Elöljáróban le kell szögezni, hogy a védett vadat lepuffantó, a státusszimbólumot kereső és hajszoló, vérszomjas, terepjárós palikat nem lehet a vadászok közé sorolni. A vadfajok kiirtása, a hurkos ember a gyepűben, a dugott vagy legális fegyverrel történő féktelen puskázás nem vadászat.
Azt az embert lehet a vadászok nemes táborába sorolni, akiben akkor is erősek az ősi vadászösztönök, amikor a civilizáció ezt a legtöbb emberből eltüntette, háttérbe szorította. Azt, aki visszavágyik a természetbe, aki azzal közeli kapcsolatban van, azt, akinek a vadászat nem öncélú gyilkolás, hanem a természetbe való hazatérés. Nekik, a vad elejtése csak egy momentum és nem cél.
A trófeakultuszra épülő hagyományrendszerük ezen nyugszik, hirdetve a vadászok írott és ősi, íratlan szabályait. Széchenyi Zsigmond ezt egy örök érvényű mondattal írta le: „A vadászat: vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás.”
Vadászok nélkül már számtalan vadfaj kihalt volna, azok élőhelyének fejlesztése, takarmányozása, gondozása, védelme, állományszabályzása mind olyan feladat, amelyet a gondos vadgazda naponta gyakorol.
A vadászat személyiségfejlesztő, nevelő hatása hasonlóan jelentős más sportokhoz. Azt szokták mondani, menj el vadászni egy ismeretlennel, azután megmondod, milyen ember. A Hobo Blues Band Vadászat című albumának nyitó gondolatai a vadászat alapelveiről idevágnak: „A vadászat a vadász számára egyrészt alkalom a szigorú önfegyelem gyakorlására, másrészt eszköz a többi élőlény megismeréséhez és megértéséhez. Megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzá tartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez. A vadászat megfelelő irányba tereli a vadász személyiségének alakulását. Olyan etikai értéket fejleszt ki benne, amely nélkül a vadászat csupán az ösztönök gyarló megnyilvánulása volna.”
A másik tévhit, hogy a vadászok minél többet akarnak lőni, és lőnek mindent ami mozog. Ez nagyon nem így van. Mindamellett, hogy minden vadász szeretne minél sikeresebb lenni, mégsem lőnek le mindent. Egyrészt a siker nem annyira abban mérendő, hogy ki hány vadat lőtt, másrészt központilag, államilag, vadbiológusok és más szakemberek közreműködésével határozzák meg az egyes vadásztársaságoknak, hogy miből mennyit lehet, vagy épp kell kilőni.
A jó vadgazda a tökéletességre törekszik.
A puska, és az ölés nyilvánvalóan velejárója az egésznek, de a vadászok nem az ölésért, pláne nem a kedvtelésből történő ölésért vadásznak. Ha csak az ölés lenne a lényeg, akkor máshol is kiélnék, vadász lenne ott az összes disznóvágáson, és vadászok dolgoznának a vágóhidakon, hogy kiélhessék az ölési hajlamaikat. De ilyen nem létezik. A vadász a természet szeretete miatt vadászik, azért mert ott érzi, hogy része a nagy egésznek. Mert a természet megismerése örök életen át tartó folyamat. Azért mert a vadászat igazi kaland, ugyanis a vadat – dacára a mai modern eszközöknek, melyeket egyébként korlátoznak – még mindig nem olyan könnyű becserkészni és elejteni. Egy-egy különlegesebb, ritkább példányt (értsd nagy, vagy különleges trófeájú szarvasfélét, vagy hatalmas méretű remete vadkant) még nehezebb puskavégre keríteni. Egy-egy ilyen elejtésben vagy a szerencse játszik szerepet, akkor az azért izgalmas, vagy épp hetek, hónapok vagy akár évek munkája, erőfeszítése van benne, az meg azért izgalmas. Nemritkán mindkettő játszik, az még izgalmasabb. A vadász ezt az utat élvezi, ezzel áll függőségi viszonyban kvázi, és mindezt a békés, megnyugtató természetben teheti, ami kiszakítja a mai modern hétköznapokból, ami különösen áldott velejárója a vadászatnak. A vadász imádja az erdőt, a mezőt, a madárdalt, a napkeltét. Ez nyugtatja meg, ez szakítja ki a hétköznapi darálóból. Kint az ember egy csapásra elfelejt minden hétköznapi gondot, és csak a természet van. A vadászat egy népszerű válfaja a kutyával vadászat, ami még különlegesebb módja annak, hogy milyen az amikor az ember a természetben összedolgozik egy állattal. Az egy varázslat!
Addig amíg a vadász elejt egy vadat, 100 másikat enged el lövés nélkül. Akár még egyébként lőhetőt is. Ha hosszas utánajárás, leselkedés után már tudja, hol és mikor jár a remetekan éjszaka, akkor nem fogja meglőni az idő előtt érkező rókát, vagy borzot, csak azért mert lehetne lőni, mert akkor aznap a fegyverdörej és a mocorgás miatt a remetekant már biztosan nem látja meg. Vagy akár soha többet nem látja azon a vidéken. A legtöbb vadász évente csak pár vadat lő, és annak nagyon örül, hogy sikerült.
És bármilyen meglepő, a vadász tiszteli és kicsit azért sajnálja is a lelőtt vadat. Emiatt a magyar hagyományok szerint ravatalt, ún. terítéket is készít, utolsó falatot helyez a szájába, jobb helyen még a kürtöt is megfújják az elejtett vad tiszteletére. A fotót megőrzi, a trófeát felteszi a falra, ami élete végéig emlékezteti a kalandra.
Azért is vadásznak a vadászok, mert többnyire egy pozitív, nevelő jellegű közösségbe kerülnek, ami az összetartozást erősíti, és a fiatalokat jóra neveli. Sajnos azonban egyre kevesebb fiatalt érdekel már ez, ami köszönhető a modern kornak és a digitális világnak. A vadászati közösséget emiatt megbecsülni kellene, mint a hagyományos értékek egyik utolsó bástyáját, nem pedig elítélni.
A fentiekből tehát látható, hogy a vadászat egyrészt szükségszerű több okból kifolyólag, másrészt egy igen élvezetes, hasznos, fizikailag és mentálisan is egészséges időtöltés. A vadász egy nagy és jelentőségteljes rendszer része. Nem csak a sokak által megbecsült hivatásos vadászok, hanem a hétköznapi, kedvtelésből vadászók is. Sőt, ők alkotják az egész rendszer gerincét. Kár lenne annyival elintézni, hogy hobbiból ölnek, mert ez nagyon nem így van, és a vadászatban az ölésen túl sokkal, de sokkal több van.
