Kirándulók a Tarnai-pihenő kilátópontján

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Még szeptemberben vágtam bele a Budai Zöld jelzés kanyargós útvonalába, amely az átlagos turistajelzésektől eltérőn Budapest belvárosában kezdődik, a Gellért-hegy Duna-parti lábánál. Az első túrámon a Gellért térről indulva a Gellért-hegyen, a Vérmezőn és a Városmajoron keresztül kapaszkodtam fel a Széchenyi-hegyre, majd onnan vágtam át a Gugger-hegyre és a túrám az Árpád kilátó után a Szépvölgyi úton fejeztem be. Második túranapomon onnan indulva a Hármashatár-hegyen és a Virágos-nyergen keresztül ballagtam el Solymárra, majd a Zsíros-hegyen keresztül érkeztem meg Nagykovácsiba. A mostani túrámon innen indulok tovább.

Az utóbbi években állandóan azon morgolódom, hogy ha már egyszer a budai fonódó villamosrendszer kialakításánál az 56-os tuja déli végállomását kihozták szűkebb pátriámba, Budafokra, hogy legyen ennek a városrésznek is közvetlen összeköttetése Hűvösvölggyel, miért éppen hétvégéken vágják vissza a járatot úgy, hogy az csak a kelenföldi Móricz Zsigmond körtérig közlekedjen? Így pont akkor nem juthatok el vele közvetlenül a budai hegyek közé, amikor időm lenne túrázni! Na mindegy, ennek bizonyosan vannak olyan járatszervezési okai, melyekre nem láthatok rá én, mint egyszerű polgár a békaperspektívámból, és legalább egy kis gondolkodásra ösztökél a túrám közlekedésének megszervezésében.

Most próbáltam ki először azt, hogy a dombról nem Budafok központjába gyalogoltam le a túra reggelén, hogy aztán ott szálljak villamosra, hanem a 250-es busszal negyedóra alatt lezötykölődtem Kelenföldre, a pályaudvar melletti buszvégállomásra. Az aluljáróban leszaladva vettem gyorsan két környéki buszjegyet az automatából, hiszen Nagykovácsiig nem érvényes már a Budapest bérletem, aztán átsétáltam a 139-es busznak a volt Osztapenkó helyén épült csomópontnál lévő megállójába, ez pedig újabb negyedóra után már a Széll Kálmán téren tett le!

Olyan gyorsan odaértem, hogy még csak ekkor hajnalodott, volt hát időm megcsodálni a most felújított volt Postapalotát (állítólag irodaház lesz majd belőle), ennek valamilyen ismeretlen okból még ekkor, kora hajnalban is működött a díszkivilágítása – talán éppen próbálhatták a működését. Egyébként az utóbbi években megpróbálták a volt Moszkva teret is kicsit rendbe vágni, de alapvetően nem tudtak változtatni azon, hogy közlekedési csomópontként megmaradt egy hatalmas, leaszfaltozott, lebetonozott térségnek.

Hosszabb nézelődés után végül itt szálltam fel az 56-os villingerre, aztán egy gyors hűvösvölgyi váltással fél nyolcra már meg is érkeztem Nagykovácsiba. A zöld sáv jelzések a Zsíros-hegy felől jövet a polgármesteri hivatalnál fordulnak rá a község főutcájára, itt fejeztem be az előző túrámat, most innen indultam hát tovább. Az utcasarkon a lámpaoszlopra szerelt turista-tájékoztató nyilakat végigolvasva tudomásul vettem, hogy 6,6 kilométert kell majd a zöld sáv jelzéseket követve gyalogolnom Telkiig, aztán belevágtam a napi menetbe.

Éppen napkeltekor ballagtam végig a hosszú Kossuth Lajos utcán a római katolikus templom előtti terecskéig, itt készítettem pár képet a kelő nap sugaraiban fürdő templomról. Kisebb utcákon baktatva értem el pár perc múlva a település szélét, itt visszafordulva már szépen látszott a Nagy-szénás lábainál elterülő kisváros.

Egy masszív fémsorompót megkerülve indultam tovább egy jól kitaposott földúton, elbandukoltam a Pásztor-kereszt mellett, aztán egy növendék erdő fácskái között értem el pár perc múlva az öreg erdőt. Itt kifordult a lábam alól az eddigi széles földút és egy erdei nyiladék ösvényére térve kezdtem meg a Nagy-Kopasz oldalába felvezető, egyáltalán nem meredek kapaszkodást.

A Nagy-Kopasz a Budai-hegység legmagasabb kiemelkedése a maga 559 méteres tengerszint feletti magasságával, azonban egyáltalán nem lehet hegynek mondani! Nincs valamilyen messziről látható csúcsa, inkább csak egy lapos fennsík, egy hegyhát, amelyen aztán kisebb kiemelkedések jelentik a tetőket. A Nagy-Kopasz legmagasabb pontja, ahol a Csergezán Pál kilátó áll, sem emelkedik ki különösebben a környezetéből! Tehát most csak a hegyhát oldalába kapaszkodtam fel az ösvényen, aztán hamarosan megérkezett az a földút is, amelyről csak az imént tértem le. Kényelmes menettel értem el ezen az úton háromnegyed kilenc felé az Anna vadászház tisztását.

Megültem a pihenőpadoknál, megettem egy otthonról hozott szendvicset, aztán már csak élveztem a lassan lombjukat vesztő fák ágai között áttörő, melengető kora délelőtti napfényt. Rövid lebzselés után készítettem pár képet a vadászházról, aztán kisétálva a közeli erdőszélre az innen már látható, de még távoli Csergezán kilátóról is, végül továbbindultam az utamon. Éppen a Csergezán Pál sírja fölé állított durván faragott kőobeliszk mellett léptem be az erdőbe – itt temették el az ismert rajzművészt, számtalan könyv és újság illusztrátorát, aki élete utolsó éveit itt élte le, ezen a környéken. Például Fekete István több könyvéhez is készített rajzokat, nekem a Vuk van meg az ő szövegközi képeivel.

Eddigi utam legmagasabb pontját itt, a vadászlaknál értem el, innen már erősen lejtett az utam, és egy szurdokszerű völgyön keresztül ereszkedtem le a Telki feletti elvadult rétekre. Az erdőből kilépve kinyílt előttem a panoráma, alattam Telki és a vele már teljesen összenőtt Budajenő háztetőit pillantottam meg, de szélesen ráláttam a Budai-hegységet nyugat felől határoló Zsámbéki-medencére is. A medence túlsó szélén feltűnt Zsámbék is a távolban, a hátizsákból a távcsövem elővéve már jól láttam a település fölé magasodó romtemplomot és a Zichy kastélyt is. Készítettem erről a pontról egy panorámaképet, aztán elindultam lefelé Telkibe.

Az Újtelep csupán pár éve épült kertes házai között ereszkedtem le a település főutcájára, itt aztán a zöld sáv jelzések balra fordítottak és egy közeli buszmegállóig vezettek. Ezen a ponton aztán úgy ért véget a jelzett út, mint a bot! Kerestem, hátha a jelzésfestők megjelölték egy pöttyel a turistaút utolsó jelzését, de ilyent nem vettem észre. Viszont a térképem és a GPS is itt mutatta a jelzett út végét, tehát itt fejeződik be az a körülbelül ötven kilométeres, zöld sávval jelölt útvonal, amely a Gellért téren kezdődik, a Duna-parton! Akár be is fejezhettem volna a túrámat ezen a ponton, de csak tíz óra felé ballagott az idő és eddig alig hét kilométert tettem meg, igazából most kezdek csak belejönni a menésbe! Mivel úgy is terveztem, hogy egy sokkal szebb, látványosabb útvonalon visszamegyek innen Nagykovácsiba, nem is vesztegettem az időt, a zöld Mária Út jelzéseit követve továbbindultam.

Az utóbbi tizenöt évben a Mária Utak egész hálózata alakult ki Magyarországon, ezek tulajdonképpen zarándokutak és az útvonalukat írott kicsi „m” betűkkel jelzik, ezek a jelek pedig illeszkednek méretben a már meglévő turistautak jelzéseihez. Már van piros, kék, sárga, sőt, még lila „m” betűvel jelzett zarándokút is, én most a zöld színűt követem majd egy kisebb szakaszon, ez különben Budakeszi határába, a makkosmáriai Angyalok Királynéja kegytemplomhoz vezet.

Tehát most a középső szárukon keresztszerűen áthúzott, zöld „m” betűket követtem a dimbes-dombos Telkin keresztül, és meg kell mondanom, őszintén meglepődtem azon, milyen jól van jelezve ez a zarándokút! Minden olyan helyen fel voltak festve a jelzések, ahol az kellett az egyértelmű tájékozódás miatt. Nagy piros pont a jelzésfestőknek! Már majdnem elértem a település szélét, amikor egy különleges kerítés megállított az utamon! Bélyegzett kisméretű téglákból építették, ezeket a különféle jelzéseket a téglagyárak ütötték beléjük régebben még kiégetés előtt. Manapság már nem szokás ez, de érdekes volt itt a falban egymás mellett látni a különböző téglagyárak által réges-rég gyártott téglákat!

Erdei úton indultam tovább Telkit elhagyva, a néhány éves tarvágásokon cseperedő újulat felett néha szép rálátás nyílt a Nagy-Kopasz hegyhátának nyugat felé meredeken leszakadó peremére. Oda még fel kell majd kapaszkodnom! Egy darabig a sziklák alatt vezetett a zarándokút, egészen addig rajta maradtam, míg a keresztező zöld háromszög jelzés útvonala meg nem érkezett Biatorbágy és Páty felől. Erre rátérve aztán belevágtam a fennsíkra visszavezető kapaszkodásba és meg sem álltam a Tarnai-pihenőig, ahol aztán hosszabb időre is lecövekeltem.

Tulajdonképpen itt értem fel a fennsík peremére, ezeknél a kopár dolomitszirteknél, és mivel itt a sziklákat fedő vékony talajréteg miatt nem tudott a fűnél komolyabb növényzet megtelepedni, szép a kilátás a környékre erről a pontról. Innen is be lehet látni nyugat felé az egész Zsámbéki-medencét, de persze sokkal magasabbról, mint néhány órával ezelőtt a Telki feletti mezőkről. Itt aztán a szép idő miatt rengeteg kirándulóval, turistával összefutottam, a nagyobb társaságok pedig folyamatosan elfoglalták a legszebb kilátást nyújtó, a hegyoldalból kicsit előrenyúló sziklacsúcsot! Azért itt is sokat fényképeztem és csak fél tizenkettő felé indultam tovább.

A Tarnai-pihenőtől már csak egy rövid séta a Nagy-Kopasz hátának legmagasabb pontján felépített Csergezán Pál kilátó. Persze, rögtön megmásztam az engem mindig dagadó vitorlára emlékeztető rácsos kilátót és a tetőszintjéről megszemléltem a meglehetősen cúgos kilátást! Már jártam itt vagy féltucatnyiszor, és tapasztalatból mondom, itt akkor is fúj a szél, amikor máshol szélcsend van! Most is tombolt odafenn a szélvihar, át is fújt tisztességesen, mire körbejártam a kilátószinten és minden irányban körülnéztem.

Tulajdonképpen a kilátó közvetlen környezetében nem is látunk mást, csak erdőket – hiszen a Nagy-Kopasz hullámzó fennsíkjának közepén állunk –, azonban ahhoz, hogy a távoli dolgokat is jól láthassuk, nem árt tiszta időben feljönni ide! Most a szél eléggé elfújta a párás levegőt, jól lehetett látni dél felé a János-hegyet és a Hárs-hegyet, közöttük még egy csöppnyi látszott Budapestből is. Nyugat felé a Zsámbéki-medencére nyílott kilátás, északnyugat felé a Gerecse dombjai tűntek fel, keleti irányban pedig Nagykovácsi olyan közelinek tűnt, hogy el is gondolkodtam a továbbiakon. Úgy terveztem ugyanis, hogy innen visszaballagok majd Nagykovácsiba, viszont még csak dél felé járt az idő!

A huzatos kilátóteraszt magam mögött hagyva leültem a torony tövében az egyik pihenőpadra és elővettem a hátizsákomból a térképet. Mivel Telki és Nagykovácsi túl közel volt, uticélként a távolabbi Máriaremete, vagy Budakeszi adódott csak, a kettő közül pedig Budakeszit választottam, mivel úgy gondoltam, arrafelé talán kevesebb emberrel akadok majd össze. Tudtam, hogy ez egy eléggé látogatott környék, de a Tarnai-pihenő és a kilátó között több tucatnyi kirándulóval is összefutottam, talán még a Váci utcán is kisebb lett volna a gyalogosforgalom, és most eléggé emberkerülő hangulatban voltam! Több utat is jelzett Budakeszi irányában a turistatérkép, szóba jöhetett volna még a zöld Mária Út is, amelyen már jöttem egy darabon, azonban inkább a zöld kereszt jelzés útvonala mellett döntöttem, persze mindenféle tapasztalat nélkül, hiszen azon sem túráztam eddig még sohasem!

Így aztán még a zöld háromszög jelzéseket követve folytattam az utam, aztán amikor kivált belőle a zöld kereszt jelzés ösvénye, azon indultam tovább. Sok kapaszkodó nem volt már ezen az útvonalon, egyszerűen csak élveztem ezt a kora délutáni kényelmes erdőjárást! Az út éppen csak hullámvasutazott alattam az egyik kicsi tetőről a másikra átlendülve, közben pedig süttettem az arcom dél felé ballagva az alacsonyan járó késő őszi nap sugaraival.

Pár pillanatra megálltam az erdőben a katonasíroknál, és meghajtottam a fejem az itt elesett magyar honvédok emléke előtt. A II. Világháború végén, 1944 karácsonyán záródott Budapest körül a Vörös Hadsereg ostromzára és elkeseredett harcok kezdődtek a hegyek között minden talpalatnyi helyért. Ha figyelmesen járjuk a Budai-hegység turistaútjait, több helyen is megpillanthatjuk ezeket a sírokat. Nevek általában nincsenek rajuk, talán senki nem is tudja azt, hogy személy szerint kik nyugszanak az egyszerű fejfák, keresztek alatt!

Végül megkezdődött a hosszú lejtő, én pedig letrappoltam rajta végig az erdőben haladva a Telki és Budakeszi közötti országútra. Egy lovardával szemben léptem ki az aszfaltra, a jelzéseket követve a padkáján talpaltam pár száz lépést, aztán a lovastelepet elhagyva a jelzések befordítottak a kerítése mentén futó gyalogútra. Keréknyomokra bukkantam néhány perc múlva, ezek egy ideig villanypásztorok között kanyarogtak az erdőben, aztán kinn, a Budakeszi feletti mezőkön is. Azt csak utólag láttam a Google Earth légifelvételein, hogy itt mindössze pár tucat lépésre haladtam el az RTL Klub két sorozatának is a díszletei mellett, ugyanis egy itt, a fák között megbúvó „Patyomkin falu” a Drága örökösökben szereplő Ökörapáti és a Keresztanyu című sorozat Makkosszállása is. Na, röviden ennyit arról, hogy milyen nevezetes helyen jártam anélkül, hogy tudtam volna róla!

A mezőkről aztán szép volt a kilátás a Budai-hegység nyugati gerincére, jól látszott a János-hegy, csúcsán az Erzsébet kilátóval és a Normafa hosszú vonulata. Egy rövid időre ismét betértem a fák közé, de itt már közel jártam Budakeszihez, egy gondozott réten aztán sárkányt eregető családokkal és kutyasétáltatókkal futottam össze. Azt csak pár hete olvastam, hogy szeretnék revitalizálni a közelben fekvő, már régóta kiszáradt Nádas-tavat is, hogy itt egy pihenőövezetet hozzanak létre a környéken lakók számára. Két, egymás mellett álló mammutfenyőnél léptem ki a következő rétre, ennek a túlsó végén pedig már Budakeszi szélső házai álltak.

Elővéve a mobilom megnéztem rajta, hogyan juthatok vissza innen a Széll Kálmán térre. Az applikáció szerint nagyjából egyforma távol lehettem a 22-es és a 222-es busz megállójától, ezek különböző helyekről indulnak Budakeszin, de aztán mindkettő azonos útvonalon halad Budapest felé. Menetrend szerint a 222-es jön majd hamarabb, így hát kiballagtam a Meggyes utcán a körforgalom melletti buszmegállójába, de alig kapcsoltam ki a GPS-t, már fel is tűnt egy kék busz a kanyarban! Korábban jönne a 222-es? A kijelzője szerint ez egy 188-as járat volt (eddig még a hírét sem hallottam ilyen busznak) és legnagyobb megdöbbenésemre a Kelenföldi pályaudvarra tartott! Amikor beállt a megállóba és kinyitotta az első ajtaját az orrom előtt, annyira paff voltam, hogy csak annyit bírtam kinyögni, tényleg a Kelenföldi pályaudvarra megy?

Mivel nem volt rajtam kívül más utas a buszon, a sofőrrel beszélgettem szinte az egész úton. Kevesen ismerik ezt a mindössze két éves járatot, pedig a budapesti belváros elkerülésével gyors kapcsolatot teremt Budakeszi, Budaörs és a Kelenföldi pályaudvar között a Budai-hegység nyugati és déli lábainál vezető országutakon! Alig negyven perc múlva már a jól ismert kelenföldi buszvégállomáson voltam, és nem volt más dolgom, mint átballagva a 250-es busz peronjára megvárni egy hazafelé induló buszt! Egyetlen óra alatt hazaértem tömegközlekedéssel Budakesziről Budafokra! Ez az út a városon keresztül, a megszokott viszonylatokkal nagyjából a duplája lett volna! Azt hiszem, ezt a 188-as járatot gyakran fogom használni a jövőben, amikor túrázni indulok a budai hegyekbe!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!