Aligha van opera Wagner és Muszorgszkij zenedrámái, valamint A varázsfuvolán kívül, mellyel annyit foglalkoztak volna a zenetudósok, mint Offenbach utolsó művével. Százötven éve folyik a Hoffmann meséi titkainak feltárása, s bár időről-időre megjelennek véglegesnek titulált kiadások, még mindig lappanghatnak könyvtárak és magángyűjtemények mélyén ismeretlen részletek. Legutóbb 2009-ben jelent meg az úgynevezett Keck–Kaye változat, mely a napjainkban ismert összes részt, hangszerelés- és szövegváltozatot tartalmazza, így – hiteles autográf híján – ennek alapján ma már minden színháznak módja van az új produkcióikhoz a saját, egyedi Hoffmann meséi verziójukat elkészíteni.
Jelenet a Hoffmann meséi párizsi ősbemutatójából
A komponista halála előtt nem tudta befejezni operáját, a párizsi Opéra Comique vezetése pedig már az ősbemutató előtt jelentős változásokat eszközölt a partitúrában, sőt egy egész felvonást – Giulietta történetét – is kihúzott. Nem szívesen nélkülözték azonban A rajnai sellőkből a zeneszerző Ernest Guiraud által átemelt slágergyanús Barcarolát, ezért azt egyszerűen áthelyezték az Antónia képbe, melynek helyszíne így München helyett – teljesen indokolatlanul – Velence lett. Az 1881. február 10-i premiert nem sokkal később követte a december 7-i bécsi, melynek másnapján, a második előadás alatt égett porrá a Ringtheater, közel 400 nézőt temetve maga alá. Olyan közkedvelt részek, mint a Gyűrűária, vagy a Szeptett 1904-ben Monte-Carlóban röppentek át a partitúrába az Utazás a Holdra című elfeledett Offenbach operettből. A Hoffmann meséi változatainak száma mára nemcsak a világban, hanem Magyarországon is szinte követhetetlen.
A Ringtheater égése
Bár Offenbach számos operettjét játszotta 1861 után a Nemzeti Színház, a Hoffmann meséit mégsem ez az Operaház megnyitása előtti operaegyüttes, hanem a Népszínház társulata mutatta be Budapesten, 1882. április 14-én, Váradi Antal fordításában, és „természetesen” a Giulietta kép nélkül. „Mi a különbség Bécs és Budapest között? A »Hoffmann meséi« operette a Ringszinházat feltüzelte, a Népszínházát meg hidegen hagyta” – élcelődött Borsszem Jankó a premier után. A Pesti Napló névtelen kritikusa viszont már ekkor elmerengett azon a kérdésen, mely utódait is hosszú ideje foglalkoztatja: „Alig lehet opera-számba venni, míg operette-nek kissé komoly. Komoly részleteiben csak külsőleg utánozza az opera effektusait, míg komikai részleteiben gyakran átcsap az operette stílusába, de egészbe véve mégis sokkal nemesebb, komolyabb, miben nagy érdeme van finom, érdekes hangszerelésének, mely a művet kissé magasabb niveaura emeli.” A premieren a női főszerepet Hegyi Aranka, a négy gonoszt Vidor Pál, Hoffmannt Kápolnai János alakította. Hogy a kényes szólamokat mennyire tudták elénekelni, erősen kérdéses. A mű mindenesetre megmaradt a Blaha Lujza téri Népszínház repertoárján, 1904-ben már a 100. előadást tartották. 1882 decemberében néhány este erejéig még a hiányzó Giulietta-felvonást is beiktatták, aztán gyorsan elfelejtették.
Eközben Gustav Mahler az 1884-ben megnyitott Operaház számára is megszerezte a mű előadási jogait, a premierre mégis csak jóval a zeneszerző távozása után, 1900. december 15-én kerül sor (Mahler egyik legendás bécsi produkciója lett később a Hoffmann). A népszínházi négy (olykor öt) felvonás helyett három részben adták a művet elő- és utójátékkal, a prózai dialógusok helyett recitativokkal, de a „teljesnek” hirdetett előadásból például az Antónia kép nagy Hármasa kimaradt. A szerelmek sorrendje ekkor – és egészen a II. világháború utáni évekig – Olympia–Giulietta–Antónia volt. A sajtó és a közönség szenzációt várt, de (legalábbis a premieren) csak egy unalmas estet kapott. „A kíváncsi publikum ezek után csak azt kérdi, jobb-e az Opera előadása a Népszínházénál? A technikai segítőeszközöket tekintve, mindenesetre tökéletesebb. A zenekar nagyobb és teljesebb, a díszletek pompásak. És mégis el kell ismernünk, hogy az Antónia fölvonása akárhányszor jobban megborzongatott a Népszínházban, mint ma este az Operában. A Népszínház előadásából kiéreztük Hoffmann félelmetes, fantasztikus elbeszélésének fojtó levegőjét, ördöngős, káprázatos, miszticizmusát. Az Opera csak éppen korrekt (operás) játékot és hangtömeget adott” – állapította meg a Budapesti Hírlap ítésze. A hármas női főszerepet a korszak koloratúrsztárja, Bianca Bianchi énekelte, Hoffmannt Kertész Ödön, a négy gonoszt Takáts Mihály. Az előadást Máder Rezső vezényelte, Alszeghy Kálmán rendezte, a díszleteket Spannraft Ágoston, a jelmezeket Kéméndy Jenő tervezte. A női főszerepet azután Kaczér Margit, Szoyer Ilonka és Sándor Erzsi, a gonoszokat Mihályi Ferenc, Kornai Richárd és Dalnoki Viktor, Hoffmannt Déri Jenő, Pichler Elemér, Arányi Dezső és Székelyhidy Ferenc is énekelték. A produkció 1912-ig 66 előadást ért meg, ami jelentős sikerről árulkodik. A Hoffmann meséi megvetette lábát az Opera repertoárján.
Kertész Ödön, az első operaházi Hoffmann
Különös nap lehetett 1913. január 19. Míg délelőtt Mészáros Imrét, a váratlanul elhunyt és nemrég félreállított igazgatót ravatalozták fel a színház előcsarnokában, addig este az Offenbach-felújításnak tapsolt a közönség. Egy évvel korábban kapott új vezetést az Opera. A Ház történetének első valódi, korszerű színházi gondolkodói, Bánffy Miklós és Hevesi Sándor érdeklődését szinte természetes, hogy felkeltette a mű. A korabeli zenekritika sajnos nem állt azon a színvonalon, hogy képes lett volna a rendezés újszerűségét rögzíteni, helyette leginkább a Bánffy gróf tervei alapján készült díszleteket írták körül. Az előadásban a hangsúly a fantasztikumra, a valóságtól való elrugaszkodásra kerülhetett, Antónia fekete szobája a hófehér bútorokkal a maga korában hazánkban egészen egyedülálló és újszerű elgondolás volt. A népszerű Székelyhidy Ferenc–Sándor Erzsi párost Szemere Árpád Lindorfja egészítette ki, míg a kisebb tenor szerepeket a korábbi Hoffmann, Kertész Ödön kapta. Az előadást Szikla Adolf vezényelte – a kritikusok egyöntetű elutasításával kísérve, pedig Hevesi Párizsból új partitúrát rendelt, és ekkor hangzott el először többek között a Szeptett, és részben új fordítás is készült. A produkció közel húsz évig maradt műsoron, az egyik utolsó estéről szerencsére fotók is készültek. A hármas női főszerepet Sándor Erzsin kívül Adler Adelina énekelte, Olympiát többek között Alpár Gitta, a baritonokat Farkas Sándor és Szende Ferenc, a címszerepet Somló József, Pataky Kálmán és Laurisin Lajos.
Az Antónia kép 1931-ben
Az operai Hoffmann nem maradt konkurencia nélkül, a Népopera (mai Erkel Színház) 1918-ban tűzte műsorára, és játszotta az 1920-as években is, amikor az épületet Operaházhoz csatolták. Furcsa, hogy a dalműben hazai művészeken kívül szinte sosem vendégszerepeltek külföldi vendégénekesek. Marcel Journet volt az egyetlen nagy név, aki 1928-ban Lindorf tanácsosként fellépett, rajta kívül csak jóval később két lengyel tenorista mutatkozott be a címszerepben.
Nem lehet tudni, hogy Hevesi Sándor 1915-ös távozása után mi maradt a produkció eszmeiségéből, a közönség mindenesetre ragaszkodott az operához. Radnai Miklós igazgatása alatt célul tűzte ki a repertoár felfissítését is. A Hoffmann meséire 1932 decemberében került sor. A produkciót a veterán bariton, Szemere Árpád állította színpadra, a látványt az ifjú Oláh Gusztáv tervezte. Rendezői koncepcióról a felújítás esetében sok szó nem eshet, ellenben a Velencei-kép díszleteit – a maga korában szinte példátlan módon – megtapsolta a közönség (miközben az Olympia-kép a Coppélia, az Antónia-kép pedig a Pierrette fátyola című balettből lett átmentve). Jót tett a produkciónak Fleischer Antal drámaiságra fókuszáló karmesteri betanítása is. A női főszerepet ezúttal a tragikusan rövid életű Szabó Lujza alakította, a költőt Halmos János, a gonoszok szerepében Szende Ferenc aratott sikert. Később Szűcs László is beállt Hoffmannak, Svéd Sándor és Losonczy György a tanácsosnak, a női szerepeket Miklóssy Irén néhány fellépése után szétbontották, Olympiát többek között Ladányi Ilona, Antóniát Orosz Júlia és Relle Gabriella, Giuliettát Halász Gitta énekelte. A produkció mindössze huszonkét előadást érhetett meg, 1939 nyarán ugyanis Offenbach - többek között Meyerbeerrel, Mendelssohnnal és Goldmarkkal együtt - tiltólistára került.
Sándor Erzsi és Marcel Journet
Szinte napra pontosan hét év szünet után, 1946 márciusában Komáromy Pál direktor helyezte vissza a repertoárra a közönségkedvencet. Az előadást Komor Vilmos vezényelte, Rékai András rendezte, az új díszleteket Fülöp Zoltán, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte. A fordítást Innocent Vincze Ernő dolgozta át, s közel ötven év után ekkor kerültek ki a műből a különböző betoldott balettbetétek. A produkcióban a rendelkezésre álló legjobb erői léptek fel: Páka Jolán, Orosz Júlia, Osváth Júlia, Nagypál László és Jámbor László mellett a rövid operai karriert befutó, későbbi legendás londoni énekmester Rózsa Vera, és Fekete Pál, a pompás karaktertenor. Az előadásba Warga Lívia (Antónia), Relle Gabriella és Szilvássy Margit (Giulietta), Fehér Pál (Hoffmann) és Maleczky Osztkár (négy gonosz) is beállt. A premiert követő szériában rendeződött véglegesen (?) Miklós sorsa. A szerepet korábban minden koncepció nélkül felváltva énekelték mezzoszopránok (olykor szopránok) és tenorok – utoljára, mintegy luxusajándékként Sárdy János.
Fekete Pál három maszkja (1945), fotó: Várkonyi László
Kétéves szünet után 1949 januárjában adták ismét a Hoffmann meséit. Bár a színlap felújításnak hirdette az estet, valójában a korábbi rendezés és látványvilág megmaradt, „csupan” a karmesteri pulpituson történt változás. Otto Klemperer állt az együttes élére. A repertoárból szabadon válogató német karmester jó okkal porolta le – és gondolta újra – Offenbach operáját. A mű Klemperer fénykorában, a berlini Krolloper egyik ikonikus produkciója volt, valószínűleg nem csak a dirigens egyik kedvence, hanem olyan opera is, melyről határozott mondanivalója volt. A karmester számos beavatkozást végzett a korábbi operai produkcióban. Mindenekelőtt helyreállította a felvonások sorrendjét, de a hangszerelésben is változásokat eszközölt, megnövelte például a mélyhegedűk számát, sőt a rendezésre is akadt gondja, élettel töltette meg a korábban gépként ábrázolt Olympiát. A kettős szereposztás nem sokat változott a korábbiakhoz képest, de két új baba, Gyurkovics Mária és Gencsy Sári mutatkozott be, Antónia szerepét pedig Neményi Lili vette át. Klemperer nem kevesebb, mint tizenegy Hoffmann-előadást vezényelt, az egyiket szerencsére a Rádió is megőrizte az utókornak. Klemperer után Varga Pál és Pless László vette át az előadást, Giuliettát Takács Paula és Dobay Lívia, a gonoszokat olykor Svéd Sándor is énekelte. 1952 februárjában új főszereplők debütáltak: Koltay Valéria, Warga Lívia, Birkás Lilian, Jámbor László és Engel József. A produkció 1954 tavaszáig volt repertoáron.
Olympia: Gyurkovics Mária
Érdekes, hogy az 1950-es évekre az aktuálisan avíttnak tartott francia operákat szinte teljesen leradírozták a műsorról. Offenbach művén kívül csak a Carmen, a Faust, valamint két rövid széria erejéig a Fra Diavolo maradt műsoron. Nem pihent sokat a Hoffmann meséi, 1957. decemberében az Erkel Színházban kelt új életre, hármas szereposztásban, Nádasdy Kálmán rendezésében (aki visszacseréli a Giulietta- és Antónia-képeket), ismét Fülöp Zoltán díszleteiben és Márk Tivadar jelmezeiben. Az Operaház ezzel a puncsgőzös mesével próbálta meg a pesti közönséget minél jobban elvarázsolni azon a Köztársaság téren, ahol egy évvel korábban még folyt az embervér. Az előadásokat Komor Vilmos, Pless László, majd Kerekes János vezényelte, Olympiát Erdész Zsuzsa, Gencsy Sári és Ágai Karola, Antóniát Orosz Júlia, Házy Erzsébet és Szecsődi Irén, Giuliettát Szilvássy Margit, Mátyás Mária és Vámos Ágnes, Hoffmannt Ilosfalvy Róbert, Kövecses Béla és Járay József, a gonoszokat Losonczy György, Radnay György és Jámbor László énekelte. A rendezés hatalmas szériát, közel száz előadást ért meg 1970-ig, sőt a színház az 1958-as első moszkvai vendégjátékán a Bolsojban is eljátszotta a friss produkciót. Bár már a premier táján is több főszereplő túljutott pályája zenitjén, érdekes módon alig álltak be új szólisták az előadásba. Korondy György Hoffmannja mellett kisebbfajta szenzációt jelentett Ágai Karola, aki Sándor Erzsi után elsőként vállalkozott mindhárom női figura életre keltésére – négy estén.
A Velencei kép Nádasdy Kálmán 1957-es rendezésében
Hosszabb pihenő után, az ősbemutató centenáriumán, 1981 tavaszán Szinetár Miklós rendezésében és fordításában tért vissza a Hoffmann meséi az Erkel Színházba. Az alkotótársak Forray Gábor és Gombár Judit voltak, a karmesteri pultnál Lukács Ervin és Ligeti András állt. A kettős szereposztásban Kelen Péter és Leblanc Győző osztozott a címszerepen, Sólyom-Nagy Sándor és Bordás György alakította Lindorf tanácsost, Kukely Júlia egyedül birkózott meg a három hangilag igencsak eltérő karakterrel, míg a második estén Ötvös Csilla, Pitti Katalin és Zempléni Mária osztozott a szólamokon. Később Olympiaként Decsi Ágnes és Szűcs Márta, Giuliettaként Pelle Erzsébet is bemutatkozott. Az Antónia kép ismét középre került, a recitativok lerövidültek. „A Hoffmann meséi egy álomvilágot jelenít meg, a maga fantasztikumával. Az előadás hangvételével vállalni akarom, hogy ez romantikus darab, a maga gátlástalan szélsőségeivel. Nem kívánok minden áron modern előadást rendezni. De az elő- és az utójátékban a kocsma a maga módján reális lesz, de a költő szerelmei az álmok világában jelennek meg. Hoffmann mindent megnövel egy léptékkel, ettől válik óriási költővé; a fantázia birodalmában él, de a való világban vereséget szenved.” – nyilatkozta a rendező a premier előtt. A produkció alig három évet és 27 előadást ért meg, Szinetár Miklós azonban tovább gondolta Hoffmann-vízióját, melyből 1984-ben tv-filmet készített.
Kukely Júlia, Kelen Péter és Takács Tamara 1981-ben
Kicsit szerencsésebb csillagzat alatt született a követkető évtized Hoffmannja, melyet a színház friss rendezője, Kerényi Miklós Gábor állított színpadra 1990 decemberében, Makai Péter és Jánoskúti Márta látványvilágában, Oberfrank Géza vezényletével, első ízben franciául. Hoffmannt Csák József és Daróczi Tamás, a gonoszokat Gurbán János és Tóth János, Olympiát Kertesi Ingrid és Pánti Anna, Antóniát Pitti Katalin, Csonka Zsuzsanna, majd Maria Teresa Uribe, Giuliettát Csavlek Etelka és Pelle Erzsébet énekelte a költő színház-szerűen megelevenedő víziójában. „Mindenkinek van egy költői, egy hoffmanni lelke, aki hinni akar az álmainak. És hinni mindazokban a dolgokban, amelyek voltaképpen nem valóságosak, csak ő érzi annak. Hoffmann idealizálja a világot, s elköveti azt a tragikus vétséget, hogy hasonulni akar ahhoz a világhoz, amelyben él. Az Olympia-képben tudós akar lenni, mint Spalanzani, az Antónia-képben polgárember, mint Crespel, a Giulietta-képben pedig aranyifjú, mint Schlemil. Ezzel mindig kiszolgáltatja magát. Ezért veszít állandóan Lindorffal szemben, aki abszolút módon uralja a világot. Mert a művész nem szolgáltathatja ki magát annak a hétköznapi igazságnak, ami éppen érvényesülni látszik. Hogy számomra mégsem ilyen szomorú ez a darab, az azért van, mert az emberileg örök bukásra ítélt Hoffmann művészileg felemelkedik azáltal, hogy megszületnek azok az elbeszélések – az Olympia-, a Giulietta- és az Antodia-darab –, amelyekben lelepleződik a lindorfi mesterkedés. Megszületnek ezek a nőalakok, s végül is a színház, a megmutatás mágikus erejével Hoffmann mégiscsak győz.” – foglalta össze koncepcióját Kerényi. A premier után Kertész Iván kissé megdöbbenve állapította meg: „Érdekes, és az Operaházban szokatlan dolog, hogy a bemutató végén nagy ovációi kapott a darab rendezője.”
Csák József, Tóth János és Ulbrich Andrea az 1990-es produkcióban
A Hoffmann meséi 1996 óta hiányzik az Operaház játékrendjéről. Offenbach „fantasztikus operája” a közel egy évszázad alatt hét rendezésben összesen 431 előadást ért meg.
Fotók: Operaház Emlékgyűjteménye
