47-est, mely a Szentes–Csongrád vonalon haladt nyugati irányban, hosszú ideig csak követték a földről. Amikor a Balaton tájékán jártak, 17.22-kor riasztották a pápai 5. gárda vadászrepülő ezred készültségi gépét, A. A. Kalugin főhadnaggyal a pilótafülkében. Alig hét perccel később a főhadnagy Veszprém légterében fogta el a szállítógépet.

Egy 1993-ban a Népszabadságban közölt térkép alapján újrarajzolt útvonala a C-47-es gépnek:

Dave Henderson így emlékezett vissza erre:

„November 19-én rutinrepülésre indultunk Belgrád irányába, Udine érintésével. Már az Alpok felett, 4800 méteren sűrű felhőzetbe értünk, innentől pedig csak a Trieszt melletti repülőtérrel sikerült kommunikálni, se Bolzano, se Velence nem jött be a hívásainkra. Ezek után hozzávetőlegesen indultunk a célállomás felé. Az időjárás továbbra sem volt ideális, amikor pedig valamelyest felszakadozott a felhőzet egy rövid időre, hogy le is láttunk, úgy gondoltuk, Ljubljana felett lehetünk. Továbbhaladva – sajnos utóbb kiderült, sikertelenül – próbáltunk a rádió-iránymérővel tájékozódni, ekkor már Zágrábhoz közel helyeztük a pozíciónkat. Tudván, hogy korlátozott légtérben vagyunk, hiszen a jugoszlávok csak egy szűk korridoron engedték a nemzetközi repülést, nem tehettük meg, hogy körbe-körbe repülve egyszer csak megleljük a célrepülőteret. Ekkor döntöttem úgy, hogy jelezzük Belgrádnak a problémánkat. Egyszer sem sikerült behatárolni a helyzetünket, majd kértem Frankfurtot, hogy Udinét próbálja meg elérni nekünk. Az üzemanyag kezdett vészesen fogyni, ekkor már az S. O. S. jelzést is leadtuk, és a leszállófényeket is bekapcsoltam, hátha a földről felfigyelnek ránk.”

A C–47-es gép személyzete azt tervezte, hogy ejtőernyővel kiugranak, ha kell, ám ekkor érkezett meg melléjük a Kalugin által vezetett MiG–15bisz vadászgép, megkezdve a bekísérést a pápai szovjet katonai repülőtérre. Már majdnem este hat óra volt, amikor a Dakota kerekei elérték a repülőtér betonját. Csak a földet érés után tudatosult az amerikaiakban, mi is történt velük valójában.

„Miután a motorok leálltak, egyenruhás emberek érkeztek oda a géphez, elsőre jugoszláv tiszteknek gondoltam őket – mondta Henderson. – Korábban soha nem láttam magyar vagy szovjet egyenruhát. Bekísértek minket egy épületbe, majd órákkal később egy tolmács segítségével megtudtuk, hogy Magyarországon vagyunk.”

Elsőnek Jess A. Duff fedélzeti mérnököt vitték el a többiektől, ekkor minden nála lévő papírt és személyes tárgyat elvettek, adatait feljegyezték. Visszatérve Duff elmondta, hogy minden bizonnyal komoly bajban vannak. A sors fintora, hogy John J. Swift másodpilóta bátyja a háborúban B–17-es géppel több alkalommal is bombázta Budapestet, és éppen Magyarország felett lőtték le 1945-ben. Sikeresen eljutott az oroszokhoz, akik négy hétig tartották maguknál, mielőtt átadták az amerikaiaknak. Swift százados ezt a részt a családjáról próbálta nem elmondani fogvatartóinak.

Henderson századost több alkalommal is kikérdezték még aznap éjjel, amikor földet értek Magyarországon.

„Másnap reggel a repülőtéren kívülre vittek minket, egy nőtlen tiszti szállásra. A szoba, amiben voltam, nem volt igazán tiszta, de az étel ehető volt, habár nem amerikai. Másnap, hogy jobban teljen az idő, olvasnivalót kértem, majd kaptam egy orosz–angol könyvet, számomra tele propagandával, melyben írtak a kollektív gazdálkodásról, az amerikai ingatlanpiacról és hasonló dolgokról. Közben naponta jöttek kihallgatni minket, hol napközben, hol az éjszaka közepén.”

A gép eltűnését november 20-án jelentette a belgrádi amerikai nagykövetség, továbbá azt is, hogy minden bizonnyal a román és a magyar határőrség a földről tüzet nyitott a gépre, emiatt esetleg kényszerleszállást hajtott végre, talán Magyarországon. E történetet végül egy 1952. január 3-án kelt üzenetben a németországi Főmegbízotti Hivatal cáfolta meg a külügyminisztériumnak.

John J. Swift másodpilóta egy fotó kedvéért utólag megmutatta mivel ütötte el az időt, régi postautalványokból készített kártya paklit - forrás LIFE magazin

A kialakult helyzet súlyosságát és annak erőteljes hatását az is jól jellemezte, hogy az eset nyilvánosságra kerülése után Andrej Januarjevics Visinszkij, a Szovjetunió külügyminisztere egy alkalommal meg is említette az esetet az ENSZ-ben. A külügyminiszter szerint a géppel propaganda-röpcédulákat terveztek szétszórni a levegőből, ezzel is belső forradalmat akarva kirobbantani a keleti tömb országaiban. Visinszkij, hogy saját szavait alátámassza, utalt egy korábbi, október 18-ai eseményre, amikor is állítása szerint amerikai gépből ejtőernyővel Romániába juttattak két embert kémkedés céljából, akiket hamar sikeresen el is fogtak, és vallatásuk során beismerték tettüket. Az amerikai fél akkor a román esetet folyamatosan tagadta és képtelenségnek nevezte.

A magyarországi eseményről a TASZSZ hírügynökség jelentésében megemlítettek egy tábori rádióállomást is, amelyet a gép átvizsgálása során találtak:

A korabeli magyar lapok híreiben lehozott vélemények szerint a gépen talált tárgyak azt bizonyították, hogy a repülőgépet jugoszláv diverzánsok magyar területen való ledobására szánták. December 3-án egy orosz ezredes érkezett az amerikaiakhoz, aki közölte Henderson századossal, hogy egy-két napon belül elengedik őket. Ő ekkor kezdett első alkalommal reménykedni, de azt akkor még nem tudta, hogy az amerikai kormány csupán ezen a napon kapott tájékoztatást hollétükről, egészen addig semmit nem tudtak róluk.

„Pár nappal később egy orosz katona jött be, és közölte velünk, azonnal szedjük össze magunkat, mert elvisznek. Elmondták, hogy a szovjet kormány átad minket a magyar népnek. Valamennyiünket külön kocsihoz kísértek, oldalunkon egy-egy katonával. Az autók ablakai belül függönnyel voltak eltakarva, hogy semmit ne lássunk kifelé. A sofőrön kívül további két fekete nagykabátos vigyázott ránk az egész úton. Majd három órán át haladtunk, amikor is egy igen elegáns helyre érkeztünk meg, ahol csipkefüggöny és dívány is volt a szobákban. Itt is elkülönítve voltunk egymástól, és még a mosdóba is két őrrel mehettünk csak ki. Bár adtak könyveket, hogy teljen az idő, hiszen napi 22 órát is be voltunk zárva. Továbbra is végig egymástól szeparáltan tartottak még a kihallgatások alatt is.”

Az új helyszínen is mindennaposak voltak a vallatások egészen december 22-éig, amikor is kijelentették, hogy bíróság elé állítják mind a négyüket. Ekkor még nem tudatták velük a pontos okát. Henderson úgy érezte, jobban bízhat a szovjetekben, így rajtuk keresztül próbált az amerikai hatóságokkal kapcsolatba lépni.

A századost 23-án korán ébresztették és kocsival egy másik helyszínre vitték. Egy szobában tartották másfél óráig, utána egy bírósági terembe kísérték (Budapesti Katonai Törvényszék), itt az ügyész közölte vele, hogy csupán Magyarország légterének szándékos megsértésével vádolják. Bár korábban a Magyar Külügyi Iroda a kémkedés vádját is felhozta a vádpontban. A legénységben ekkor tudatosult, hogy az elmúlt napokban mindvégig Budapesten tartották őket. A tárgyaláson ügyvéd és tolmács is segítette az amerikaiakat, bár Henderson százados többször is panasszal élt az általa vélt hiányosságok miatt. Mindannyiukat kérdezték a tartalék ernyőről, a plusz takarókról, a hordozható rádióról és a gép rakományáról. A rádióról a magyar fél az elejétől hangoztatta, hogy azt ejtőernyővel akarták ledobni. A gép személyzete azonban végig állította, hogy az csupán egy úgynevezett Gibson Girl, vagyis egy kicsi, strapabíró, kézi erővel működő vészrádióadó, melyet az amerikaiak a második világháború idején rendszeresítettek, s tutajból vagy mentőcsónakból, túlélők általi használatra terveztek, tengeri mentésekhez. A Gibson nevet a rádió homokóra formája miatt Charles Dana Gibson illusztrátor után kapta, aki a századfordulón újságokba, magazinokba készített többségében hölgyekről rajzokat, az akkori kor nőideálja szerint. Az amerikai hatóságok eközben azzal vádolták a magyarokat és a szovjeteket, hogy végig tudtak a gép téves útjáról és a rádióoperátor által küldött vészjelekről. Igazságukat azzal is próbálták bizonyítani, hogy a légvédelem több mint egy órán át csupán követte a gép útját, és nem próbálta meg feltartóztatni, csak akkor, amikor már közeledett a magyar–osztrák határhoz.

A sokat vitatott tárgy. A Gibson Girl vagyis egy AN/CRT-3B rádió - forrás: Brooke Clarke

December 23-án Budapest bejelentette az ítéletet, később a Magyar Távirati Iroda ezt így közölte le:

December 26-án az amerikai kormány kilátásba helyezte a bírság megfizetését, de csak abban az esetben, ha a személyzetet utána azonnal elengedik. Miután az amerikai kormány fizetett, december 28- án a magyar fél a személyzettől ujjlenyomatot vett, fotókat készített róluk, majd visszakapták az útlevelüket, és közölték velük, hogy délután átadják őket az amerikai hatóságoknak. William A. Somersby alezredes, a budapesti amerikai követség légügyi attaséja segített a négyfős legénységnek eljutni a határig. A másik oldalon az amerikai bécsi nagykövet, Walter J. Donnelly fogadta a kiszabadult személyzetet. December 30-án a négy amerikai sajtótájékoztatón vett részt az erdingi légibázison, ahol újságírói kérdésre elmondták, hogy a magyar és a szovjet fél jól bánt velük, bár folyamatos kihallgatásnak voltak kitéve, és úgymond katonai titkokat próbáltak kiszedni belőlük. Azt is hozzátették, hogy a magyarok valamivel jobban ellátták őket, az étel finomabb volt, és a pihenésre kijelölt helyiségek is elfogadhatóbbak voltak.

Az osztrák-magyar határon. Jobb oldalt Donelly nagykövet - forrás: LIFE magazin

 A személyzet a december 30-ai sajtótájékoztatón, Németországban - forrás: AP

Így végül tulajdonképpen sikeresen lezárult Dave Henderson százados, John J. Swift százados, James A. Elam őrmester és Jess A. Duff őrmester negyvennapos kálváriája. Bár ők szabadulhattak, a gépet a magyar hatóságok elkobozták és átadták a légierőnek. Ugyan több ponton is megegyezett az akkor már rendszerben lévő magyar Li–2-es gépekkel, a nem megfelelő dokumentáció és elsősorban a két típus motorja közötti különbség miatt keveset használták. Felvetődött, hogy Csehszlovákiával elcserélik – ott repült pár eredeti amerikai gyártású C–47-es – egy másik típusra, de ez végül nem történt meg. A néphadsereg végül 1956-ban átadta a Malévnek, és az átalakítások után belföldi járatok teljesítésére használták 1961. augusztus 6-áig. Ezen a napon sétarepülésre emelkedett fel Budapesten már HA–TSA lajstromjellel, és rövid időn belül lezuhant a mai Lumumba* utcában. A gépen a 23 utas és a négyfőnyi személyzet életét vesztette, további három ember pedig a földön lelte halálát.

*A gép valóban a Lubumba utcában zuhant le, de mai neve Róna utca. Az újságban ez sajnos tévesen jelent meg, így a hibát itt nem kijavítva, hagyom benne. 

 A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2021. novemberi számában jelent meg.