A legszörnyebb politikai rezsimek, korszakok is képesek nagyot alkotni a művészetben, ma már a szocreál bizonyos elemei is valódi műalkotásnak számítanak, és azok is. Függetlenül eredeti céljaiktól vagy az értéktől (értéktelenségtől), melyet nekik tulajdonítottunk korábban.

A varsói sztálin-barokk épületegyütteseket ma már nehéz egyszerűen csak rondának nevezni. Ugyanis nem azok.

A korai szovjet plakátok állandó kiállítást kaptak a világ egyik legizgalmasabb múzeumában, a Tate Modernben.

Mutatok egyet.

 Red Star Over Russia: A revolution in visual culture 1905-55

Pár éve ezt még csúnyának és gyűlöletesnek találtuk volna. Ma már el kell ismerni, hogy nem egyszerűen plakát: korszakot meghatározó műalkotás.

Ez van.

Persze a kurzusművészet javarésze egyszerűen szemét, de olyan szemét, ami nem kukába való!

Mutatok pár szörnyű kommunista verset, nem árt ezeket olykor átolvasni.

Emlékeztetnek a terrorra, a mélységes gyávaságra és a sok elvesztegetett tehetségre.

Elsőként Majakovszkij. Tehetséges ember volt, sok jó verssel, de ami értékes, azt is megmérgezi az emberi minőség.

Ebben az – egyébként annak idején nagyon is ismert – versében például az ismerőseit jelenti fel egy falon függő, agyonimádott Lenin-képnek.

Rémes az egész, miközben érezhető, hogy költő írta, és fordítója, Gábor Andor maga is költő.

MAJAKOVSZKIJ: Beszélgetés Lenin elvtárssal

Elment a nap, táskájába tevén

ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán.

Ketten vagyunk most, Lenin meg én,

Lenin mint fénykép szobám falán.

Száját harsány szó feszíti szét,

bajusza mereven fölfele néz.

Homloka ráncában az emberiség,

hatalmas homlok, hatalmas ész.

Alatta sok ezer ember vonul,

lobogók erdeje, karok fűszálai.

Fölállok, arcomon az öröm kigyúl

jelentéssel kell most elébe állani:

Lenin elvtárs, hadd szólok pár kurta szót,

nem szolgálatilag, szívből csupán

Lenin elvtárs, tudja, pokoli mód

nehéz, amit végzünk egymás után.

Adunk már ruhát a mezítelennek,

több már a szén s az érc – ez, ugye, szép?

De persze, emellett – hadd mondom el Önnek,

sok még a szenny és a buta beszéd.

Míg átrágjuk magunk rajta, kimerülünk.

Ön nélkül sokan eltévedtek már,

ezen a mi földünkön, itt körülünk

s körös-körül igen sok gazember jár.

Nincs rá elég szám, s nincs nevezet,

hogy hányan vannak e csirkefogók:

kulákok, szektánsok, részegesek,

talpnyalók és munkahalogatók.

Itt járnak és gőgtől dagad a kebelük,

töltőtoll s jelvény pompázik a mellen.

Persze hogy megbirkózunk velük,

de rémes nehéz a harc ezek ellen.

Lenin elvtárs, füstös üzemeinkben

s havas tarlókon Ön itt van vélünk.

Az Ön nevével, a szívével szívünkben

eszmélünk, lélegzünk, verekszünk, élünk.

Elment a nap, táskájába tevén

ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán.

Ketten vagyunk most: Lenin meg én,

Lenin mint fénykép szobám falán.

A következő versélmény Sipos Gyulától származik, nem akárki, kétszeres József Attila-díjas poéta, és nem akarok gúnyolódni vele – nagy életművet hagyott, ez csak egy verse a sok közül:

Zelk Zoltánt sokan szeretik, sokan tartják jelentős költőnek, máig tanítják műveit.

Talán nem is kellene emlékezni az Athenaeum Kiadó kis kötetére, melynek Zelk minden versét Sztálinnak szenteli. A címe is sokatmondó (mindent mondó): A hűség és a hála éneke.

Förtelem, tényleg.

Nem érdekesek a morális és az egzisztenciális problémák, Zelk Zoltánt ne ezek alapján ítéljük meg, de, azt hiszem, elfelejteni sem kell. (A wikipédia nem említi a könyvet Zelk művei közt.) 

Itt egy rész, egy idézet, a többi pont ilyen:

Na, jó, még egy. Kósa Lajos gyerekverse Reich Károly grafikáival: