Alig néhány év alatt vált az egzotikus norvég csúszkázás a fővárosiak egyik kedvenc sportjává, ekkor már síelés néven.
Fotó: Fortepan
A magyar síélet jóval hosszabb múltra tekint vissza, mint azt elsőre gondolnánk. A kolozsvári születésű Hangay Oktáv már 1890 telén elkezdett síelni a város környékén található lankákon, de ahhoz is csupán néhány év kellett, hogy a lábszánkózás, hó-korcsolya vagy éppen hócipő-korcsolya Budapesten is aktívan megjelenjen. Azért kell így fogalmaznunk, mert bár egy bergeni születésű fiatalember, Ernst Jensen már 1837-ben „norvég csúszka” bemutatót tartott pesten, de ennek az eseménynek még nem volt komolyabb hatása. Hazánkban a síelés valódi kezdete Chernel István, Hangay Oktáv és más vállalkozó kedvű úriemberek nevéhez kötődik.
Az eredtileg ornitológusként tevékenykedő és a túrázásba szerelmes Chernel az 1891 nyarán utazott családjával Norvégiába, hogy Tromső környékének madarait tanulmányozza. Itt látott életében először sízőket, és a hegyekről lesuhanó sportolók látványa nyomban rabul ejtette. 1892-ben már egy frissiben beszerzett norvég csúszkával tért haza Magyarországra és Kőszeg környékén kezdett gyakorolni. Az év végére a sport pedig már Budapest környékén is feltűnt, amikor Földváry Tibor és Elrich János a Gellért hegyen és az ó-budai hegyeken kezdtek gyakorlásba. Igaz, hogy ők svéd mintájú, kb. 190 cm hosszú hó-cipő korcsolyákat használtak. Elrich még az Andrássy úton is végigsiklott egy ilyen sporteszközzel, amivel igen sokat tett a sportág népszerűsítéséért.
Szintén 1892-ben a Budai Torna Egylet (BTTE) sportolói is kaptak néhány csúszkát Norvégiából, melyeket a Sváb hegy Fogaskerekűhöz közeli részén próbáltak ki, és ezzel jóidőre ez a terület lett a hazai síélet központja. A felszerelés ebben az esetben 2 méter 35 cm-es norvég Telemark típusú lécekből állt, melyekkel a 150 méteres pályán 6 másodperc alatt siklottak le, és némelyek már a botok nélküli lesiklással is megpróbálkoztak. Bár bemutatójuk zajos sikert aratott, és sok lelkes hívet szerzett a síelésnek, az igazi elterjedéshez még hiányzott valami.
A lelkes „sportsmanek” akkor még egy német ifjúsági lapból szerezték meg első ismereteiket a ski-elésről, mivel még nem létezett magyar nyelvű irodalma a témának. Az első magyar nyelvű könyvet a sportágat utána is komolyan támogató Chernel István írta meg és adta ki 1896-ban, A lábszánkózás kézikönyve címen. Ezzel a művel a szerző megteremtette a hazai sí szaknyelvet is. A síelés szervezettebb formája is ekkoriban kezdte bontogatni a szárnyait, hiszen Hangay Oktáv 1895-ben létrehozta a Kolozsvári Kereskedelmi Akadémia tanulóiból a kolozsvári ski-klubot, míg 1896-ban már az első hivatalos versenyt is lebonyolították. A februári megmérettetéshez Szabadka és Újvidék között jelöltek ki egy 103 kilométeres sífutó pályát, és a korabeli források szerint meglepően sokan vágtak neki a táv teljesítésének.
Bár a BTTE sportolói folyamatosan szerveztek síoktatást és viadalokat is, az országos versenyekre még egy ideig várni kellett. Ehhez az kellett, hogy 1908-ban megalakuljon az első országos szervezet, a Magyar Sí Klub, mely egy évvel később már nekilátott a komolyabb megmérettetések szervezéséhez. Az első ilyen rendezvény a Normafánál 1909-ben tartott síugróverseny volt, melyet 1911-ben követett az első magyar síbajnokság. Utóbbit február elején rendezték Tátraszéplakon, 35 versenyzővel.
Forrás: Fortepan/ Schermann Ákos
A vállalkozó kedvűek három versenyszámban, 6 kilométeres sífutásban, síugrásban és műversenyben (ez három kötelező és három szabadon választott elemből állt) mérhették össze a tudásukat. A győztest végül a három szám egyesített pontszámai alapján hirdették ki.
Két évvel később létrejött a Magyar Síszövetség, mely akkor már 14 egyesületet és közel 500 tagot foglalt magában. Ezt a szövetséget már a Nemzetközi Síkongresszus is elismerte, ami lehetővé tette, hogy a magyar sportolók már az első téli olimpián is rajthoz állhassanak az ország címere alatt.
