A fejlődéspszichológia megtanított minket arra, hogy a kisgyermek egocentrikusan szemléli a világot. Ez nem jelent egoizmust, pusztán azt, hogy az emberi lények kb. hatéves korukig a maguk szempontjából fogják fel, ami körülöttük van. Ennek a legegyszerűbb példája, hogy amit a babák nem látnak, az nem is létezik a számukra. Ezért is ijed meg egy kicsi, ha az anyukája kimegy a szobából. Később az "ego" a személyiségben is utat tör magának: a dackorszak többek között arra való, hogy a gyermek próbálgassa a saját határait, és  megmutassa, hogy ő bizony ő. Aztán jön az iskola, amely (egy átlagos intézményt véve alapul) arra nevel minket, hogy fogadjuk el a tekintélyt, szorítsuk vissza a megnyilvánulásainkat és a véleményünket. Ennek nyelvi kivetülése, amikor a tanár rendreutasítja a mondatait sokszor én-nel kezdő kisdiákot.

"Én, én, én akarom mondani/megcsinálni!"

"Nekem az apukám rendőr."

Pedig az én, nekem és más E/1-es névmások az és, egyébként, tulajdonképpen társaságában úgynevezett diskurzusjelölőként is működnek. Azaz arra valók, hogy a segítségükkel az ember átvegye a szót, és elkezdhesse a mondókáját (vagy éppen kigondolhassa, mit is akar mondani). 

Amikor tehát valaki gyakran használja az én szót, lehet, hogy nem is egoista, mindössze ezzel a két hanggal igyekszik magához ragadni a beszéd lehetőségét. (És hát valljuk be, erre időnként éppen akkor van szükség, amikor a másik megállás nélkül hajtogatja a mondókáját.)

Nagykorúságunkra egy átlagos iskola tehát hatékonyan lenevel minket arról, hogy én-nel vagy szerintem-mel kommunikáljunk, meg egyáltalán arról, hogy kifejezzük az igényeinket, véleményünket.

Forrás: Rawpixel.com

Ahelyett, hogy kimondanánk: "én azt gondolom", "szerintem így és így van", "én úgy érzem, hogy", "nekem az lenne a jó, ha" rátanulunk arra, hogy elvegyük a mondataink, ezáltal a vágyaink, véleményünk, igényeink élét. Így születnek olyan megoldások, mint:

Az embernek jobban kellene figyelnie arra, hogy

Inkább azt kellene csinálni, hogy

Mi úgy vélekedünk erről, hogy

Igenis az az igazság, hogy

Szörnyen néz ki abban a ruhában...

Azt kellene csinálnia, hogy

A fenti mondatok isteni kinyilatkoztatásként hatnak. Miközben ezek mind pusztán az egyén nézeteit, vélekedését tükrözik, nem pedig igazságokat vagy biztosan többek álláspontját.

Egyfelől tehát a mi kultúránkban gyakori, hogy az egyén nem mondja ki az igényeit, véleményét, másfelől akár ugyanaz az illető is képes rá, hogy alapigazságként fogalmazza meg ugyanezeket. Úgy hiszem, ez éppen abból fakad, hogy leneveltek minket a szubjektív üzenetekről. Legalábbis én sok olyan embert ismerek, aki a világ minden kincséért sem árulná el, hogy az a baja, hogy melege van, miközben gond nélkül közli bárkivel, hogy gazolásra a legalkalmasabb idő délután ötkor van. Innen pedig csak egy kis frusztráció (ami a mai társadalomban igen könnyen lecsap ránk), és máris jön a következő szint: a Béla nyilvánvalóan egy aljas gazember, elvégre aki hajnalban gazol a kiskertben, az egyéb aljasságokra is képes.

Vissza az ember kommunikációs élettörténetéhez: iskola után bekerülünk, mondjuk, egy multihoz, ahol számos tréninget kapunk. Például asszertivitás-tréninget. Ahol megtanuljuk, hogy érdemes énüzenetekkel kommunikálni, azaz kifejezni, mit érzünk/mit szeretnénk, és ebből kihozni azt, hogy mit tegyen vagy ne tegyen a másik. A fenti példákat asszertívra átfogalmazva:

Szeretném, ha máskor jobban figyelnél arra, hogy...

Véleményem szerint azt kellene csinálni, hogy...

Én úgy vélekedem erről, hogy ..., és azt hiszem, a többiek is így vannak ezzel, mert tegnap azt mondták.

Ez az igazság, látod, mert itt és itt le van írva/ez az adat jött ki.

Nekem nem tetszik az a ruha [Vagy esetleg foglalkozunk a magunk dolgával.]

Úgy gondolom, hogy inkább ezt kellene tennie./Tapasztalatom szerint az nem lesz jó.

Ha valaki elsajátítja az asszertív kommunikációt (amibe belefér, hogy időnként mégis kijön a sodrából, hiszen emberek vagyunk), akkor képes lesz elhatárolni a saját maga vélekedéseit a biztos igazságoktól. [Filozófusok, az igazság problémakörét most hagyjuk.] De még ez sem elég, hogy igazán alaposan rendbe tegyük magunkat és a gondolkodásunkat. Jó módszer, ha a kommunikációnkkal is előbb a saját házunk táján söprögetünk.

Mire gondolok? Arra, hogy ha felismertük az asszertivitás szükségességét, azt elsősorban magunkon gyakoroljuk, valamint mi magunk is változtassunk azokon a dolgokon, amelyeket másokban nehezményezünk (kivéve persze, ha mi már profik vagyunk benne). Gyors, praktikus és könnyen megvalósítható tipp, ha azokat a dolgokat, amelyekben mi magunk szeretnénk fejlődni, E/1-ben és pozitívan fogalmazzuk meg. Azaz nem kellene, hanem fogom csinálni formában.

Ha belegondolunk, "szó szerint" véve nincs ennél egósabb közlési mód. Én ezt és ezt fogom csinálni. Ez mégsem arról szól, hogy tűzön-vízen keresztülviszem az akaratomat, hanem arról, hogy magamban rendet teszek, egy változás igényének felmerülte után el is határozom a cselekvést, sőt adok is magamnak egy közeli határidőt. Szóval tulajdonképpen azzal, hogy magammal foglalkozom, altruista lépéseket valósítok meg. Nem is rossz, igaz?