Elméletek élet-halál harca

Joan Steigerwald Kísérletezés az élet határain: organikus vitalitás Németországban 1800 körül (2019) című könyvében azt állítja, hogy ideje újragondolnunk az életről való gondolkodás történetét. Steigerwald szerint a korabeli német természetfilozófia ideológiai okokra való visszavezetése elnagyolt és félrevezető. Ha ugyanis elég figyelmesen vizsgáljuk a korszakban kialakuló élettudományokat, akkor elsősorban nem ideológusokat, hanem észleletek és elméletek között közvetíteni kívánó, egymással hol együttműködő, hol versengő szereplőket látunk, akiknek szakmai megítélése és karrierje függött attól, hogy az életnek mely magyarázata válik uralkodóvá.

Irritálsz, tehát élek

Az 1790-es években számos elmélet kívánt magyarázatot adni arra, hogy mi is az élet, illetőleg hogyan lehetne tudományos alapon elválasztani az élőt az élettelentől. Volt, aki az irritábilitást (az ingerre való válaszadás képességét) tekintette az élet alapelvének, más a szenzibilitást (az érzés képességét). Volt, aki szerint a kettő egyensúlyára volt szükség az élethez. Megint mások az ún. állati magnetizmusban (vagy mesmerizmusban), egy titokzatos, minden élőben jelen lévő erőben látták az élet forrását. Steigerwald a mellett érvel, hogy bár a kérdés elméleti jellegűnek tűnik, a szereplők elsősorban nem absztrakt érveléssel, hanem empirikus kísérletsorozatokkal próbálták meg alátámasztani álláspontjukat. Egy példán könnyen szemléltethető, hogy mennyire különböző eredményre juthattak az egyes elméletek támogatói élet és halál kérdésében. Egy nemrég elpusztult béka levágott lábába elektromosságot vezetve a kísérletezők azt tapasztalták, hogy az izom megmozdul az elektromos ingerület hatására. Az elpusztult béka levágott lába választ adott az ingerre, irritábilis volt, tehát az irritábilitás-elmélet hívei szerint élőként viselkedett. Nem viselkedett ugyanakkor élőként a szenzibilitás-elmélet hívei szerint, mert bár a béka levágott lába választ adott, a test nem érzett, nem dolgozta fel idegrendszerével az őt ért ingert. De milyen gyakorlati haszna volt az élőhalott békaláb esetének a 18. század végi Németországban? Milyen javallatokhoz vezettek az ezeken az elméleteken alapuló diagnózisok? Néha mai szemmel egészen félelmetesekhez.

Galvani békakísérletei az 1770-es években

Ópium, alkohol és egy félreértett vicc

Az irritábilitás-elmélet hívei szerint minden betegség forrása vagy a szükségesnél alacsonyabb vagy a szükségesnél magasabb irritábilitás volt. Girtanner szerint az előbbit az irritábilitást növelő ópiummal, az utóbbit pedig az irritábilitást csökkentő alkohollal érdemes „gyógyítani.” Természetesen az orvostársadalom sem ma, sem Girtanner korában nem tartotta elfogadható kezelésnek a megfelelő irritábilitás-szintet beállítani kívánó ópium-alkohol kúrát. Később maga Girtanner is visszatáncolt kijelentésétől, azt humorosnak szánt, de sajnos félreértett passzusnak bélyegezve. Az elmélet faék-egyszerűsége, tudniillik hogy egyetlen változó túlzottan alacsony vagy magas volta okoz minden betegséget, emlékeztet a korszakig meghatározó szerepet betöltő galénoszi orvoslás betegségképére. Utóbbi a testnedvek túlzottan alacsony vagy magas voltával magyarázott minden betegséget, és a kúrát is hasonló módon, a változó "helyrebillentésével” képzelte el.

Sherlock Holmes, az irritábilitás-hívő?

Bár az irritábilitás-elméletet ma már az élettudósok nem veszik komolyan, váratlan helyeken még találkozhatunk vele. Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-történeteiben a főhős a nagyobb szellemi kapacitás reményében, illetve a tompultság ellen használ tudatmódosító szereket. Dr. Watson, Holmes barátja és munkatársa élesen bírálja barátját a mentális és fizikai egészségét súlyosan károsító szerek fogyasztásáért. Mivel a szerző, Sir Arthur Conan Doyle maga is orvos volt a 19. század végi Angliában, és mivel Dr. Watson karakterét a szerző orvosi tudásának megjelenítésére is használta, elképzelhető, hogy Holmes téves elképzelésen alapuló drogfüggősége az irritábilitás-elmélet egy kései megjelenítése, és Dr. Watson droghasználatot elítélő megjegyzései nem csak egy barátját féltő ember óva intései, de egy elmaradott és veszélyes elméletet elutasító modern orvos figyelmeztetései is. 

Illusztráció Sherlock Holmes-ról a "laboratóriumában", a háttérben Watson Doktor

A rémségek laboratóriuma

Az irritábilitás- és szenzibilitás-elméleteket alátámasztani kívánó kísérletsorozatok szadizmusa mögött elbújhatnak Hollywood leggyomorforgatóbb horrorfilmjei. Mivel a kísérletekben azt vizsgálták, hogy a különböző élőlények testük különböző pontjain irritálhatóak-e, illetve éreznek-e, és ha igen, akkor milyen erősségű ez az irritáció, illetve érzés, a legváltozatosabb hatásoknak tették ki szerencsétlen kísérleti alanyokat. Élő, lélegző, érző állatokat vágtak darabokra, égettek meg és szurkáltak, majd kísérleteztek tovább darabjaikon. Részletesen feljegyezték a látottakat, ideértve az élőlények sírását, remegését, félelmét, stb. Ezek a módszerek annyira kegyetlenek voltak, hogy számos lelkes, kísérletezni vágyó megrettent és meggondolta magát: nem kívánta sem az élőlényeket, sem saját emberi mivoltát ilyen traumának kitenni. A kegyetlenség és az érzéketlenség ilyen foka miatt érdemes lenne kriminálpszichológusoknak, antropológusoknak, tudomány- és társadalomtörténészeknek közös kutatás keretében vizsgálniuk ezeket a kísérlet-sorozatokat, hogy el tudják választani a korban jellemző attitűdöket és viselkedéseket a pszichopatologikus esetektől. Nem kizárt, hogy a kísérleti jegyzőkönyvek szakértő elemzésével szociopatákat is azonosíthatnának. 

Összegzés – az irritáló komplexitás

Steigerwald könyve rendkívül nehezen olvasható. A szerző csapong, az olvasó pedig könnyen elveszhet a nevek, helyszínek, időszakok, de különösen a nézőpontok és értelmezési szintek tengerében. A szokatlanul hosszú és számos híres kortárs filozófust említő köszönetnyilvánítás talán segíthet megérteni, hogy miért: ez a könyv túl lett írva. Túl sok ember túl sok megjegyzését vette komolyan és implementálta a szerző, ami a fókusz elvesztéséhez vezetett. Gyakorlatilag követhetetlenné vált a mű. Az olvasó nem tudja, hogy honnan hová tart. Ezen tovább ront a könyv szerkesztése: sem az egyes részek elején, sem az egyes részek végén nincs olyan összefoglaló, amely fogódzót adna és segítené a megértést. Egyedül – az egyébként kiválóan megírt – kilenc oldalas Konklúzió rész tölt be ilyen tisztázó szerepet, de ez egy majdnem ötszáz oldalas szakkönyv esetében önmagában nem elég. Egy példát említve: az olvasót váratlanul éri a romantikus festmények hosszadalmas filozófiai elemzése és filozófiatörténeti kontextualizálása, mivel a cím és a bevezetés alapján egészen másra számít.

Valójában két könyv van itt egybemosódva: az egyik az észleletek és elméletek között közvetíteni kívánó verbális (cikkek, recenziók, kísérleti jegyzőkönyvek) és vizuális (kísérleti illusztrációk, festmények) elemek jelentősége a 18. század végi németországi életfilozófiákban; a másik a kapcsolódó hálózatok, közösségek és szakértelmek tudomány- és művészetszociológiai elemzése, mely azt segíthet kideríteni, hogy hol, hogyan és miért jöttek létre és terjedtek el bizonyos elméletek, módszerek, technikák és értelmezések a vizsgált időszak értelmiségi köreiben. Ennek a két, még így is nagyon komplex szálnak a különválasztása sokkal érthetőbbé tenné a szerző narratíváját.

Ugyanakkor a könyvnek számos érdeme van. A bevezetés olyan áttekintését adja a témához kapcsolódó filozófiatörténeti és tudomány- és technikatanulmányok (STS) irodalomnak, mely példa nélküli. A szerző kritikus és reflexív, számos nézőpontot és magyarázati hagyományt figyelembe vesz. A könyv szervezett oktatásban Magyarországon filozófiatudományi doktori képzésekhez ajánlható az oktató segítő értelmezésével. Más képzési szinteken és területeken rövidebb részei, szintén oktató által vezetett feldolgozással, ugyan lehetnek hasznosak és hiánypótlóak (pl. az orvosképzésben az orvos- és orvoslástantörténet témához az irritábilitás- és szenzibilitás-elméletek 18. századi német dinamikája, vagy ugyanez a téma, mint az orvosi kísérletek elmélettel terheltségének egy esettanulmánya), de a könyv teljes anyagának feldolgozása más képzéseken túlzottan időigényesnek és feleslegesnek tűnik.

Dr. Bíró Gábor István tanszékvezető-helyettes és egyetemi adjunktus a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékén és tudományos munkatárs az MTA Filozófiai Intézetének Morál és Tudomány Lendület Kutatócsoportjában. Közgazdaságtan-történettel (1930–40-es évek), tudománytanulmányokkal (science studies) és Polányi Mihály gazdasági gondolkodásával foglalkozik. A félévben A kommunikáció társas és kulturális keretei, A társas lény és a History of Science kurzusokat oktatja.