Bár ezen a blogon sokat foglalkoztunk már hazánk szeretett labdarúgó bajnokságával, eddig a fókuszunk jellemzően a nézőszámokra helyeződött. A rendkívüli helyzet azonban megfúrta a terveinket, és minden nézőszámokkal kapcsolatos fejtegetést parkolópályára helyezett, így sem a tavalyi tippek részletes ellenőrzését, sem új becslések megadását nem érezzük racionálisnak, ehelyett inkább az egyetlen, a nézőnél is fontosabb focielemmel, a játékosokkal foglalkozunk majd.

A rend kedvéért azért gyorsan fussuk meg a kötelező kört (átugorható bekezdés!): tavaly 3256 fős átlagos nézőszámot becsültünk, ebből végül a szezon végére 3157 lett, tehát ha csak a számokat nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy még a vártnál is nagyobb mértékben csökkent az NB1 nézőszáma. De ez a 3157-es szám a rendkívüli helyzet eredménye, és bár a zárt kapus meccsek nullái nem kerültek bele a számításba, a korlátozottan látogatható meccsek nézőszámai igen, így könnyen belátható, hogy korona nélkül jóval sikeresebb szezont zártunk volna ilyen téren. Ennél pontosabbat nehéz mondani - a járvány megjelenése előtti átlagszám már a hagyományosan kevéssé nézőcsalogató téli meccseket letudva is a tavalyi szezon 3300-as értéke körül volt, így a végeredmény simán felkúszhatott volna 3500 környékére. Hát, legalább ebből az alacsonyabb bázisértékből könnyebb lesz majd előreugrani – persze, csak ha nem lesz második hullám.

Na, de vissza is a lényegre: ebben a bejegyzésben a játékosokkal, egész pontosan az ő játékperceikkel és háttértörténetükkel fogunk foglalkozni. Az NB1-re vonatkozó általános panasz, hogy túl sok a légiós és túl kevés a saját nevelésű játékos, így úgy döntöttünk, hogy ezt a kérdéskört fogjuk áttekinteni a liga és az egyes csapatok szintjén. A feladatunk módszertanilag nem volt különösebben nehéz, mindössze annyi dolgunk volt, hogy az MLSZ adatbankjából kiindulva meghatározzuk az egyes játékosok fordulónkénti játékperceit, majd besoroljuk őket a megfelelő „származási kategóriába.” Az adatgyűjtésnél a következő elvek mentén jártunk el (átugorható felsorolás!):

• Légiósnak tekintjük azt a játékost, aki nem Magyarországon született és a magyar utánpótlásbajnokságokban nem töltött el legalább 3 szezont. Erre a megkötésre azért volt szükségünk, mert az állampolgárság nagyon csalóka szempont – nem is feltétlenül a Magyarországon gyökeret verő játékosok magyarságát akarjuk megkérdőjelezni, hanem inkább azt szeretnénk világosan kimutatni, hogy az adott játékos a magyar utánpótlásrendszer terméke-e.
• A saját nevelés meghatározása szintén nem szuperegyszerű dolog, ugyanis rengeteg olyan játékosunk, akik betyáros módon fiatalkorukat több nevelőegyesületnél töltötték. Bár különösebb technikai korlátja nem lenne annak, hogy az egyes játékosok játékperceit az adott egyesületnél töltött évek alapján arányosan osszuk le a klubok között (az MLSZ produktivitási rendszere egyébként ezt teszi), sajnos költség-haszon szempontból úgy ítéltük meg, hogy nincs szükségünk ilyen komplexitásra. Így tehát nevelőklubként egész pontosan azt a klubot tartjuk számon, aminél az adott játékos a legtöbb időt töltötte 14 és 19 éve között az MLSZ nyilvántartása alapján. Ha ez a klub megegyezik azzal a klubbal, aki pályára küldte az adott játékost, akkor meg is vagyunk, saját nevelésű játékosról van szó.
• Nem saját nevelésű magyar játékos gyakorlatilag mindenki, aki nem esik az előző két kategóriába.
• A játékpercek meghatározásánál természetesen figyelembe vettük a cseréket és a kiállításokat, így csak a valóban a pályán töltött időt rögzítettük az adattáblában. Sajnos ez a módszer a hosszabbítások kezelését nem igazán teszi lehetővé, így végül azzal a fikcióval éltünk, hogy minden, a hosszabbításban (90. perc után) történő eseményt a 89. percre helyeztünk, így például egy 92. perces csere esetében a lecserélt játékos 89 percet, míg a becserélt 1 percet kapott.

Az adatok összegezve ezt a hangulatos infografika-szerűséget sikerült összerakni, ami viszonylag jól rámutat a legfontosabb jelenségekre: sok a légiós, kevés a saját nevelésű játékos.

A fenti következtetésért persze nem kell túldicsérnem magam, ugyanis azok tökéletesen egybevágnak az egyszeri laikus feltételezéseivel. Viszont, az ábrát jobban megnézve egy talán érdekesebb irányba is el tudunk mozogni: bár a fekete, szürke, színes körcikkek méretei természetesen klubszinten teljesen egyediek, valójában azért azonosíthatók az egyes klubmodellek.

Egy darabig itt el is akadtam, ugyanis nem igazán éreztem a potenciált a háromdimenziós scatterplot ábra klaszterezésében, de aztán idővel rájöttem, hogy itt valójában csak két érdemi dimenzióról beszélünk, ami máris kézzelfoghatóbbá tette a dolgokat. Ha a légiósok és a saját nevelésű játékosok arányszámait rakjuk a tengelyekre, akkor a következő szemléletes ábrát kapjuk:

A tizenkét elemű sokaság esetében pedig automatikus klaszterezési megoldásra sem volt szükségem, viszonylag könnyen be lehetett rajzolni a négy jól elkülönülő csoportot. (Tudom, ha nem lenne ott a piros szaggatott vonal, akkor a bal alsó sarokban található klaszter abszolút nem lenne magától értetődő – tekintsük ezt most egyfajta szakértői intuíciónak.) A négy csoportnak óriási küszködés után sikerült is egy – rendkívül szegényes fantáziáról árulkodó – fantázianeveket adnom, így nincs is más dolgunk, mint hogy egyesével megnézzük, hogy milyen klubmodellel lehet érvényesülni az NB1-ben. Bár kézenfekvő lenne, túl kevés elemű a minta és túl szoros volt a középmezőny ahhoz, hogy konkrét tabella-korrelációs számításokat szedjek elő, de természetesen azért kitérek majd az egyes klaszterek sportszakmai sikerességére is.

A liga legnépesebb csoportját a gyakorlatilag saját nevelésű játékosok nélkül felálló, legalább 5, de inkább 6 légióssal felálló csapatok adják. Tekintettel arra, hogy a bajnokság első négy helyezettjéből három itt található, joggal feltételezhetjük, hogy a jó eredményekhez szükség van légiósokra – azonban, ahogy a DVTK és a Kisvárda példája mutatja, a minőség is számít. Mivel az eredménykényszer mindig a jelenre, az adott szezonra vonatkozik, a komoly eredményekre törekvő kluboknak úgy tűnik, hogy nincs türelmük megvárni az utánpótlás beérését, így legtöbb kulcsposztjukat a már kész külföldi játékosokkal töltik fel.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ezeknek a kluboknak nincs utánpótlásképzésünk: a DVTK-ban végül is csak kijött 6%-nyi saját nevelés játékperc, a Fradi pedig valójában az ország 3. legtöbb játékpercet adó utánpótlás klubja – más kérdés, hogy a fenti ok miatt játékosaik más csapatokban kapják meg a játéklehetőséget. Az viszont elgondolkodtató, hogy a liga 2. (Fehérvár) és 4. helyezett (Mezőkövesd) csapatában egészen pontosan nulla saját nevelésű játékperc keletkezett, és kinevelt játékosaik más csapatokban sem jelentkezett. A rend kedvéért jegyezzük meg, hogy a Fehérvár utánpótlása egy jó évtizedig gyakorlatilag Felcsútra volt kiszervezve, a Mezőkövesd meg 2013 előtt nem igazán létezett profi klubként, így elképzelhető, hogy idő kérdése a futballprogramok beérése.

Klaszterünk izgalmas outliere a Kisvárda, 80%-ot ostromló légiós arányukkal nem lett volna ördögtől való a külön csoportba sorolás sem. Az elképesztő külföldi túlsúly okát egyébként nem kell különösebben nyomozni, a klubvezetői gyakran beszélnek erről, hogy szinte lehetetlen magyar focistákat elcsábítani a fővárostól 250+ km-re lévő kisvárosba csábítani, így kénytelenek a közeli határokon beáramló ukrán és román kontingensre támaszkodni, akik egyébként a magyarországi fizetés-elinflálódás körén kiesve kifejezetten költséghatékony megoldást jelentenek. És ugye – szemben a Vidivel és a Kövesddel – Kisvárdán már az utánpótlás is megjelent: bár az is tény, hogy az amúgy sem kiugróan magas 0,6%-nyi játékperc négyötödét a (rotációval megsegített) 29. fordulós meccsén gyűjtötte össze a csapat.

Érdekes társaság gyűlt össze ebben a csoportban, de ha visszanézünk az ábránkra, akkor láthatjuk, hogy a három csapat vizsgált értékei gyakorlatilag megegyeznek, így további magyarázkodásra nincs szükségünk. Igazából ez a csoport annyira durván el se üt az előző klasztertől, ugyanúgy légiósok adják a csapatok gerincét, az egyetlen különbséget ugye azt jelenti, hogy ezeknek a kluboknak van értelmezhető utánpótlás-nevelésük, és szívesen használják ezeket a játékosokat éles meccseken – hogy aztán ez a 20% körüli saját nevelésű arány mennyire tekinthető dicséretesnek, az más kérdés. Az is világosan látszik egyébként, hogy ezeknél az akadémiáknál az sem jelenti feltétlenül a világvégét, ha egy játékos éppen nem tud saját csapatának felső keretébe beverekedni: a Honvéd 13, a PAFC 10, az Újpest 8 olyan nevelttel rendelkezik, akik a liga valamelyik másik csapatában játszottak.

Úgy tűnik, hogy ez a modell egyébként szintén képes megküzdeni az eredménykényszerrel (természetesen a légiósok minőségétől függően), hiszen mindhárom csoporttag a liga felsőházában zárta a szezont.

Legerőltetettebb klaszterünk létjogosultságát elsősorban abban találom, hogy mégiscsak a liga legkorlátozottabb anyagi lehetőségeivel rendelkező csapatok kerültek egymás közelébe. Közös jellemzőjük az, hogy az utánpótlásuk által nyújtott bázist valamilyen megfontolásból nem légiósokkal, hanem a piacon elérhető más magyar játékosokkal egészítettek ki.

A csoportból nyilvánvalóan kiemelkedik a Paks, amely 2006-os feljutása óta egyfajta magyar Athletic Bilbaoként kizárólag hazai játékosokat szerződtet. Az atomvárosiaknak van működőképes utánpótlása, hiszen a saját nevelésűek aránya megegyezik a Honvéd-Újpest-PAFC trióval, de légiósok hiányában és anyagi lehetőségek szűkében a magyar piac mélyére kell ásniuk, így gyakran egyfajta lerakótelepként funkcionálnak a liga kiégett játékosai számára. A modell mindenesetre 14 éve sikeresen az NB1-ben tartja a Paksot, de az egyértelművé vált, hogy a kisvárosi klub anyagi lehetőségei a feltőkésített bajnokságban nem a 2011-es 2. hely, hanem a kiesési rangadók irányába tolják a zöld-fehéreket – idén emlékezetes módon az utolsó fordulóban sikerült kiharcolniuk a bennmaradást.

Sikeresebb szezonja volt a frissen feljutó ZTE-nek, akik azért jóval bátrabban válogattak a légiós polcon, és egy huszáros edzői teljesítménnyel sikerült behúzniuk az alsóház tetejét a toldozott-foltozott kerettel.

A másik feljutó, a Kaposvár története kifejezetten érdekes, hiszen a klub az NB2 újoncaként jutott fel az NB1-be, a keret radikális átalakítását azonban nem tudták megvalósítani, és légiósokat sem igazán tudtak szerződtetni. Ennek megfelelően Kaposvárról az a viszonylag stabil nem saját nevelésű mag érkezett meg az NB1-be, amitmég az alacsonyabb ligás szezonokban alakult ki – nem meglepő módon ez a társaság kizárólag a negatív pontrekordos kiesés eléréséhez volt elégséges.

És akkor most jöjjön a csattanó, az abszolút outlier Loki. A Debrecen ebben szezonban – a tulajdonos határozott elképzelései mentén - megvalósította a magyar futballálmot: a csapat játékperceinek több, mint 50%-át saját nevelésű játékosok alkották, egészen egyedülálló módon kiemelkedve ezzel a ligából. Természetesen a DVSC ennek örömére azonnal ki is esett az NB1-ből. Nagyon egyszerű lenne levonni azt a hibás következtetést, hogy lám, lám, fiatalokkal nem lehet érvényesülni, de azt azért érdemes megjegyezni, hogy az előző szezonban a szinte teljesen megegyező keretű Debrecen ugyanúgy 50%+ saját neveléssel a bronzérmet szerezte meg és a Torino ellen játszott Európa Liga-selejtezőt.

Ennek megfelelően a Debrecen kiesését sokkal inkább a kevésbé elsülő légiós igazolásokra, edzői teljesítményre és balszerencsére kellene fogni, de a fejlemények azt mutatják, hogy természetesen a saját neveléses játékospolitikán lesz elverve a balhé. Különösen érdekes lesz tehát azt figyelni, hogy a DVSC NB2-es szezonjában az új tulajdonosi kör észrevehetően vissza fog-e venni a saját nevelésű játékosokból – pláne annak fényében, hogy a másodosztályban légiósokat nem lehet foglalkoztatni.

Ahogy láthattuk, négy különböző klubmodellt azonosítottunk az NB1-ben, amelyek idei sikerességét áttekintve arra a rendkívül ijesztő következtetésre tudunk jutni, hogy minél több a külföldink és minél kevesebb a saját nevelésünk, annál sikeresebbek vagyunk a ligában. Ez a mondat önmagában elég ijesztő, de jobban belegondolva valójában csak annyit jelent, hogy a külföldi utánpótlásképzés fizetés/érték arányban jobb minőséget tud a piacra tenni, mint az egyes klubok saját akadémiái. Ez önmagában elég lesújtó hírnek tűnik a futballakadémiák országában, de most megengedek magamnak egy optimista gondolatot, és azt mondom, hogy még túl korai érdemben számon kérni a 2010-es évek elején beinduló akadémiák teljesítményét (aztán persze, ha egyszerűen csak rosszul működnek, akkor a világ végéig is várhatunk, akkor is maradnak a délszláv légiósok). Mindenesetre az biztos, hogy érdekes kutatási területet találtunk, és érdemes lesz visszanézni időről időre a liga- és klubszintű arányok változásainak figyelemmel követése érdekében.

De ez még a (közép)távoli jövő zenéje, mi viszont nem akarjuk szórakoztató irodalom nélkül hagyni az olvasókat, így ennek a posztnak kvázi folytatásaként hamarosan újabb cikkel érkezünk, ami a nevelőklubok összehasonlításával és a fiatal játékosok érvényesülésével foglalkozik majd.