Az alcím friss könyvélményemre utal. És arra, amin sokat gondolkodom mostanában. Miért is annyira fontos, hogy ismerjük a családunkat, a történetüket?

Ahogy telnek az évek...

Sokan megéljük, számtalan ismerősömről tudom, hogy ahogy telnek az évek, egyre fontosabbnak érezzük a családunkat. Annak történetét, misztikumát. Azokat a tagjait, akik régen elmentek és keveset tudunk róluk, de sajnos rájövünk, hogy akik nem régen mentek el, azokról is többnyire keveset tudunk. Aztán izgalmasak azok az ágak, rokonok is, akiket csak később fedeztünk fel magunknak, akikre korábban nem is gondoltunk, hogy vannak, hogy ők is rokonok. De a legizgalmasabbak mindig a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink és az ő megélt történeteik. Nagyon felértékelődnek az idős, élő rokonok, akik még szem- és fültanúk lehettek, akiket még meg lehet kérdezni. Óriási kincs lehet egy-egy régebbi levél, fotó, egy véletlenül kitudódott történet. Ha egy család sok évszázadra visszamenőlegesen rendelkezik tudással, adatokkal, az olyan komoly háttér, támasz, hogy el sem hinnénk!

Nem véletlen, hogy ekkora divat lett a családfakutatás, hogy ma már tényként beszélünk a családi, genetikusan, sejtszinten átörökített sorsokról („örökölt sors”), hogy egyre többen nyitnak olyan, eleinte lila ködnek vélt módszerek felé, mint a családállítás. Hellinger módszere sok elképesztő felismerést eredményezett már, rettentő izgalmas megélni, a részesévé válni egy ilyen folyamatnak. Magam is többször megtapasztaltam már.

Hihetetlenül izgalmas egy-egy híres ember életrajzát olvasni. Legyen az Hemingway, Churchill, Sissi, vagy éppen Lenin, netán Ayrton Senna, vagy Maradona.

De lehet, hogy izgalmas lehet egy egyszerű, ismeretlen ember élete is? Naná! A világirodalom és a magyar irodalom egyaránt tele van ilyenekkel. Tulajdonképpen mindegy is, hogy megtörtént vagy elképzelt életről van szó, mert sokszor az élet elképesztőbb történeteket produkál, mint amit legvadabb fantáziánkban el tudnánk képzelni. És hogy miért is kellenek nekünk ezek a történetek? Azért, hogy kapaszkodhassunk beléjük, hogy tanulhassunk belőlük, hogy gondolkozhassunk rajtuk. Hisz ettől vagyunk emberek. És ha szabadon gondolkodhatunk, nem mondják meg fenn, mit gondoljunk, ha nem a képernyőt bámuljuk leszedált állapotban, akkor még van rá esélyünk.

Mindig szerettem az életrajzi könyveket és filmeket, de mostanában valahogy sokkal hangsúlyosabban találnak rám ezek a történetek. Nemrég írtam két rettentő izgalmas életrajzi könyvről, Térey János és Bereményi Géza friss, drámai kötetei kapcsán. Térey csodálatosan megfogta a dolog lényegét:

„Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol.”

Ő lement. Valahogy érezhetett valamit, mert nagyon meg akarta ezt írni, mint aki tudja, nincs sok ideje. Hátborzongató. Mint ahogy ez a mondata is, ami, mint egy nagy üzenet maradt meg bennem: „Ha valamiről nem tehet az ember, akkor az a saját gyerekkora.”

Nincs is izgalmasabb dolog az életnél! Meggyőződésem, hogy nincs olyan család, amelynek a története ne lenne érdekes, ahol ne lennének olyan régmúlt események, sztorik, amelyeket ha megismernénk, egészen másképp látnák ők is magukat és mi, kívülállók is megértenénk, ők miért olyanok, amilyenek.

Persze, amikor fiatalok vagyunk, egészen más dolgok foglalkoztatnak, máshogy működünk, lekötik az energiáinkat a hormonok, a párkeresés, esetleg a tanulás, a karrierépítés, majd a családalapítás. Aztán, ha gyerekeink lesznek, jönnek a nagyon sűrű évek. Örülünk, ha valahogy tudunk egyensúlyt tartani a munka és a család számtalan feladata között, ha néha tudunk magunkra is időt fordítani, netán sportolni, időnként valahogy kikapcsolódni. Aztán, ahogy nőnek a gyerekek, nagyobb igényünk lesz magunkra. Egy-egy ’jó kis kiégéses sztori’, egy betegség alaposan fel tudja forgatni az életünket, jó esetben segít is abban, hogy másképp nézzünk rá.

Látjuk gyerekeinket is, milyen más személyiségek, megértjük, hogy nem tudjuk őket olyanná formálni, amilyenné akarnánk, de hirtelen meglátjuk bennük az apánkat, anyánkat, párunk szüleit, netán nagyszüleink közül valakit és az olyan tud lenni, mintha fejbe kólintanának. Jé, ez a gyerek ezt pont úgy csinálja, ahogy apám csinálta! Pedig erre ő nem emlékezhet! Nahát, nézem az anyósom tekintetét ezen a negyven éves fotón és mintha az én lányom nézne onnan rám.

Önreflexió

Nem értem magam. Kezdek becsavarodni? Miért foglalkoztat annyira a szüleim halála? Hisz nem ért váratlanul. A magyar átlaghoz képest szép kort éltek meg. Betegek voltak mindketten, sokat szenvedtek, már nem volt sok öröm a végefelé. Igaz, január van. Mindketten ebben a hónapban mentek el. Három nap, 11 év különbséggel. Jó, azt értem, hogy tél van, meg van ez a járványhelyzet is, kevesebbet mozgunk, nem utazunk, sok időt töltünk itthon, még a munkához sem kell elmenni, elég, ha egy normális felsőt felveszünk és megmossuk reggel a hajunkat. Beülünk a monitor elé, szemben meg ott van valaki, adott esetben épp a világ másik végéről (igen, volt olyan, hogy neki még hajnal volt). Olyan csoportos tréning is volt, ahova New Yorkból, Finnországból és Kínából is volt bejelentkező. Szürreális. No, ez csak egy mellékszál, nem ezzel foglalkozom most.

Vissza oda, hogy miért is foglalkozom mostanában annyit a szüleimmel? Elég indok lehet az, hogy január van és pandémia és öregszem?

És akkor jön egy barát, azt mondja, hozott neked egy könyvet, te jutottál róla eszébe, olvasd el. Annyira nem vagy lelkes, mert van egy óriási kupac az éjjeliszekrényeden, gondosan megtervezted már a következő hónapok könyveit (na igen, ha valaki írás akadémiára jár, az azzal is jár, hogy rengeteg a házifeladat, a mester a következő kurzusig jónéhány világirodalmi remeket feladott, de vannak ott izgalmas karácsonyra kapott kortárs magyar művek is, illetve néhány szakköny, amelyek mindig nagyon hasznosak, inspirálóak tudnak lenni a munkában). Aztán mégis belenézel. És onnantól elvesztél. Nem tudod letenni, befalod. Megérted a barátodat, aki rád gondolt. Tudja, te is írogatsz a családodról, a helyről, ahonnan származol, ami olyan sokat jelent számodra.  Érti is, hiszen ő is hasonlóan van ezzel, illetve ő is sokszor megfordult már a te szülőhelyeden. Kölcsönösen nagyon kedvelitek egymás szülőhelyét, szívesen vagytok együtt is a két helyen (Mád, Pécs).

Barnás Ferenc: Életünk végéig

Bevallom, nem hallottam korábban a szerzőről, Barnás Ferencről. Nem sokkal idősebb nálam, kvázi egy korosztályhoz tartozunk és ez mindig ad egy otthonosságot, egy közösségi megélést, egy különleges kíváncsiságot a dolognak: na, te hogy élted meg, te hogy emlékszel, hogy voltál ezzel, hogy vagy ezzel…?

A vidék-Budapest viszonylat is nagyon jól átjön, a vallási háttér, a hagyományok belénk oltottsága, de legfőképpen a család fontossága, meghatározó szerepe az életünkben.

Én mindig nagyon irigyeltem azokat, akiknek vannak testvérei, főleg, ha sok. Láttam, látom a történeteket, amikor ezek nem sikersztorik, amikor két testvér egy életen át rivalizál és hadakozik egymással, de sok olyan példát is látok, amikor támaszai egymásnak, amikor erős kötődés van a testvérek között. Fene tudja, hogy ez is min múlik. Ez a könyv aztán jó sok gondolkodnivalót ad erről a témáról, alaposan bevezet a misztikus mélységekbe, de nagyon is hétköznapi módon, nagyon is kézzel fogható példákon, történeteken, megéléseken keresztül.

Egy tizenegy gyerekes családról van szó, a szerző közülük egy. Az ő életükbe avat be, harcaikba, a szülők személyiségébe, az elmúlt évtizedek reális, sokaknak nagyon is ismerősen csengő családi történeteibe. Temetések, esküvők, idős szülők, szerte-szét élő testvérek (Koppenhága, Salzburg, Debrecen, Szentendre, Pomáz, Budapest), unokák, házastársak. Művész sors, vállalkozói lét, pénztelenség és pénzéhség, játékszenvedély, alkohol, vallás, kert, utazás, a mai magyar karrier utak számtalan abszurditása, ahol például a filozófusnak az élet egy adott szakaszában mondjuk az őrzés-védés lehet a megfelelő mentsvár, az elfogadható munka. A családi dinamikák, a különböző karrier utak, a nagyon különböző minőségű kapcsolatok a család tagjai között, és az a bizonytalanság, hogy mennyire családi vonás az a bizonyos terheltség, vagy csak egyszerűen a nagy számok törvényéről van szó?

Szépen átjön belőle az a se vele se nélküle érzés, amely sok családban ott van: úgy érzed, szinte gyűlölöd valamelyik családtagodat, látni sem akarod, mégis úgy érzed, szinte sejtszinten kapcsolódsz hozzá, nem tudsz tőle elszakadni, nem teheted meg. Többéves hallgatások, haragok. Aztán jönnek a temetések, évfordulós misék, kerek születésnapok, esküvők, gyerekszületések, újra és újra találkozni kell. Aztán ahogy megy az idő, változtok. Ő is, ők is, te is. Kiderülnek dolgok, átkereteződnek dolgok, megértésre kerülnek dolgok. Ha magadat sem érted meg, ha magaddal is hadakozol, akkor hogy a fenébe ne hadakoznál azzal, aki nagyon más, mint te vagy? Vagy épp azért, mert hozzád hasonló? Mert attól hogy egy vérből vagytok, még nagyon-nagyon különbözőek tudtok lenni! Akkor is, ha nagyon hasonló a személyiségetek! Egy nem szerencsés házasság, egy élethelyzet, egy beteg gyerek, egy bebukott vállalkozás felforgathat mindent.

Érdekes volt olvasni, hogy az író is, már több évvel az édesanyja halála után mennyit gondol rá, arra, hogy ment el a mama, mit gondolhatott róla, nem haragudott-e rá. Itt nyugodtam meg, ettől kaptam egy kis felmentést. Igen, így van ez! Nem könnyű dolgok ezek. Biztos mind tudunk mondani olyat, amit így utólag sajnálunk, hogy akkor nem mondtunk.

Olyan volt most nekem ez a könyv, mintha valaki egy óriásplakátot tett volna ki a dolgozószobám falára (bár nincs akkora falam…) ezzel a szöveggel:

„Írjad azt a történetet, meglátod, sokak számára izgalmas lesz, sokan tanulnak, okulnak majd belőle. És te is megkapod tőle azt, amit remélsz, amire vágysz!”

Írom. Lehet, hogy csak a szűk család fogja olvasni, meg a barátok, de talán akkor is jó lesz, ha elkészül. Sőt, talán mindenkire ráférne leülni, átgondolni, és elkezdeni megírni a magáét…

Nem szoktam ide saját fotókat feltenni, de most mégis, nézzétek el nekem (Mádon készült...mindkettő):

/A boritókép és a második Pixabay, a másik kettő saját./

Szépeket!

Koskovics Éva

Hivatkoztam Térey-re és Bereményire. Az ő könyveikről is írtam korábban, ITT.