A mai egy érdekes történet, ami ugyan nem most történt, de azóta is sokat gondolkodtam rajta, szóval úgy vélem talán érdemes foglalkozni vele. Az internet sötét bugyraiba tévedtem, ahol a szamurájkardok világa találkozott a gyermeki fantáziával.

Néhány hónapja kaptam egy facebook videót, ahol egy iaidō mester (?) beszél a saját iskolájáról, illetve összevetette annak filozófiáját Miyamoto Musashi Gorin no sho című klasszikusával, mintegy legitimálva a saját (egyébként a hazánkban is működő Niten Ichi-ryū iskolától teljesen független) stílusának nézeteit. Maradjunk annyiban, hogy sajátosan ragadta meg Musashi örökségét…

Volt fent néhány technikai videója is, amin elég „érdekes” technikák voltak láthatók. Sajnos (vagy inkább szerencsére) ezeket a videókat az illető törölte, már nem elérhetők, így vagy elhiszitek nekem ezt a sztorit, vagy sem – ilyesmit úgyse tudnék/mernék kitalálni. Talán jobb is így, ugyanis a blog célja nem az, hogy ujjal mutogatva kinevessen és megalázzon másokat, hanem hogy felhívja a figyelmet bizonyos – kóklerség határát súroló vagy azt bőven átlépő – jelenségekre. Remélhetőleg a bemutatott példákon keresztül és a hiteles információkkal felvértezve elkerülhetjük, hogy átverjenek minket, vagy mi magunk váljunk nevetség tárgyává.

Egy apróságot tisztázni szeretnék előtte. Hazudnék, ha azt mondanám, jártas vagyok a japán kard világában, vagy hogy különösképpen értenék a szamurájkardokhoz (általában kerülöm is, hogy megszólaljak a témában). Egy kis tapasztalatom van ugyan, egy rövid, nagyon élvezetes időszakot töltöttem el kendō tanulásával a Magyar-Japán Kendō Klubban, egy jóbarátomnak köszönhetően, akivel még az egyik budapesti Sportágválasztón ismerkedtem össze, és azóta is jó viszonyt ápolunk (sajnos mire vissza tudtam volna térni a gyakorláshoz, beütött a covid). Ezen felül többször is részt vettem Suzuki Kimiyoshi Jikishinkage-ryū szemináriumain, illetve az egyik mesterem vezetésével (aki több éve rendesen foglalkozik vele) amolyan „tanulókör” szintjén foglalkoztunk Jikishinkage-ryūval, elsősorban suburi és a Suzuki-vonalra jellemző ún. Inazuma katák gyakorlásával. Így habár nem tartom magam különösebben szakértőnek a japán kardvívásban, talán van annyi tapasztalatom, jártasságom a témában, hogy felismerjem, ha valami 牛糞 (vagy csak beütött nálam is a Dunning-Kruger hatás).

Na de vissza a videókhoz!

A felvételeken egyéni, akár azt is mondhatnám, hogy iaidō katákat láthattam. Az kétségtelen, hogy az illető korábban tanult valamiféle iaidōt, legalábbis (számomra) a vágásai alapvetően rendben voltak. Volt viszont néhány olyan imitált technikája, amit nem igazán tudtam hova tenni, nem nagyon láttam sehol ehhez hasonlókat:

• Nagy ívű vágások lentről fölfelé – természetesen sok iskolában létezik a kiriage 切上 azaz felfelé ható vágás, ezek általában az axillaris azaz a „hónalj menti verőér” átvágására irányul, amelyet nem tudnak páncéllal védeni. A videóban bemutatott vágás inkább hasonlított arra, mintha egy golflabdát akarna nagy erővel elütni.
• A láb kiemelése (rúgás? lábsöprés?) amelyet egy lefelé ható szúrás követett, valószínűleg a földre került ellenfél leszúrását. Végül is logikus, de számomra furcsa volt, mert először láttam ilyet katában (aztán persze lehet, hogy csak én vagyok műveletlen).
• Szúrás hátrafelé a hónalj alatt (oldalról nézve úgy nézett ki, mintha hasba szúrná saját magát). Természetesen hátrafelé történő szúrások léteznek: ha csak a „standard” tizenkét ún. Seitei iaidō katákat nézzük, van bennük hátra szúrás, a 4. tsuka ate, a 8. ganmen ate és a 10. shihō giri formáknál. De ezeknél a gyakorló mindig hátrafelé, a szúrás irányába fordul, nem pedig vakon hátra döf az oldala mellett, hogy oda se nézve szúrja le a hátulról támadó ellent. Nem is igazán logikus egy küzdelemben.

Ezeket a technikákat látva, önkéntelenül is olyan érzésem volt, mintha egy nindzsafilm, anime vagy videojáték képkockái elevenednének meg előttem. A hosszabb, könyvolvasós videójában elmondta, hogy az iskola, amit képvisel, egy klasszikus kardvívó stílus, az ún. Tenpu Kosai Ryu Kai. Először hallottam erről, így természetesen az első reakcióm egy gyors Google-keresés volt, meg is lett az eredménye:

A Tenpu Kosai Ryu Kai ugyanis egy „létező” iskola. A Soul Calibur nevű videojátékban (olyan, verekedős játék, mint a Tekken, csak itt fegyverekkel) egy Mitsurugi Heishiro nevű „szamuráj” karakter harcmodorát hívják így. Maga a stílus nagyjából olyan, mint amit egy ilyen játékban elvárhatunk, nem feltétlen a realitás az elsődleges szempont. Kicsit még jobban belementem a dolgokba, hátha a sejtésem beigazolódik:

A rövid videókban látott, (utolsó két pontban leírt) technikákat egy az egyben viszont láttam a karakter repertoárjában: 6:03-tól lehet megtekinteni mindkettőt, „Gates of Hell” és „8th Bill of Punishment” néven. Azt nem tudom, hogy az iskola anyagának mekkora része épül a videojáték (valóságban kivitelezhetőbb) mozdulataira, de igazából nem is szeretném tudni. Bár, nem egy dragon twister szint, de azért közel áll hozzá.

Lehet persze szörnyülködni, meg rosszmájúan röhögni. De ha valaki olyan fantáziavilágba menekül, amiben egy az egyben átvesz egy harcművészetet egy videojátékból, az számomra inkább végtelenül szomorú.

Természetesen saját iskolát alapítani (valódi vagy képzeletbeli) harci tapasztalatokra építve nem ütközik törvénybe, és nem is újkeletű. Kérdés csak az, érdemes-e, különösen olyan „elvont” harcművészetek esetében, mint az iaidō.

Erről fogom kifejteni a gondolataimat a cikk második részében.