Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek

Ma már világos: a 19–20. század fordulóján a nyugati világban lezajlott a tánc forradalma, amely a mai napig érzékelteti hatását a merész és vakmerő, illetve a bevált formákat újrahasznosító utódok körében egyaránt. Valóságos összművészeti pezsgés zajlott a 20. század első évtizedeiben: a klasszikus balett látomásos újítói és a kor neves képzőművészei, irodalmárai, ékszer- és ruhatervezői, valamint filmkészítői büszkén és kíváncsian fogadták egymást alkotótársul.

Vaclav Nizsinszkij az Egy faun délutánja címszerepében
fotó: The Australian Ballet

A kreatív energiák sűrűsödési pontjánál robbanásszerűen megszülető műveket a szabadság szelleme járta át. Ezekből válogattunk – a teljesség igénye nélkül – néhány zenét és táncot; csupa olyan művet, amely a maga korában talán értetlenséget és gyanakvást keltett, ám most már jól tudjuk, hogy nélkülük a tánc univerzális műfaja egészen biztosan nem tartana ott, ahol ma. Az alábbi szelekció nem csupán tágas időszakot, de nagyon különböző alkotói gondolkodásmódokat is felölel, s mint látni fogjuk, a balett fogalmát is meglehetősen szabadon kezeli.

Szerelmes bábok – Petruska

Igor Stravinsky és a Szergej Gyagilev nevével fémjelzett Ballets Russes 1910-es évekre eső együttműködésének egyik legismertebb darabja az 1911-ben a párizsi Théâtre du Châtelet színpadán debütáló, Mihail Fokin által koreografált Petruska. Az orosz vásári bábjátékból kibontott, szerelmet és féltékenységet tematizáló történetre, illetve a kor táncszínpadjain meglepően bonyolult zenére Fokin eredeti és bravúros táncokat álmodott. A tömör cselekményvezetés a zene mellett a táncban is érvényesült, azon túl pedig a csoportos, valamint a színpad különböző pontjain szimultán bonyolított jelenetek keltettek feltűnést. Fokin elvetette a készen kínálkozó balettlépések kombinációját, szerinte a koreográfusnak „meg kell találnia azt a mozgásnyelvet, amely a leghívebben fejezi ki a balettben szereplő nép és az adott kor jellegzetességét”.

Elszabaduló ösztönök – Egy faun délutánja

A Petruska címszerepét táncoló Vaclav Nizsinszkij 1912-ben szintén Párizsban kezdte meg koreográfusi pályáját: a Mallarmé versétől elrugaszkodó Debussy-darabot, az Egy faun délutánját gondolta újra. A címszereplő faunt természetesen maga Nizsinszkij táncolta, a markáns látványvilág Leon Bakszt nevéhez fűződik. Nizsinszkij mindig olyan darabokat állított színpadra, melyek megkoreografálásához nem állt rendelkezésére a megfelelő táncos szókincs, ez pedig a folyamatos kísérletezés és újítás garanciájává vált, így nem meglepő módon a Faun Châtelet-beli premierje óriási botrányt okozott. Egy szemtanú szerint Nizsinszkij „egész lénye csupa szaglászás, csupa kóbor nyugtalanság, csupa játékos állati kedv és örvendezés (...) boldog-gondtalan, meg-megugró bak, amely a földnek él és a fiatal állat párzó mohóságának”.

A vágy parancsa – A csodálatos mandarin

A 20. századi tánc története a botrányok láncolataként is megírható lenne. A csodálatos mandarin Lengyel Menyhért által lejegyzett története 1916-os megjelenését követően éveken át foglalkoztatta Bartók Bélát, ám a jóval később, 1926-ban a kölni operában lezajlott premier nem az azonnali siker miatt vált emlékezetessé. A kölni polgármester – Konrad Adenauer, a későbbi német szövetségi kancellár – erkölcstelennek bélyegezve tiltotta be a darabot, melynek magyarországi sikertörténete csak Bartók halála után kezdődött meg, gondoljunk Harangozó Gyula és Seregi László operaházi, Eck Imre pécsi vagy Markó Iván győri premierjeire. Mint azt Fuchs Lívia tánctörténész hangsúlyozza, a Mandarin a tánctörténet első olyan műve, amely „a történet idejévé és közegévé a jelent, a nézőkkel egykorú mát, a 20. századi nagyváros félelmetes és embertelen miliőjét, valamint (...)  az elsöprő hatalmú testi-szerelmi vágyat” tette.

Egyediben az egyetemes – Bolero

Nagyot ugrunk az időben: Maurice Béjart közvetlenül a második világháborút követően kezd saját táncművek komponálásába, és viszonylag rövid idő alatt merőben új stílust, nyelvet, eszközöket honosít meg a táncszínpadon. Főszereplője gyakran a nagybetűs Férfi és Nő, meg persze az előbbiekhez hasonlóan szintén testre simuló, meztelenséget imitáló trikókban színen lévő Tömeg. Az ötvenes évektől a francia balett fenegyerekeként elkönyvelt Béjart-t rajongók és gyűlölők sorfala veszi körbe, ő pedig kitartóan hozza létre újabb és újabb emblematikus műveit, melyek közül sokak szerint a legismertebb az 1960-as Bolero. Az eredetileg egy balerina számára koreografált, lehengerlő erejű táncdarab férfi szereposztásban is óriási sikert aratott: az asztalra állított táncost az őt körülvevő, egyre aktívabb tánckar szinte felfalja. Béjart energetizáló művei a nézőtér és a színpad közötti láthatatlan falat szinte felrobbantották: közös örömünnepet celebrált táncosai és nézői részvételével.

Szépséges véglények – May B

„A May B számomra akkor korszakváltást jelentett: a táncosok hangokat adtak ki, színpadi megjelenésük eltért mindattól, amit valaha láttam” – e szavakkal Bozsik Yvette táncművész-koreográfus emlékezett Maguy Marin emblematikus tánctörténeti darabjának, az 1981-ben bemutatott May B-nek 1983-as (!) operettszínházi (!!) vendégjátékára. Ez már persze nem balett, a dühödten tiltakozók szerint még csak nem is tánc, hiszen hiányzik belőle minden, a hagyományos táncot jellemző mozdulat. Az emberi létezés peremén vegetáló közösség működéséről beszámoló, megrendítő és felkavaró táncművet Beckett írásai ihlették. A színházról sokszor elmondott közhely a táncra talán még inkább igaz: a pillanat művészete ez. Marin műve azonban rácáfol a tézisre: túl negyvenedik életévén és több mint hétszáz előadáson, a még mindig repertoáron lévő May B ma is elemi erővel hat, mint annak idején. 

A Bartók Tavasz nyitókoncertjén a Szemjon Bicskov és a Cseh Filharmonikus Zenekar két művet is a műsorukra tűzött a fenti felsorolásból: március 31-én A csodálatos mandarin és a Petruska dallamai is felhangzanak majd a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem impozáns falai közt.