A tizenkilencedik század második felében számos kitűnő magyar prózaíró tevékenykedett, nem véletlenül szokták a magyar novella aranykorának is nevezni ezt az időszakot. Ekkor alkotott (Jókain és Mikszáthon túl) többek között Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Petelei István, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Thury Zoltán, a Cholnoky-testvérek Lovik Károly. Justh Zsigmond, akinek A kiválás genezise c. regényciklusát a napokban olvastam, sajnos nem tartozik közéjük, mármint abban az értelemben, hogy kortársa volt ugyan a fentieknek, de a művei nem érik el a többiek szövegeinek esztétikai színvonalát. (A pénz legendája, Szépirodalmi, Bp., 1969.)
A ciklus első darabjában, A pénz legendájában Mini grófnő mesél önmagáról naplóformában. A fiatal hölgy feleségül megy a dúsgazdag Bálványosy Sándorhoz, majd egymásba szeretnek Sándor barátjával, Vezekényi Elekkel. A szöveg sajnos nem igazán képes érzékeltetni az események mögötti érzelmi motivációkat: nem derül ki, mi vonzza Elekben a főhősnőt, hogyan, miért alakul ki ez a szerelem.
Miután Sándor valamiféle szívbetegség következményeképp meghal, Mini először meggyűlöli Eleket, ám aztán mégis együtt maradnak. Sándor ugyanis hátrahagyott egy levelet, amiből kiderül, tisztában volt a két ember viszonyával, és áldását adja rájuk. Azt is tudta már előre, hogy nem sok ideje van hátra, nagyon szerette Minit, és hálás neki az együtt töltött időért. A levélben fontos tanácsokkal, életbölcsességekkel vértezi fel az újdonsült párt, valamint társadalmi osztályuk, az arisztokrácia feladatáról, küldetéséről elmélkedik. Ez utóbbival kapcsolatban a fő meglátása szerint az hogy a nemeseknek nem szabad csak a pénzre gondolni, hanem azt kell megmutatniuk: a pénz ellenére is nemesek. Hogy ez mit jelent pontosan a gyakorlatban, nem derül ki. Továbbá: a népet fel kell emelni, tanulni kell tőle.
A Miniéknek szánt életbölcsességek pedig a következők: „Tégy jót, mert ez igazzá tesz. A felszárított könny megtanít mosolyogni. (…) Pártold azt, ami szép. (…) Adj példát életeddel, amelynek ezentúl szépnek és igaznak kell lenni.” (124) Nos, ennél üresebb, tartalmatlanabb mondatokat a legolcsóbb popszövegekben sem olvashatunk, az meg végképp nem világos, hogyan kapcsolódik mindez a szerelmi háromszög történetéhez, hogyan lett ez annak lezárása, hogyan következik az előzőekből, miből vonta le ezeket a tanulságokat Sándor. Különben is, miért nem életében adta elő mindezt a feleségének? Miniék mindenesetre olyan megrendüléssel fogadják ezeket a sorokat, mintha a létezés végső végsőt titkaiba nyertek volna beavatást. Ennek hatására „felveszik életük keresztjét,” szól a záró mondat. De miféle keresztet visel két dúsgazdag ember, akinek semmiért nem kell küzdenie? Mit jelent konkrétan a tanács, hogy példát kell mutatni? És mit jelent az, hogy jót kell tenni? Shakespeare III. Richárdján kívül senki sem határoz el direkt olyasmit, hogy rosszá fog válni, az emberek általában jók szeretnének lenni, illetve annak szeretnék látni önmagukat. A kérdés az, miként lehet ezt elérni, illetve hogy mit tekintünk jónak.
A második darab, a Gányó Julcsa egy fokkal jobban sikerült. A kisregény a címszereplő lány és Csépcsányi Bálint szerelmi történetét adja elő. Az elbeszélés helyenként egészen lendületes, a mindent elsöprő szenvedélyek ábrázolása Móriczra emlékeztet. Ám a kezdő jelenet, ahol a főhősök egymásba habarodnak, egy kissé elnagyoltnak tűnik, az az érzésünk, hogy ilyen lángoló szenvedély kialakulásának történetét jobban ki kellett volna dolgozni. Az sem teljesen meggyőző, hogy Julcsa örökre elhagyja Bálintot, és soha nem képes megbocsátani neki, miután az egy időre meginog a szülei hatására, de aztán teljes szenvedéllyel tér vissza Julcsához.
A Fuimusban, amit Justh fő művének tartanak, még a fentieknél is kínosabb epizódokkal találkozunk. A főszereplő, a fiatal Márfay Gábor külföldi tanulmányai után tér haza Magyarországra, itt szembesül a hazai viszonyokkal, élettel, és a magyar nép nagy sorskérdéseiről elmélkedik. Amikor a család régi barátjával, Czobor Ádámmal találkozik, az elmesél neki egy történetet a korábbi életéből, amit Gábor könnyes szemmel hallgat. Ádám fiatal éveiben halálosan beleszeretett egy lányba. Mivel az érzelem viszonzatlan volt, Ádám ivásnak adta a fejét, fél évig járta a kocsmákat. Egy éjjel azonban felkereste Gábor apja, és mindent megváltoztatott. „Megértette velem az életet”, mondja Ádám. (255) Tehát mit is mondott Gábor apja, mi az „élet’? A következő hangzott el: „Tanuld meg azonban, édes öcsém, hogy a szenvedés tisztábbá, nemesebbé teszi a lelket. Férfinak születtél, ne add magad a szerelemnek. Ha ebben szerencsétlennek érzed magadat, tekints fel, emeld fel a fejedet, keresd más célokban a megelégedést. (…) Igyekezzél társadalmunkat szolgálni s ezáltal a hazát.” (254) Ennyi az egész, az idős Márfay megmondta, hogy Ádám ne legyen szerelmes, és a következő percben már nem is volt az, pik-pakk, vége a „halálos” szenvedélynek, elmúlt, kivitte a huzat az ablakon. Mintha a szív így működne, mintha lenne egy kikapcsológomb az érzelmeink bonyolult motorján, mintha addig azért szenvedett volna, mert direkt ezt akarta. Persze arról nem szólt semmit a bölcs Márfay, hogy konkrétan hogyan kell szolgálni a hazát, elég az, hogy szolgálni kell. Mint amikor az első regényben Sándor arról értekezik, hogy jónak kell lenni. Ha jó vagy, nem leszel rossz, ennyi a megvilágosodás lényege. Ha Ádám puszta lustaságból kezdett volna zülleni, vagy valamiféle bölcseleti alapon tette volna ezt, mint Madách Ádámja a római színben, akkor talán működne a jó tanács, de akkor is konkrét célt kellene mutatni, mint Szent Péter teszi a kereszténységgel. Egy szerelmi bánatot sajnos nem lehet egy ilyen ostoba lózunggal kiirtani a lélekből. Ráadásul ezt a semmi közhelyet úgy adja elő a regény, mintha valamiféle sosem hallott bölcsesség, egy addig nem sejtett tudás kinyilatkoztatása lenne. Ugyancsak hatalmas relevációként vannak tálalva az ilyesfajta közhelyek: „Csak az a falat kenyér esik jól, amiért napról napra megküzdünk.” (308)
Totális giccs az az epizód, amikor Gábor Ádám lányát szemlélve az alföldi parasztok egyszerűségéről elmélkedik (az arisztokrata Ádám parasztlényt vett feleségül, ezzel testesítve meg Justhnak azt az elképzelését, hogy a két társadalmi osztály keveredéséből fog megszületni egy új, szebb ország): Gábort teljesen lenyűgözi az egyszerűség, úgy érzi, „ebben nyilvánul meg a magyar faj életképessége, ereje.” A parasztoknak az egyszerű szíve pedig csak úgy sugárzik a szemükből. Gábor teljesen eltörpül az egyszerűséggel szemben. Mintha Karinthy Szabolcska-paródiáját olvasnánk. (259-260) De mitől lesz „életképesség” az egyszerűség? Erre nem kapunk választ. És mi különbözteti meg az egyszerűséget az ostobaságtól? És mi történik, ha egy egyszerű ember önművelésbe, tanulásba kezd?
Egyébként az is iszonyúan fárasztó, hogy a szerző meg a regény szereplői is állandóan fajt, fajtát emlegetik, annak jellemzőiről beszélnek. Az viszont nem derül ki, mi is ez a faj, vagy hogy az író mit ért rajta. Az emberiség ugyanis egy faj, amit az mutat, hogy képesek vagyunk szaporodni egymással. De akkor mit a faj fogalmán Justh? Egy családot? Esetleg az adott társadalmi osztályt? Netalán a nemzetet? A magyar parasztok és a magyar nemesek egy fajt alkotnak-e, vagy kettőt?
Látható, hogy Justhnál a történetek menete meg-megbicsaklik, helyette bölcselkedést kapunk. Ez nem lenne baj, ha ebben legalább lenne valami értelem, de a bölcsességnek szánt szakaszok üres, értelmetlen közhelyek.
Utolsó kommentek