Az utolsó karibi napjaimon végre egy olyan perspektívából szemlélhettem meg a Kis-Antillákat, amilyenből alighanem a legkellemesebben lehet szemlélni őket: egy hajó fedélzetéről. Sajnos a Cabotze nevű vitorlás nem mozgott, hanem Martinique déli részén, a Pointe Marin nevű üdülőhely mellett horgonyzott egy mangrove-fákkal körbevett öbölben. Mégsem bánkódtam, mert ingyen tölthettem ott három napot, és a társaság is kiváló volt: a hajó tulajdonosa egy lengyel tengerész volt, Karol, aki fenn volt Couchsurfingen, és amikor szállást kerestem a szigeten, végül ő volt az, aki elfogadta a kérésemet.
Nagyon örültem a váratlan fordulatnak, mert hajón még úgysem couchsurföltem – és hát hol máshol próbálhatna ki ilyesmit az ember, mint a Karib-tengeren? Felmerült azonban néhány logisztikai kérdés. Hogy jussak oda? Karolnak nem volt mobilnete, így két-három naponta látta csak az emailjeit. Már Fort-de-France-ban voltam, amikor megírta, hogy a hajót egy kis kenuval lehet megközelíteni, amivel át kell majd evezni egy hét-nyolcszáz méter széles öblöt, de ne aggódjak, csak legyek Pointe Marin-ban vasárnap délben, aztán majd megoldjuk valahogy. Így is lett: a Club Med melletti parkolóban találkoztunk, ami azért bizonyult jó választásnak, mert egyből felismertük egymást: az elit all-inclusive resort, ahol háromszáz dollárnál kezdődik egy éjszaka, jellemzően nem olyan vendégeket fogad, mint mi. A két torzonborz kelet-európai (én hátizsákkal érkeztem, Karol pedig evezővel) között azonnal megvolt az összhang. Magunk mögött hagyva az éttermeket és a butikokat, elindultunk a mangrove-bozót felé. Előtte még betértünk a kisboltba, ami a drága üzletek mögött szerénykedett, és bár elvben nem szolgáltak fel alkoholt, Karolt már jól ismerték, így gyorsan kevertek nekünk két vodka-narancsot.
A bozóton átvágva egy stéghez jutottunk, ahol egy egészen kis kenu ringatózott. Épp befértünk ketten, plusz a hátizsákjaim. A vodka-narancs jól fejbevert a tűző napon, így már nem aggódtam, hogy mi lesz, ha beborulunk, és minden cuccom elmerül. Az öböl Karol szerint a költői Baie des Trois Cyclones (Három Ciklon-öböl) nevet viselte, bár ezt a nevet később soha semmilyen térképen nem találtam meg. A túlsó felén, egy védettebb részen körülbelül húsz kisebb vitorlás horgonyzott, illetve egy klasszikus, fából épült – kalózhajó. Az egyik vitorlásról egy negyven körüli fickó integetett. – Az az én hajóm – mondta Karol. – Ő pedig Scott. Nálam couchsurföl egy ideje. Kicsit szűkösen leszünk a kajütben, de majd megoldjuk valahogy.
Ez érdekes lesz, gondoltam.
A hajó nyolc-tíz méter hosszú lehetett, és már alaposan megtépázták az elemek. A kajüt ötször három méteres területére pedig három priccs, egy minikonyha, egy vécé (ajtó nélkül), és rengeteg ruha, vödör, könyv, üres üveg és konzerv volt bezsúfolva, így tényleg csak úgy fértünk el hárman, ha egyszerre csak egyvalaki mozgott. Ki is mentünk inkább a fedélzetre, ahol tágasabb volt a hely. Scott kihúzott a vízből egy merítőhálót, benne egy csomó dobozos sörrel, és a két tengerész elkezdett mesélni.
Karol 2006-ban hagyta el Lengyelországot, és mint minden rendes kelet-európai, először Londonba ment mosogatni. Majd jött egy váratlan lehetőség: némi fedélzeti kisegítő munkáért egy hajó elvitte őt Buenos Airesbe, úgyhogy onnantól Dél-Amerikában hátizsákozott. A tenger viszont jobban érdekelte, így a Karib-térségben kezdett alkalmi munkákat vállalni. Aztán egy alkalommal kiutasították Trinidadból – nem részletezte, hogy miért – és mivel drága lett volna Lengyelországba deportálni őt, inkább az Európai Unió legközelebbi darabkájára, Martinique-ra toloncolták ki. Egy idő után megvett egy relatíve olcsó vitorlást, és itt horgonyzott le vele, ebben a mangrovés öbölben, ahol már lakott néhány cseh és lengyel hajós. Scott pedig amerikai volt, Panamából hozott el megrendelésre egy hajót Martinique-ra, de a kutyáját ott kellett hagynia Panamában, mert a hajótulajdonos nem engedte fel a fedélzetre. Emiatt a kutya Scott haverjánál maradt, aki szintén a Kis-Antillák felé vitorlázott, csak épp nem a legrövidebb úton: legutóbb Haitiból telefonált. Scott már hetek óta Martinique-on dekkolt, és elég dühös volt a haverjára, de miután megtalálta Karolt a Couchsurfingen, azóta együtt ütötték el az időt ivással és kockapókerrel – ettől pedig a haragja is alábbhagyott.
Azt az életformát, amit Karol és Scott folytatott, úgy hívják, hogy delivery captain. Magyarra leginkább „kiszállító” vagy „bérelhető” kapitányként lehetne fordítani. A dolog lényege az, hogy a jachtokat birtokló gazdag emberek vagy egyáltalán nem értenek a hajózáshoz, vagy nem érnek rá, hogy végigvezessék azon az útvonalon, amit meg szeretnének tenni. Ilyenkor nemes egyszerűséggel bérelnek egy kapitányt, hogy vigye el a hajót – mondjuk Panamából Martinique-ra, ahogy Scott is tette. Az igazán komoly feladat azonban az Atlanti-óceán áthajózása, és évente kétszer erre elég nagy kereslet is van. A milliárdos hobbitengerészek két legfontosabb játszótere, a Karib-tenger és a Földközi-tenger ugyanis tökéletesen kiegészíti egymást: a dél-európai nyár második fele nagyjából egybeesik a karibi hurrikánszezonnal. Így aztán, ha valaki egész évben szeretne hajókázni, akkor október-november környékén átviteti a jachtját a Földközi-tengerről az Antillákra, március-április környékén pedig visszahozatja. Az átkelés tíz-tizenkét napot vesz igénybe, és a kapitány általában négy-ötezer dollárt kap érte, plusz egy repülőjegyet, amivel oda- vagy visszautazik. Egy ilyen gázsiból Karol hónapokig el tud lenni itt a vízen, időnként körbekérdezve a Le Marin-i kikötőben, hogy nincs-e valami új meló.
Az átkelés nem csupán jó pénz, de jó buli is. Bár nem kifejezetten legális, de a kiszállító kapitányok gyakran vesznek fel stopposokat: Karol a legutóbbi alkalommal már azon röhögött, hogy castingot kéne tartania a Kanári-szigeteken. Novemberben ugyanis ott gyülekeznek a hajóstopposok, akik két hét kisegítő munkáért (értsd: főzés, mosás, takarítás) cserébe szívesen átkelnének az óceánon. Amikor épp nincs fuvar, akkor Karol rendszerint a környéken horgonyzó többi hajóskapitánnyal múlatja az idejét – persze nem a milliárdosokkal, hanem a hippikkel. Az utóbbi években a buli helyszíne az az impozáns kalózhajó volt, amit már én is megcsodáltam. Mivel elfogyott a sörünk, Karol, Scott és én bezsúfolódtunk a kétszemélyes kenuba, és áteveztünk a Victoria nevet viselő hajóra. Egy Philip nevű martinique-i raszta lakott ott, akinek elméletileg az volt a feladata, hogy vigyázzon a vitorlásra, gyakorlatilag azonban egész nap Bob Marley-számokat gitározott és tépett, ha pedig valamelyik hajós arra járt, akkor eladott neki némi alkoholt a hajó gyomrában felhalmozott készletből.
A Victoria különben sokkal daliásabb időket is látott egykor. Építője, akárcsak Karol, lengyel volt: egy megszállott hajós, aki a nyolcvanas évek Lengyelországában (szükségállapot ide, hiánygazdaság oda) úgy döntött, hogy neki egy élethű kalózhajóra van szüksége. A projekt végül befuccsolt, de a félkész hajót tíz évvel később megvette egy cseh baráti társaság, és befejezték a művet. 1999-ben indultak el, és öt év alatt körbevitorlázták a Földet a Victoriával. Egyikük, Ivan Orel írt egy könyvet a kalandjaikról Idioti na plavbě kolem světa (Idióták földkörüli hajóúton) címmel, illetve készült róluk egy dokumentumfilm, amiből sajnos nem értek egy szót sem, mert nem tudok csehül, de nagyon vicces jelenetek vannak benne. Például a legénység egyik tagja pucéran kiúszik egy jégtáblára, és ott illegeti magát csípőre tett kézzel.
A cseheknek végül elfogyott az összes pénze, és egy Vincent nevű francia vette meg a hajót. A cseh legénység egy részével, illetve néhány lengyellel Martinique-ra ment, és ott talált állandó kikötőt a hajónak, ahol most is horgonyzik. Abból éltek, hogy megrendelésre kalózosat játszottak, általában elkényeztetett milliomos-csemeték szórakoztatására. A Victoria ilyenkor körbe-körbe keringett a megrendelő jachtja körül, a kalózruhába öltözött legénység pedig (akikhez ilyenkor Karol is csatlakozott némi pénzért) ijesztő, kelet-európai csatakiáltást hallatott: Kurva! Illetve látványosan koccintottak a rumosüvegeikkel, és azt kiabálták egymásnak, hogy Do očí, píča! Vagyis: a szemembe nézz, te p...! (Leszámítva egy alkalmat, amikor egy orosz oligarcha családjának tartottak előadást: ekkor a csatakiáltás carambá-ra, a koccintás pedig Machu Picchu-ra módosult.) A kiabáláson kívül vécépapír-galacsinokat is lődöztek ki egy műanyag ágyúból, ami nem mindenkinek volt ínyére. Egy alkalommal csata közben a megrendelő felhívta a kapitányt, hogy ne lőjenek feléjük. Erre viszont Vincent így reagált:
– Mi kalóznak lettünk szerződtetve, úgyhogy úgy is viselkedünk.
A rend kedvéért pedig még egy kalózmorgást is megeresztett – Arr! – aztán letette a telefont.
Vincent azóta visszaköltözött Franciaországba és már jónéhány éve árulja a Victoriát, de még nem akadt rá vevő. A legénység megmaradt tagjai feltalálták magukat: egyesületté alakultak, amire azért volt szükség, mert a francia törvények értelmében az egyesületi rendezvényeken a tagok számára engedély nélkül lehet alkoholt árusítani. A tagdíj ennek megfelelően a lehetséges legkisebb összeg, évi tíz euró lett, és a környéken minden ivós kedvű tengerész belépett az egyesületbe. Három Ciklon Anarchista Kalózközösségnek hívták magukat eleinte, de végül a közjegyző javaslatára az egyesület a szelídebb Clan d'Eau (Vízi Klán) nevet kapta. Sajnos a legtöbb kelet-európai tengerész szétszéledt azóta, és a Victoria látogatásom idején leginkább fél-legális úszó kocsmaként üzemelt, ahol aznap nem volt más vendég, csak mi.
A buli azért nem volt rossz. Másnap délelőtt Karol és Scott még tizenegy körül is húzta a lóbőrt, én meg már untam magam, úgyhogy kieveztem Pointe Marin-ba egy egyszemélyes mini-kajakban. Bár csak strandolni akartam egy kicsit, a parton meglepő nyüzsgés fogadott. Kiderült, hogy épp aznap ért oda a Tour des Yoles Rondes, ez a vicces vitorlásverseny, amit minden év júliusában rendeznek meg. Gyakorlatilag nyolc nap alatt körbe kell vitorlázni Martinique szigetét olyan kis hajókon, amikből mindkét oldalon vízszintes póznák lógnak ki. A legénység fele ezeken a póznákon ül, és a súlypontja mozgatásával segíti a hajó manőverezését. A yole nevű hajók érkezése egész napos strandpartival párosul, így én is sokáig ücsörögtem a langyos vízben sörrel, és néztem a show-t. Aztán a kisboltban vettem három szendvicset, egy üveg rumot és egy üveg kólát, és visszaeveztem Karol hajójára.
A két tengeri medve addigra már összeszedte magát. Nagyon örültek a kajának, de főleg a rumos kólának: kezdett sötétedni, és el akartak menni buliba. Én már elég álmos voltam, meg kicsit be is nyomtam addigra, úgyhogy amikor kiderült, hogy a buli a nagyobbik öböl túloldalán, Le Marin-ban lesz, ahová szintén kajakkal vagy kenuval kéne eljutni, visszakoztam. Némi sikertelen unszolás után Karol és Scott lemondott rólam, és elsiklottak a kenuval. Nem bántam meg: egyedül maradtam a hajón, a csillagos éjszakában, meg még rumom is volt, úgyhogy elmélkedtem egy kicsit a hullámokat hallgatva. Utazásom már majdnem véget ért: hihetetlennek tűnt, hogy körülbelül hatvan óra múlva Budapesten leszek.
Másnap reggel Karol és Scott nem volt sehol. Próbáltam elfoglalni magam: Scott ágyán volt egy könyv, Marc Wilder Superyacht X-rated (X-kategóriás szuperjacht) című memoárja, azt kezdtem olvasni. Milliárdosok botrányos viselkedéséről szólt, amit luxusjachtokon, koktélok és kokain segítségével, feltörekvő színésznők és modellek társaságában folytattak – a személyzet szemszögéből megírva. Mérsékelten volt érdekes, ráadásul el is kezdtem aggódni az én jóval szerényebb anyagi helyzetű, de nem kevésbé duhaj tengerészeimért. Mi van, ha részegen befordultak a kenuval a tengerbe és belefulladtak? Vagy ha belekeveredtek valamibe, és lesittelték őket? Hogy jutok ki innen, és hogy érem el a repülőmet másnap?
Persze nyilván nem történt velük semmi, csak jól bekarmoltak odaát, és elaludtak egy ismerős hajóján. Délután jöttek vissza, és hoztak sört meg rumot, úgyhogy onnan folytattuk, ahol előző este abbahagytuk. Ittunk, hetvenes évekbeli pszichedelikus rockot bömböltettünk, és a Perudo nevű perui hazudós kockajátékkal szórakoztunk egész addig, amíg el nem fogyott az alkohol. Mielőtt kidőltem volna, még felmentem a fedélzetre, és néztem egy darabig a teliholdat a víz fölött. Véget ért az utazásom utolsó napja is.
Viszont nem akárhol tettem fel a pontot az i-re. Hanem a Három Ciklon Anarchista Kalózközösségben. Arr!
Érdekel Latin-Amerika és a Karib-térség? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a régió legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
