A vidék működéséhez elengedhetetlenek voltak a házalók, akik minden jóval ellátták a faluk és kisvárosok népét. Bemutatkoznak a batyus zsidók, kosaras cigányok, a drótostótok és az olcsójánosok, akik egészen a XX. század elejéig kezükben tartották a kereskedelmet.

Házaló

Kép: keptar.oszk.hu

Falun még ma sem ritka, ha egy vándorárus tollat, megunt dunyhát, ágyneműt keres. Persze ma már hangszóróból harsogják a tudnivalókat és többnyire pénzzel vagy új textilekkel fizetnek. Nyáron a dinnye és gyümölcsárusok járják hasonlóan a vidéket, hogy házhoz vigyék a szezonális terményt. Ugyanakkor a városokban jelenleg inkább bevásárlóközpontokban és hipermarketekben szerezzük be a szükséges dolgokat és az élelmiszert, árusokkal maximum a közeli piacon találkozhatunk. De nem volt ez mindig így, egészen a XX. század első harmadáig a kereskedelem jó részét a vándorárusok, országjáró kereskedők bonyolították, szorosan egybefonódva a nagykereskedőkkel és kereskedelmi hálózatokkal. A boltok, üzletek egyeduralmáig ők biztosították a falvakban és a XIX. századig még a városokban is azt, hogy az embereknek meglegyen mindenük. De kik is voltak ők?

A néprajzkutatók számtalan vándorkereskedő típust különböztetnek meg a szerb olcsójánosoktól, az ószeresen, a drótostótón keresztül, a batyuzó vándorzsidóig és a kosaras cigányig. Általánosságban elmondható, hogy a vidéket és városokat járó kereskedők többsége igen szegény ember volt és többnyire az üldözött, kisebbségi népcsoportokból kerültek ki. A zsidó társadalom alsó rétegét például a legszegényebb házalók, a rongyszedők alkották, akik szüntelenül a vidéket járták, síppal a szájukban, batyuval a hátukon. A falusiaknak tűt, cérnát, szalagot (rövidárut) kínáltak, ellenben összeszedték a rongyot, a hullott állatok bőrét, mézet, tollat. A hierarchia magasabb fokán álltak a szekeres vándorkereskedők, akik már nagyobb tételben, rendszeresen adtak-vettek és fuvaroztak, sőt ők álltak kapcsolatban az igencsak módos zsidó nagykereskedőkkel is. A komolyabb vagyonnal rendelkező zsidók portékájához már külföldről származó különlegességek is tartoztak, mint például kávé, kakaó, fűszerek, porcelánok. A XIX. században többnyire közülük kerültek ki a falvak melletti kisvárosok zsidó kereskedői is, akik már önálló szatócsboltot/hálózatot üzemeltettek, persze ehhez mindig ki kellett kérni az illetékes földesúr vagy a város engedélyét.

Drótóstót 

Kép: wikipedia

A batyus zsidók mellett a legszegényebb vándorárusok az ószeresek voltak, akik nemcsak adásvétellel, de cserével is foglalkoztak: összeszedték a megunt, kinőtt használt ruhát, a kidobásra ítélt tárgyakat. Otthon ezeket megjavították, átalakították és az útjaikon eladták vagy elcserélték. A XX. századra az ószeresek és a koldusok közössége sokszor összekeveredett és a korábbi évtizedekhez képest az imázsuk is megkopott. Az ószeresek lehettek zsidó, cigány, esetleg szlovák származásúak is, de a nincstelen magyarok közül is sokan erre adták a fejüket, ha a szükség úgy hozta. A szlovákokra egyébként a szakosodás volt a jellemző, a Gömör vármegyéből érkezők általában faanyagokkal vagy fémmel kereskedtek, így vödröket, fémtálakat és vastárgyakat kínáltak, sőt igény esetén meg is javították foltozták a kilyukadt edényeket, innen jön a drótostót kifejezés. Különleges kis színes vándorárus csoport volt a szerb árusok csapata, akik magukat olcsójánosnak becézték, ezt is rikkantották világgá, ha beértek egy településre. A nyakukba akasztott lapos faládikóból kizárólag apró cikkeket, filléres árukat: tűt, cérnát, gombot, patentot, szalagokat, pertlit, tükröt, fésűt, gyöngyöt, brosstűket, hózentrágert, nadrágszíjat stb. kínáltak eladásra. A cigányok általában kosárfonással és agyagégetéssel, fazekasmunkákkal házaltak, és nem volt ritka bizony az énekes vándorcigány sem, aki gyönyörű dallamokkal fizetett a kosztért és kvártélyért. Sok mindent köszönhetünk a hosszú kilométereket megtevő egykori vándorkereskedőknek, akik sokszor még a saját hazájukat és elhagyták egy-egy jó üzlet reményében. Így például olasz házalók hozták el Magyarországra a sült gesztenyét - „Forró a maróni!” kiáltással kínálva azt, de náluk ehetett a vidék népe először fagylaltot is. Még eljutottak hozzánk a japánok is, akik papírjátékokat, legyezőt árultak, s divatba hozták az egy ideig oly népszerű jojo játékot. Kifejezetten németek árulták az úgynevezett kőport, azaz súrolóhomokot, amelyet konyhai edények és más fémtárgyak tisztítására lehetett használni.

A XIX. században a boltok még oly ritkák voltak, hogy bizony a falu népe a vásárokon és a vándorárusoknál szerzett be szinte mindent, amit önállóan nem tudott előállítani a saját portáján. De a polgári fejlődés sajnos a vándorkereskedők kasztját is kitörölte a társadalom palettájáról. Persze ez a folyamat nem egy év alatt zajlott le, hiszen még a XX. század közepén is találkozunk házalókkal. Egy biztos, hogy a gyártó iparágak igen ferdén néztek a portékáikat árusító házalókra, hacsak azok nem a saját ügynökeik voltak. Így például a XX. század hajnalán a gyógyszerészek és az illatszerkereskedők egyesülete panaszolta be a szappanal és egyéb tisztítószerekkel vándorló árusokat a kormányzatnál, míg máskor a szabók vetették fel a házalók textilértékesítési jogainak megvonását. Természetesen a módosabb házalók sem ültek nyugton a babérjaikon és az 1910-es években saját szervezetet alapítottak, amelynek a feladata az volt, hogy a hasonló támadásokat kivédje és lobizzon a vándorkereskedők érdekeiért a kormányzatnál. De hiába volt minden igyekezet, a XX. fejlődése végleg eltörölte ezt a különleges értékesítési formát a kereskedelem palettájáról.