Artúr filmélményei

Pasztorál - Vidéken meghalni (1974)

2021. december 06. 23:35 - Liberális Artúr

Rendezte: Terajama Sudzsi
Műfaj: dráma
Főbb szereplők: -
Megjelenés: 1974, Japán
Hossz: kb. 1,5 óra
IMDB: 7,8
Ajánlott írás: https://phroomplatform.com/pastoral-to-die-in-the-country/
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/den-en-ni-shisu/movie-130174

Cselekmény: Az 1950-es évek Japánjában vagyunk, ahol a falusi főhős kamaszfiú beleszeret a szomszéd feleségébe. Apja meghalt a háborúban, anyja anyáskodását pedig nehezen viseli, ezért elhatározza, hogy megszökik otthonról. Szerencséjére a szomszéd felesége sem önszántából házasodott, utálja a családját és szintén megszökne, így megbeszélik, hogy együtt menekülnek el...

Téma: Kicsi spoiler: Aztán véget ér a rendező gyerekkoráról szóló film bemutatója, a rendező pedig megpróbál rá reflektálni. A történet nagyjából ennyi, a rendező felidézi kamaszkora egy fontos időszakát, de persze erősen szubjektíven, miközben megpróbálja azt egyben feldolgozni és továbblépni belőle.

Tartalom: Úgy látszik ezek a hetek most ilyenek, ez a film is erősen jelképes, meta és narratívájában rendhagyó. Az első szakasz a kamaszkor elmesélése átdolgozva egyféle nézőpontból, ahol nem feltétlenül a valóság számít, hanem az érzések, így aztán kerül bele mindenféle misztikum és szürreális események, karakterek, mintha A gránátalma színében (1969) vagy az Amarcordban (1973) lennénk. A narratíva ezen a ponton viszonylag koherens, de sok a látszólag összefüggéstelen jelenet és jelképes mozzanat. Ezeket meg sem próbálom értelmezni részben a kulturális kontextus ismeretének hiánya miatt, részben mert a rendező költő is, a film alapját pedig a versei adják, szóval egy lélegzetre nem egyszerű értelmezni a verseit illusztráló jeleneteket. A történet harmadánál azonban jön egy váltás, kiderül, hogy csak egy filmet néztünk, innentől kezdve sokkal befogadhatóbbakká válnak a jelképek is, hiszen nem feltétlenül kell őket értenünk, hogy lássuk, hogy egy kamasz szemén keresztül látjuk a világot. Ráadásul a rendező konkrétan elbeszélget egy kollégájával arról, hogy mit jelentenek az emlékek, a gyerekkor egy személyiségnek: teher vagy alap? Újabb spoiler: a rendező belép az emlékeibe, elbeszélget kamaszkori énjével és megpróbálja megváltoztatni is a nagyszülő-paradoxon alapján (ha az időutazó megöli saját nagyszülőjét, létezni fog?). A zárás a cinema verite egyik képviselőjére, az Egy ember eltűnikre (1967) hasonlít.

Forma: Stílusa leginkább a fenn említett A gránátalma színére (1969) hajaz, sok jelképes, expresszív epizódból épül fel, rendre verseket hallhatunk, sok a zene. A karakterek szinte mind bizarrak, boszorkányok, egyenruhások, festett arcúak. A kameramozgás, a vágások nem jelentősek, a színek viszont igen: a film, a múlt színes, a jelen fekete-fehér. A múlton belül nagyon színesek a kamaszkori szemnek érdekesebb részek, fakóbbak, helyenként szépiásak az unalmasabbak.

Élmény: Mostanában rendre ilyen filmekbe futok bele; stílusában ez is rájuk hasonlított, narratívájában azonban a jelképessége és a töredezettsége ellenére is egyszerűbb, "hagyományosabb" volt, így kicsit úgy éreztem, hogy csak parasztvakítás a sok sallang és egy hagyományosabb stílusban is le lehetett volna mindezt mesélni. De akkor meg azon nyavalyognék, hogy miért nem különlegesebbek a képek. :D

Érdekességek

  • Korábban láttuk: Kimura Iszao (Élni, Hét szamuráj, Véres trón, Menny és pokol)
  • A filmbéli hegynek nemcsak az a jelentősége, hogy rendezőnk valóban ott nőtt fel, hanem a japán mitológiában a élet és halál egyik kapuja is.
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://arturfilm.blog.hu/api/trackback/id/tr4916775068

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása