Most szintén a Kálvinista Apologetika (KA) egy újabb, Geng Viktorral készült videója sarkallt poszt írására, ezúttal azonban nem a teljes műsor anyagára, csak kiemelten egy-két részterületére szeretnék reagálni.
Mindenekelőtt nagyon dicséretesnek találom ennek az interjúnak az elkészítését; számomra is cél a vitakultúra fejlesztése mind a magam, mind a társadalom számára. De pont emiatt is fontos, hogy kitisztogassuk azokat a félreértéseket is, amelyek éppen a racionális vitának a tulajdonságaival kapcsolatosak.
Jómagam is az ingyenesen elérhető, Margitay-féle érveléstecnikai tankönyvet olvasom mostanság, amely szerint a racionális vita célja az igazság, a helyes álláspont megtalálása. Ezzel szemben azonban olyat is ír, hogy nem célja a meggyőzés, a közös álláspont kialakítása, azzal az indoklással övezve, hogy akkor is képesek vagyunk közeledni az igazsághoz, ha nem jön létre konszenzus. A jóindulat elvét alkalmazva, én ezt egy meglehetősen szerencsétlen megfogalmazásnak találom, ugyanis Nagy Gergely (a KA arca) ezt az elvet előszeretettel használja arra, hogy a "racionális" vitában pusztán csak kifejtse az álláspontját, de ne reagáljon érdemben azokra az ellenvetésekre, amelyeket a vitapartnere felhoz. Mint mondtam, a jóindulat elvét alkalmaztam, vagyis hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Margitay-val azonos véleményen vagyok, csak hibásan fogalmazta meg a racionális vita célját, ugyanis logikai lehetetlenségnek találom az igazsághoz történő olyasfajta közeledést, hogy közben a felek nem törekednek a közös álláspontra. Az is lehet, hogy itt pusztán azt kívánta érzékeltetni az író, hogy nem mindig érkezünk meg a teljes egyetértésig, de akkor is felismerésekhez juthatunk részterületeken, és ez természetesen igaz. Azonban itt az egyet nem értés és az igazság meg nem találása együttjár, vagyis amennyire kihangsúlyozom az egyik lényegtelenségét, ugyanannyira ki kell hangsúlyoznom a másikét is. Magyarán, ezt az állítást totál fordítva – és nyilvánvalóan ugyanolyan szerencsétlenül – is megfogalmazhatta volna, miszerint a racionális vitának célja az egyetértés, de nem célja az igazság megtalálása, hiszen úgyis közeledhetnek az álláspontok, hogy a felek nem jutnak el a teljes igazsághoz, ami megint csak igaz. Azaz, itt valami hangsúlybeli eltérés lehet a ludas, de spekulálni se szeretnék, hogy vajon mire gondolt a költő, ezt konkrétan Margitay-val kellene megvitatnom. Mindenesetre ha elrugaszkodok a jóindulat elvétől, és szó szerint venném a könyvben leírtakat, akkor stílszerűen az alábbi premissza-konklúzió képletet tudnám felírni:
P1. A racionális vita célja az igazság keresése.
P2. A racionális vitának nem célja a közös álláspont kialakítása.
K. Az igazság ellentmondásos lehet.
amely az én – és szerintem sokadmagunk – igazságfogalmával egyáltalán nem fér össze. Főleg ugye, hogy éppen a racionális vitában jelenthet egy jó érvet, ha valaminek az ellentmondásosságára rámutatunk, ennélfogva az igazság ellentmondásossága egy lehetetlen narratíva. Persze, itt lehetne cizellálni, hogy a racionális vita célja az-e, hogy én megtaláljam az igazságot, függetlenül attól, hogy a partnerem milyen álláspontra jut, de még ha erről is volna szó, akkor is pontosítást igényel a megfogalmazás, ugyanakkor megint csak egy meglehetősen groteszk jelenségnek mutatkozik, ha úgy jutok el az igazsághoz egy vita során, hogy a partnerem pl. rendszeresen mellébeszél. Már-már ez is ellentmondásosnak hat.
Ráadásul, Margitay a könyvében először megkülönbözteti a racionális vitát a tudományos vitától, és csak ez utóbbinál tekinti fontosnak azt, hogy a felek ne csak a közös alapokat találják meg, hanem hogy az érveik megegyezzenek a szakmai állásponttal, az ún. igazsággal is. Ennek fényében pedig végképp érthetetlennek és következetlennek tűnik, hogy a racionális vitának céljaként miért éppen az igazság keresését emeli ki, és miért nem a közös konklúzióét, hiszen két ember között sok esetben elég nagyzolósnak tűnik, hogy pusztán a két fél érvkészletéből összerakható olyasmi, ami az igazsághoz egyáltalán csak hasonlít. Sokkal életszerűbb a közös álláspont kialakítását kitűzni célul, hiszen ez az egyetlen dolog, ami tényleg a két vitapartneren múlik, míg az igazság mint olyan, meglehetősen kemény fa, amelynek pusztán két ember fejszéje általában kevés, és szükség volna egy több emberből, kutatócsoportból álló vizsgálóbizottságra. Jómagam inkább a tudományos vitának a célját nevezném meg úgy, mint az igazság keresése, de alapvetően én nem is választanám szét a kétféle vitatípust. Elvégre a tudományos vitában is ugyanaz történik, mint a racionális vitában, csak ott több szakmai ismeret áll rendelkezésre, de azokat a felek ugyanúgy mint érveket használják fel a vita során, a saját árnyékán pedig senki nem tud túlnyúlni, tehát nem lehet az ún. igazsághoz közvetlenül hozzáférni, csakis az egyének által megtapasztalt vagy racionálisan belátott érvek által. Tehát minőségi különbséget nem látok.
Lezárva ezt a részt, én még az érveléstechnikákra vonatkozó irodalmak olvasásához is kritikus szemléletet ajánlok, mert azok írói is csak emberek, akik olykor belefuthatnak logikai bukfencekbe, és ha készpénznek vesszük a leírásaikat, akkor éppen azt a kritikus szemléletet köpjük szembe, amelyet ezek az írók át kívánnak adni. Jómagam, habár nagyszerű összefoglalónak találom eddig a Margitay-féle könyvet, ugyanakkor szomorúan konstatálom, hogy éppen a racionális vita célját sikerült ennyire pongyolán megfogalmaznia, aminek pedig a szabatos, ellentmondásmentes meghatározása központi jelentőségű lenne egy ilyen könyvben. Az ilyen "apróságok" engednek teret az olyan álérveléseknek, amelyek például Nagy Gergelynél is gyakorta előfordulnak.
Most pedig rátérek az ateisták és teisták közötti azon vitára, miszerint az ateista úgymond áthárítja a bizonyítás terhét a teistára. Jelen esetben, az egyszerűség kedvéért ateistának hívom azt a személyt, aki azt állítja, hogy nem létezik isten, és agnosztikusnak azt, aki nem tud dönteni a kérdésben, de mint ahogy Geng Viktor is helyesen kitért erre az interjúban, ezeknek a fogalmaknak nincsenek egzakt meghatározásaik, de úgy is mondhatjuk, hogy többjelentésű kifejezések, amin nem kell fennakadni, egyszerűen csak annyit kell tennünk, hogy a beszélgetés elején rögzítjük, mit értünk alattuk. Ezt most én meg is tettem.
Geng Viktor helyesen elmagyarázza a szimmetrikus és az aszimmetrikus vita közti különbséget. A szimmetrikus vitában a felek két ellentétes álláspontot képviselnek, ennek feleltethető meg a teista-ateista szembenállás (van isten vs. nincs isten). Az aszimmetrikus vitában viszont csak az egyik fél foglal állást, a másik fél pedig pusztán arra kíván rámutatni, hogy az állítás mellett felhozott érvek nem megfelelőek. Ezt hívjuk egyébként szkepticizmusnak, jelen esetben most ő az agnosztikus.
A játék itt természetesen megint arra ment ki, hogy az ateistának ugyanannyira igazolnia kell az állítását, mint a teistának, hiszen nem egyszerű szkeptikusként viselkedik, hanem ő azt a pozitív állítást teszi, hogy nincs isten. Na most, formailag természetesen igaz, hogy egy szimmetrikus vitában mindkét félnek alá kell támasztania az állítását, azonban a gyakorlatban elég ritkán fordul elő olyan helyzet, hogy valakinek tisztán szkeptikus szerepet kellene betöltenie, azaz hogy ne foglaljon állást, ugyanis látens érvek sokszor már egy álláspont megfogalmazása után szinte azonnal létrejönnek. Waldmann Tamás hozott egy nagyszerű példát a Nagy Gergellyel történő beszélgetésében arra, hogy mit jelent agnosztikusnak lenni. Egy golyókkal teli tartály példájával élt, amelyről látatlanban azt kellene megmondani, hogy páros vagy páratlan számú golyót tartalmaz. Egy racionális ember ez esetben nyilván nem kötelezi el magát egyik álláspont felé sem, hanem agnosztikus a kérdésben: Nem zárja ki egyik lehetőséget sem, jobban mondva mindkét lehetőségnek jelentős mértékű valószínűséget enged meg (jelen esetben ez 50-50%).
Na most, az isten-kérdés gyakorlatilag egyáltalán nem ilyen jellegű. Azért nem, mert szinte máris, ahogy felvetődik isten kérdésének a gondolata, vele együtt kitalálhatnánk más, ugyanilyen erősségű alternatívákat is. Mint például azt, hogy egy természetfeletti gumilepedő hozta létre az univerzumot. Nyilván e mellett sem szól érv, de így direktben cáfolni sem tudnám, tehát Nagy Gergő logikája szerint a természetfeletti gumilepedővel szemben is agnosztikusnak kellene lennem. Ha ezeket elemi eseményeknek tekintjük a modellünkben, akkor az isten – gumilepedő – valami más hármasban mindhárom lehetőség egyaránt 1/3 esélyt kap. Ha beveszek egy újabb lehetséges tényezőt a modellembe – legyen most ez a legendás Repülő Spagettiszörny –, akkor már 1/4 valószínűséggel fog bírni mindegyik lehetőség, és ezt gondolatban talán akármeddig folytathatnánk. Azonban itt még egy magam ellen elkövetett csalást is végrehajtottam, hiszen naivan a "valami más"-t ugyanolyan elemi eseménynek tekintettem, mint bármelyik másik konkrét kitalációt, holott a "valami más" kb. végtelenszer nagyobb halmaz, mint az egyik konkrét random entitás, ezáltal már az egész eddigi hercehurca nélkül is belátható általa, hogy itt nem ugyanakkora valószínűségű eshetőségekről van szó, mint a páros-páratlan golyószámok esetében. Persze, a golyóknál is feljöhetnek olyan kérdések, hogy tartalmazhat-e a tartály tört vagy irracionális számú golyót, feltéve ha a modellünk megengedi, hogy lehetnek benne törött golyók. Ugyanígy, komplex számú golyóval is kalkulálhatunk, ha képesek lennénk egyáltalán felállítani egy ilyen modellt. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbi modellek esetén egyenesen 0 a valószínűsége annak, hogy pont egész számú golyót tartalmazzon a tartály, ezáltal a páros vagy páratlan dilemma is értelmét veszti. De a kérdés: Miért állítanánk fel ilyen, bonyolultabb modelleket? A válasz egyszerű: Semmiért. Egyszerűen nincs okunk feltételezni annál bonyolultabb modellt, mint amelyre a jelenlegi tapasztalataink következtetni engednének, magyarán, amit nincs okunk feltételezni, azt nincs-nek, illetve valószínűleg nincs-nek tekintjük attól függően, hogy egyáltalán hányféle más fajta modell jöhetne még szóba. Egy rendkívül életszerű példa, amivel mindig élni szoktam, az a láthatatlan autók esete. Amikor a zebrán átgyaloglunk, előtte alaposan körülnézünk, azonban ezzel a módszerrel csak a látható autók ellen óvjuk meg magunkat. Milyen érv szól amellett a pozitív állítás mellett, hogy "most már nem jön semmi, átmehetünk"? Olyasfajta deduktív érvelés, amelyet Nagy Gergely vár, nem adható; az ő logikája szerint agnosztikusnak kellene lennünk a láthatatlan autók létével kapcsolatban. És habár tényleg nem tudom cáfolni a láthatatlan autók létét, sőt, nyitott vagyok a mellettük szóló érvekre, ugyanakkor mégis biztos vagyok a nemlétükben annyira, hogy kockáztatni merem még az életemet is azáltal, hogy lelépek a zebrára. Na pontosan ez az, amit egy következetes agnosztikus nem tehet meg, hiszen az agnosztikus ténylegesen nem foglal állást, azaz számára nagyon is jelentős eséllyel bír mindkét alternatíva. Na de miért kellene agnosztikusnak viselkednünk random kitalált entitásokkal kapcsolatban? Az agnoszticizmus csak akkor jöhetne szóba, ha nagyon is elgondolkoztató, de nem perdöntő érvek szólnának isten mellett (lásd a golyókkal teli tartály esetét, amikor gyakorlatilag tényleg kétesélyes dologról beszélhetünk), ez esetben viszont csakis ezek fényében beszélhetünk agnoszticizmusról, de pusztán azért, mert nem tudunk valamit deduktíve kizárni, az még nem lesz agnoszticizmus. Azt tessék már végre megérteni, hogy a világunkat induktív, azaz megerősítő, ismétlődő tapasztalatok által ismerjük meg; a deduktív okoskodásoknak nincs helye egy olyan világban, amelyet nem mi hoztunk létre.
A válasz tehát az, hogy látens szimmetrikus vita van teista és ateista között, csak az ateista érve annyira automatikusan létrejön, hogy ő ezt már jogosan úgy tekinti, hogy ezen kívül semmi más dolga nincs, csak az isten melletti érveket cáfolni, azaz innentől kezdve már elegendő ugyanazt csinálnia, mint az agnosztikusnak.
Nem ismerem Geng Viktor álláspontját a témával kapcsolatban, de hiányoltam az erre történő rámutatást, ha már valaki az érveléstechnika szakértője. Mindenesetre én is sokat tanultam a videóból, ritka kincs ez a Kálvinista Apologetika gyűjteményéből.
