Sokszor említettük már a tudatot e hasábokon, mint az egyetlen valóságos létezőt. Többször állítottuk már, hogy mindent a tudat teremt, és sokat beszéltünk az érzékelés, tapasztalás működéséről, az érzékelt világ természetéről, az öt halmazon átszűrt ismeretek, érzések problematikájáról, amiből aztán a téves identitás és én-képzet felépül. A tudat azonban nem csak érzékelő és értelmező szerv vagy eszköz. Benne kap helyet a léleknek nevezett ön-felismerés, a reflektáló képesség, a gondolkodási képesség, az intelligencia, és az a spirituális képesség, a szellem, ami kapcsolatot képes teremteni a létezőkkel és a nem-létezőkkel. A tudat ez alapján három részre osztható, de fontos megjegyezni, hogy ez nem három különálló egységet takar, hanem három különböző működési módját ugyanannak az entitásnak. A Buddha szerint ezek a funkciók, „amiket tudatnak, elmének és tudatosságnak neveznek”. A három rész a következő:

A) Elme (mano v. manas, ejtsd: manasz): A legáltalánosabb és legelemibb működés. Az elme a hatodik kapu, a hatodik érzékelési terület a látás, hallás, szaglás, ízérzékelés, tapintás mellett. Ebből a szempontból közönséges érzékszerv, ami nem a képeket vagy a hangokat érzékeli, mint a szem és a fül, hanem a tudat mentális tárgyait, amik ebben a felosztásban nem kiemelt jelentőségűek, de legalábbis nem különbek, mint a világ többi érzékelhető tárgya. A nyelv az ízeket érzékeli, az elme a világot, nincs érdemi különbség, nincs kiemelkedő, magasztos megkülönböztetés a mentális tárgyak javára. Ezen kívül az elme egy szerv, ami szabályozza a test vegetatív működését, és egy általános vezérlő funkciót lát el. Elme-alapként (manáyatana) a tudatállapotok összessége, amiként össztudati feladatokat lát el, az érzékelés pszichikai folyamatában pedig elme-tartományként (manodhátu) a figyelem és az érzékszervi észlelések koordinációját végzi. A mano méréseket végez, mikor is az elé kerülő tárgyakat állandóan mérlegeli, osztályozza.

B) Tudatosság (vinnána, ejtsd: vinnyána): Részben passzív működésű, amennyiben az érzékszervek által beengedett benyomásokra egyszerűen reflektál. A jelen életben szerzett benyomásokon túl itt halmozódnak fel a karmikus nyomok is, tehát időtől függetlenül a most és korábban felhalmozódott érzékletek és tapasztalatok alapján reagál, visszajelez a külvilág felé. Természetéből adódóan reakciói nem önállók, hanem meghatározzák szerzett lenyomatai, így ezt a tudatrészt azonosíthatjuk az ötödik halmazként (36. bejegyzés), tehát a lény egy kötött alkotórészeként. A hat érzékelési tudatosság (dhátu) edényeként is funkcionál, tehát a látás eredményeként itt születik meg a lény által is érzékelt látástudatosság, a hallás eredményeként a hallástudatosság stb., és mivel az elme (manas) is érzékszerv, ezért itt találjuk az elme-tudatosságot is. E tudatrészben keletkezik a gondolat, a szándék, a hajlam, itt fészkelnek a vágyak, ellenszenvek, létvágy, önteltség, nemtudás, ezért a tudatosság hozza létre a nevet és a formát, és végső soron a karma minőségét, így alakítja a lény sorsát. Ebből következően ez a rész a kapocs az életek között, de vigyázat, nem keverendő össze a lélek fogalmával, mert bár a benne létrejött csomag, az információ átadódik, de attól még mulandó, állandóan változó, és nem biztosít folytonosságot az életekben felvilágló éntudatok között. Mivel a mulandóság, a tapasztalatok, érzékelések miatti állandó, tehetetlen, sodródó változékonyság jellemző rá, ezért természetesen a szenvedés, a dukkha is itt gyökerezik (28-30. bejegyzés).

A kötött, automatikus reagálás rabságából az egyetlen kivezető út a nemtudás felszámolása. A tudatlan lény érdemteli, érdemtelen vagy semleges késztetéseket hoz létre, aminek következménye érdemteli, érdemtelen vagy semleges tudatosság, és az ezeknek megfelelő élet. A tudásban élő lény nem a késztetések minőségén javít, hanem nem hoz létre késztetéseket, ezért megszünteti az újraszületést és a dukkhát.

Más felosztásban és szerepben a tudatosságot a Buddha a négy „testi”, anyagi (rúpa), mint föld, víz, tűz, levegő, és a mindent magába fogadó tér (ákása) után is említi hatodik elem-tartományként, tehát világalkotó tényezőként. A négy alapelem és a tér önmagátlanságának belátása után csak a tiszta tudatosság marad, ami önmagában üres, szabad és kötetlen, így nem érzékel kellemeset, kellemetlent és semlegest sem. Az érzékelés eltűntével a sugárzó egykedvűség marad, és elérhetővé válnak a formanélküli tartományok, majd a végtelen tér, aztán a sem-észlelés, sem-nem-észlelés, és végül a nirvána.

C) Tudat vagy tudatállapot (citta, ejtsd: csitta, lásd részletesen: 125. bejegyzés): A citta aktív tudatműködés. Ez a tudati aktivitás, az „én” központja, a világgal való kapcsolatból megszülető, önmagát felismerő tudatosság, amit a lény önmagának nevez. Tulajdonképpen ez a gondolkodás, az érzelem, a csak a személyre jellemző jegyek és egyéni karakter központja, a lenyomatok és reakciók csomagja, az ego megnyilvánulása. Mint a 125. bejegyzésben már megállapítottuk, fényes, tudatos, illetve nem tudatosuló, sötét foltokból, szakaszokból áll. Csapongó, nehezen kontrollálható un. majomtudat, amit a külvilág rángat, mikor a lény figyelmét az érzékelés kapuin keresztül (szem, fül stb.), azokat elkápráztatva magára vonja. A csak pillanatokra fókuszált, természete szerint üres és semleges citta aztán az érzéktárgyakra reagálva átszíneződik a tudattartalmakkal (csétaszika), amik a vinnána raktáraiból, a lenyomatok tárhelyeiből lépnek elő, és kerülnek az „én” által is érzékelt, megvilágított területre. A citta tehát szennyezett, de kitartó munkával megtisztítható, ellenőrzés alá vonható, lecsendesíthető: elérhető az összpontosítás (szamádhi), majd az egyhegyűség (ekaggatá), és megvalósítható a bölcsesség (panná, ejtsd: pannyá), a kialvás.

A citta maga az „én”, a név és forma, ami a karma következményeként adott helyen és időben, a korábbi lenyomatoknak megfelelően létrejön, változik, majd elmúlik, és továbbadja a karmáját. A folyamat magától működik, lényegét tekintve öntudatlan és értéksemleges: nem jó, nem rossz, csak viszonyulásaiban értelmezhető, ezért a létrejövő lény sem írható le máshogyan, csak észleléseihez mérve, tevékenységéhez hasonlítva.

Az elme, a tudatosság és a tudat ilyetén elkülönítése persze mesterséges. A lény élete során ezek a működések összemosódnak, és együtt alkotják az éntudatot, és együtt termik meg a reakciókat, amik a lényt átmenetileg önállóként azonosítják. De a felosztás mégis mesteri, mert leírja az ember lényegét: a személyiségtípusokat, a lélek működését, a döntések okait, az éntudatot, amiből aztán gyakorlással öntudatot, belátást, a karma szelétől való elszakadást, és végül ellobbanást teremthetünk.