Amióta csak hadseregek léteznek, mindig volt törekvés arra, hogy ezeken belül olyan alakulatok is legyenek, amelyek felszereltségük, képzettségük, és válogatott állományuk folytán kiemelkednek a többiek közül. Ezen egységek harctéri teljesítménye is jobb volt az átlagosnál, így a hadsereg egészére inspiráló módon tudtak hatni. E csapatokat a haderő feje (császár, király, hadvezér) általában saját testőrségében, gárdájában igyekezett összefogni. Így volt ez a 19. század első felében is, ahol a napóleoni háborúkban örök hírnevet szereztek maguknak a Francia Császári Gárda egységei (a „vén morgósok”), amelyekhez hasonló csapatokat aztán a különböző nagyhatalmak is igyekeztek szervezni (Orosz Cári Gárda, Porosz Királyi Gárda, a Brit Királyi Gárdaezredek, stb.).

A fentiektől némileg eltérő utat járt be az Osztrák Császárság. Noha a korban a mindenkori uralkodó biztonságát öt különböző gárda, illetve testőrség is biztosította, ezek elsősorban a személyvédelmet, a paloták őrzését, illetve a reprezentációt szolgálták, a csatatéren nem nagyon fordultak elő. Az „elitet” itt a cs. kir. hadsereg nehézlovas, illetve nehézgyalogos egységei, a vértesek és a gránátosok képviselték.

1 Francia gránátosok

A cs. kir. vértesek összesen nyolc, egyenként 3 (kétszázados) osztályból álló ezredbe tömörültek, amelyek háború idején egy tartalék (kiképző) századot is felállítottak. Ezek állománya magas, erős legénységből állott, akik sisakkal, mellvérttel, nehézlovassági karddal, pár pisztollyal voltak felszerelve, és válogatott tisztikar vezette őket. Egy vértesezred teljesen feltöltve elérhette az 1250 főt; általában párosával a lovashadosztályok nehézlovas-dandáraiba vonták össze őket. A nehéz, termetes, hidegvérű lovakon ülő vértesek (a ló és lovas súlya teljes felszereléssel együtt akár a 800 kg-ot is elérhette) kétsoros vonalban rohamozva elsöprő lendülettel támadtak, és áttörésükkel csatákat voltak képesek eldönteni.[1]

2 Cs. kir. vértesek

Hasonló feladata volt a gyalogságnál a gránátosoknak. Ezeket a sorgyalogezredek keretében szervezték meg, ahol minden ezred felállított egy kétszázados gránátososztályt, amelyeket aztán önálló háromosztályos zászlóaljakba vontak össze, és a mindenkori parancsnokuk nevét viselték. Ide erős, szálas legénységet válogattak, akik magassága a hosszúkás medvebőrsüveggel együtt elérhette a 2 métert (az átlagmagasság a korban 150-160 cm között mozgott). Ezek simacsövű, gyutacsos puskával, és altiszti karddal voltak felszerelve, válogatott tisztikarral. Egy zászlóalj létszáma feltöltve 1100 fő körül mozgott. Háború idején 3-4 gránátoszászlóaljat vontak össze egy dandárban, két gránátosdandár alkotott egy gránátoshadosztályt, amelyet rendszerint a döntésre tartogattak.[2]

3 Cs. kir. gránátostiszt

Amikor 1848 őszén bekövetkezett a nyílt szakítás Bécs és Buda között, és teljes erővel beindult a honvédség fejlesztése, rögtön felmerült az igény, hogy a fentiekhez hasonló, „elit” alakulatokkal a magyar haderő is rendelkezzen. Mivel a vértesezredek közül három ausztriai, öt pedig cseh–morva területekről volt kiállítva, magyarországi sorozású ezred nem létezett. 1848 decemberében Rohonczy Lipót őrnagyot megbízták ugyan egy vértesezred felállításával, ez a kísérlet azonban – elsősorban felszerelés és megfelelő lóanyag hiányában – hamarosan kudarcba fulladt. A gránátosok esetében kedvezőbb volt a helyzet, mivel öt zászlóalj magyarországi kiegészítésű volt. Ebből három azonban 1848-ban a birodalom különböző területein szolgált, míg az erdélyi ezredekből kiállított Uracca gránátoszászlóalj a cs. kir. oldalon maradt. Egyedül a Budán állomásozó Baussern gránátoszászlóaljra lehetett számítani. Itt viszont hamar megbomlott a tisztikar és a legénység jó viszonya, miután a gránátosokat 1848. május 10-én a budai cs. kir. főhadparancsnok elleni tüntetés szétverésére vetették be a lakosság ellen. Az év szeptemberében aztán a legénység jó része beállt különböző honvéd-, illetve szabadcsapatokba, míg a tisztikar nagy része lemondott. A megbomlott fegyelmű alakulatot később négyszázados zászlóaljjá szervezték át, és a háború alatt többnyire a magyar fősereg aktuális parancsnokának a főhadiszállását őrizték. Amikor pedig bevetésre kerültek (mint például 1849. február 27-én, a kápolnai csata második napján), nem nyújtottak fényes teljesítményt. 1849 augusztusában Komáromban még Klapka György vezérőrnagy szervezett meg egy gránátososztályt, ez azonban csak a tábornok személyi védelmét szolgálta, bevetésre nem került.

4 Magyar gránátos

Mivel a fenti példákból jól látható, hogy a cs. kir. haderőtől örökölt alapok ezen a téren nem igazán bizonyultak tartósnak, így az elitszervezés terén új utakra kellett lépni. Ez már a kezdetekben ott motoszkálhatott az új magyar vezetés fejében, mivel az 1848. május 16-án szervezni kezdett első tíz honvédzászlóalj esetében a válogatott tisztikar mellé magyar viszonyok mellett kifejezetten szálas, 163 cm-t elérő legénységet toboroztak. Ez utóbbi feltételt azonban hamarosan ejteni kellett, mivel így nem sikerült volna feltölteni a zászlóaljak kereteit. Az önkéntesekből álló, elkötelezett hivatásos és értelmiségi tisztikarral rendelkező zászlóaljak azonban később jó alapul szolgáltak az elitképzéshez.

Maga Kossuth Lajos, előbb a Batthyány-kormány pénzügyminisztere, majd az ország első számú politikai vezetője is szemlátomást vonzódott a francia példákhoz, mivel már 1848 augusztusában egyfajta „elit csapat” felállításába kezdett, „Kossuth szabadcsapata” néven. Ezt Magyarországon Szalay László, Erdélyben pedig Berzenczey László szervezte. Ezekből állt fel a „Hunyadi-csapat” (később 50. honvédzászlóalj, illetve 13. huszárezred), valamint a „Kossuth-lovagok” (később 15. huszárezred). Az 50. (Hunyadi) honvédzászlóalj válogatott legénységgel és kifejezetten jól felszereléssel az év őszén a Dunántúlon jó harctéri teljesítményt nyújtott. 1848. december 30-án a móri ütközetben azonban a cs. kir. vértesek szétverték, állománya felét elvesztette. Noha később újjászervezték, a korábbi színvonalat már nem tudta hozni. A 13. (Hunyadi), illetve a 15. (Mátyás) huszárezredek egyes századai, illetve osztályai kifejezetten jól megállták a helyüket. Mivel azonban ezek az ezredek elaprózva kerültek bevetésre a különböző harctereken, és nem mindegyik század tudott megbirkózni a feladatokkal, nem lehetett őket „elitalakulatnak” tekinteni. Így a „felülről” indított, kifejezetten célzottnak tűnő próbálkozások jobbára kudarcot vallottak, ezért meg kellett várni, hogy „alulról” maga a háború termelje ki azokat a csapatokat, amelyek majd a honvédség „krémjét” képezik. Ezek teljesítményét egységes, mindenki által ismert és elismert kitüntetési rendszerrel kellett honorálni.

5 Hunyadi szabadcsapatbeli gyalogos és huszár

A cs. kir. hadseregben az egyéni érdemek elismerése mind a parancsnoki, mind a tisztikar, mind pedig a legénységi állomány esetében differenciáltnak és jól szervezettnek volt mondható. Azonban a közösségi, egész alakulatok teljesítményét elismerő kitüntetések esetében a rendszer eléggé féloldalas volt. Az egyes csapatok kitűnő harctéri érdemeit leginkább a hadvezérek próbálták méltányolni egy napiparancsban elhangzó dicsérettel, az illető legénységnek juttatott plusz zsolddal, emléktárgy, vagy legjobb esetben egy díszes, az adott diadalra emlékeztető, az ezred lobogójára kötött, hímzett zászlószalag adományozásával. Központi elismerésnek leginkább a hadjárati érmek és jelvények (pl. az 1813–1814-es hadjáratban való részvételért járó ún. „Ágyúkereszt”) voltak tekinthetők, de ezek is inkább egyéni, mint testületi elismerésként szolgáltak. A fenti problémával aztán a szabadságharc magyar kormányzata, valamint hadvezérei is hamarosan szembekerültek, és jobb híján hasonló válaszokat is adta rá. Így kapott az 1848. október 7-i ozorai diadalban részt vevő tolnai nemzetőrség a hadügyminisztériumtól, valamint az OHB-tól jutalmul 3 háromfontos, nekik készült felirattal ellátott ágyút és egy zászlószalagot. A 33. (torontáli) honvédzászlóalj a branyiszkói szoros 1849. február 5-i bevételéért Görgei Artúr vezérőrnagytól egy hímzett zászlószalagot, illetve félhavi plusz zsoldot, az erdélyi hadsereg alakulatai pedig Józef Bem vezérőrnagytól minden sikeres összecsapás után fél-egy havi plusz fizetést kaptak. Ugyanakkor mindenki sürgette a hadügyminisztériumot egy új, egyéni és közösségi érdemeket egyaránt elismerő kitüntetési rendszer kidolgozására.

6 Mészáros Lázár hadügyminiszter

Mészáros Lázár hadügyminiszter, akinek az önálló magyar kitüntetési rendszer már 1848 nyara óta a szívügye volt, 1849. február végén készült el a tervezettel, amit a kormányzat elfogadott, és március 2-án hivatalosan is megalapították a „Magyar Katonai Érdemrendet”. Ez a háromosztályos kitüntetés elvileg egyéni, harctéren kivívott érdemekért volt adományozható, életjáradékkal járt, és a hadvezérek felterjesztése után a HM és az OHB döntött a jutalmazásról. Ám a III. osztály esetében, amelyet vitézségért adományozhattak tiszteknek és a legénységnek egyaránt, volt egy kiskapu, melyet még a tervezés idején a hadügyminiszter február 12-i, a seregparancsnokokhoz írott levelében így fogalmazott meg: „ha valamely osztály vagy egész zászlóalj bámulatos vitézsége által tüntetné ki magát, úgy, hogy egyesek sem tűntek ki az egészből, akkor az érdemjel a zászlóra tűzendő.” Ezzel lényegében a zászlóval rendelkező fegyvernemek (a gyalogság és lovasság) esetében megszületett a megoldás; ugyanakkor az ütegekbe szervezett tüzérség, és a jobbára századonként, vagy osztályonként alkalmazott műszaki csapatok továbbra is kimaradtak a várható testületi elismerésből. Ennek ellenére az egyelőre ideiglenes érdemjeleket, köztük a III. osztály ezüst babérkoszorúba fűzött vörös szalagját a csapatok lelkesedéssel fogadták, és általános elismerésnek örvendtek. Ez utóbbit a nem megfelelő viselkedés, a harctéren tanúsított gyávaság, vagy megfutamodás esetén el is lehetett veszíteni, de ilyenek esetekről csak egyének esetében tudunk, alakulatokról nem.

Az első alakulat, amely az új kitüntetésben részesült, a 19. (Schwarzenberg) sorgyalogezred 3. zászlóalja volt, amely az 1849. február 24-én vívott cibakházi ütközetben tűnt ki, amikor a kulcsfontosságú Tisza-híd megvédése közben ellenlökéssel még a korábban fogságba esett parancsnokát, gróf Leiningen-Westerburg Károly őrnagyot is kiszabadította. A Győr központtal kiegészített egységet felettesük, gróf Vécsey Károly vezérőrnagy, a 6. hadosztály parancsnoka terjesztette fel elismerésre a HM-nak, és az még február 27-én döntött az adományozásról. A zászlóalj ekkor kapott egy új, magyar címeres zászlót, amelyet ünnepség keretében avattak fel, és tűzték fel rá a III. osztályú érdemjelt. Ezt az adományozást a szabadságharc végéig még 16 követte. Az egykori cs. kir., de most magyar oldalon harcoló soralakulatok közül megkapta még a kitüntetést a debreceni kiegészítésű 39. (Dom Miguel) sorgyalogezred 1. zászlóalja; a Lengyel Légió 1. gyalogzászlóalja és 1. ulánusezredének 2. osztálya, valamint a 3. (szegedi), a 9. (kassai), a 10. (debreceni), a 11. (kolozsvári), a (2.) 15. (pozsonyi),[3] 18. (komáromi), a 33. (torontáli), a 37. (komáromi), a 47. (zalai), a 48. (szabolcsi), az 57. (komáromi), a 64. (zólyomi), illetve a 75. (tordai) honvédzászlóalj. Ezek az egységek általában minden összecsapásban az átlagnál jobb teljesítményt nyújtottak, de kitüntetésüket jellemzően egy kiemelkedő haditett következményeként nyerték el.

7 A Magyar Katonai Érdemrend (I-III. osztály)

Ugyanakkor már korábban felmerült arra az igény, hogy a folyamatosan kiválóan harcoló alakulatokat is elismerjék és megkülönböztessék a többiektől. Erre a megoldás végül is „alulról”, egy lényegében félresikerült felszerelési akció eredményeképp érkezett. 1848 nyarán, amikor javában tartott az első tíz honvédzászlóalj felállítása, a borsodi önkénteseknek Kassára, a 9. honvédzászlóaljhoz kellett bevonulniuk. Ez június közepén meg is történt, ám ők az előírttól eltérően nem kék, hanem vörös színű tábori sapkát viseltek. Ez többszöri „pengeváltást” eredményezett az új színű fejfedőt hamar megkedvelő, és ahhoz ragaszkodó legénység, valamint a tisztikar és a zászlóaljparancsnokság, illetve a HM között, de végül Szemere Bertalan, a Batthyány-kormány akkori belügyminisztere közbenjárására a minisztérium hozzájárult ahhoz, hogy a „kilencesek” a harctéren vörös sapkát viselhessenek, azon megjegyzéssel, hogy „a lázadó rácok elleni harcokban tanúsítandó vitézségével magát ezen kiváltságra érdemessé tegye.” A zászlóalj 1848 augusztus végétől szolgált a bánsági harctéren, és a jobbára elszigetelt Fehértemplom védelmében, majd a támadó hadjáratok idején is sorozatosan kiváló teljesítményével tűnt ki, amelyről az egység jótollú cikkíróinak köszönhetően a hivatalos Közlöny és egyéb lapok hasábjain keresztül szinte az egész ország értesült. A „vörös sapkások” így nemcsak bajtársaik, feletteseik, a hadügyi vezetés, hanem a közvélemény előtt is kifejezetten jó hírnévnek örvendtek; fejfedőjük pedig a magyar vitézség egyik szimbóluma lett. Így már csak a hivatalos elismerés hiányzott.

8 Vörös sapkás honvéd a 9. honvédzászlóaljból

A zászlóalj 1849 elején a főhadszíntérre került, majd a legendás Damjanich János vezérőrnagy vezette III. hadtest kötelékében részt vett a tavaszi hadjáratban. A „vörös sapkások” pedig nagyon kitüntették magukat az 1849. április 4-i tápióbicskei ütközetben, amikor döntő szerepük volt a csatatér kulcspontjának számító, a Tápió-patakon átvezető híd elfoglalásában. A teljesítményük teljesen lenyűgözte a szemtanú Görgei Artúr vezérőrnagyot, a magyar fősereg akkori parancsnokát, aki ekkor döntött arról, hogy a zászlóaljra jellemző egyedi sapkát általános elismeréssé fejleszti. A tábornok április 5-én Kossuthoz írott levelében így fogalmazott: „adjunk vörös sapkát mindazon zászlóaljaknak, s másnemű hadrészeknek, melyek folytonos vitézségök által a világ tiszteletét, bámulatát, a haza köszönetét megérdemlik.” Kossuth április 11-én elfogadta a felterjesztést, és helyeselte, mivel így kialakulhatott egy olyan mag a hadseregben, mint Napóleon öreg gárdája volt; rögtön el is rendelte vörös sapkák gyártását. Mészáros hadügyminiszter szintén elfogadta a javaslatot és a döntés jogát a hadseregparancsnokok hatáskörébe utalta, valamint megtiltotta, hogy az így kitüntetett egységeken kívül mások is hordhassák a jeles fejfedőt. Az új elismerési forma előnye volt, hogy azt elvileg bármely fegyvernemhez tartozó egység viselhette, viszonylag olcsón kivitelezhető volt, és egyértelműen utalt az alakulat „elit” jelegére. E kitüntetést el is lehetett veszíteni, ha az egység méltatlanná vált arra, de erre a szabadságharc során nem került sor.

Görgei április 5-én rögtön felterjesztette az első alakulatokat az új elismerésre: a fősereg kötelékéből az 1. (pesti), a 3. (szegedi), természetesen a 9. (kassai) honvédzászlóaljakat, a 19. (Schwarzenberg) sorgyalogezred 3. zászlóalját, valamint a IV. és XI. tábori gyalog-, valamint a VI. és VIII. lovasütegeket. Az erdélyi hadsereg kötelékéből később megkapta a kitüntetést a 11. (kolozsvári) honvédzászlóalj, míg a szabadságharc végén a komáromi hadseregből a (2.) 15. (pozsonyi), az 57. (komáromi), és a 64. (zólyomi) honvédzászlóalj, illetve a VI. tábori gyalogüteg. Ezek az alakulatok képezték tehát „az elit elitjét”. A legtöbb ilyen csapat, szám szerint hat, a III. hadtest kötelékébe tartozott. A hadtest Wysocki-hadosztályának Leiningen-dandára pedig igazi „elit” dandár volt, mivel mindhárom egysége (a 3. honvéd-, a 19. sorezredi 3. zászlóalj, illetve a XI. gyalogüteg is) „vörös sapkás” volt.

9 Görgei Artúr vezérőrnagy

Ami feltűnő, hogy végül ezt az új kitüntetési formát nem adományozták sem lovas, sem pedig műszaki egységek számára. Ez talán utóbbiak esetében érthető, hiszen az utászok feladata nem az összecsapások eldöntése volt. Ugyanakkor a lovasság egy kivétellel kimaradt a III. osztályú érdemjellel való kitüntetésből is, és még az említett lengyel ulánusosztály is egy „gyalogos fegyvertényért”, az 1848. december 11-i bárcai összecsapásért (amikor a még ló nélküli ulánusok gyalogságként verték vissza az osztrák könnyűlovasokat) kapta meg az elismerést. Erre talán magyarázat, hogy a huszárezredek nagy része valóban nem együtt, hanem gyakran osztályonként, századonként elosztva került bevetésre a különböző hadszíntereken, és így valóban nem lehetett együtt jutalmazni őket. Ehhez járulhatott még a huszárok ragaszkodása kötött öltözködésükhöz, akik szép csákójukat aligha cserélték volna fel egy bármilyen híres gyalogsági sapkára.[4] Ennek ellenére a szabadságharc alatt nyújtott teljesítményük miatt a 2. (Hannover), a 3. (Estei Ferdinánd), a 6. (Württemberg), illetve a 9. (Miklós) huszárezredek általánosan megérdemelték az „elit” jelzőt, és parancsnokaik többnyire úgy is tartották számon őket.

10 Magyar huszárok

Persze, még egy alakulat „elit” minősítése sem volt mindig biztosíték a sikerre. Ez mutatkozott meg például az 1849. július 2-án vívott második komáromi csatában is, ahol a magyar jobbszárnyon, az ácsi erdőben harcoló 1. honvédzászlóaljat egyszerre két irányból érte cs. kir. zászlóaljak szuronytámadása, mire az egység harcrendje felbomlott és még zászlóját is elvesztette. Hasonlóképpen aznap a balszárnyon, Ószőnynél egy rosszul sikerült lovassági manőver során egy Hannover-huszárosztály nem tudta megvédeni a rábízott VIII. lovasüteget a túlerőben lévő cs. kir. könnyűlovasság támadásától, és végül az egész üteg megsemmisült. Ám ehhez hasonló példák a túloldalon is akadnak: 1849. április 26-án az első komáromi csatában a magyar Dipold-dandár három honvédzászlóalja egy jól sikerült támadással kivetette Ószőnyből a cs. kir. Liebler-gránátosdandárt, és még a Kellner gránátoszászlóalj 4. (Hoch- und Deutschmeister) osztályát is sikerült elvágni a zömtől, amely bekerítésbe kerülve megadta magát. 1849. június 20-án, a peredi csata első napján a cs. kir. 5. (Auersperg) vértesezred négy századának támadását állította meg a magyar tüzérség, hogy aztán a 6. (Württemberg) huszárezred öt százada áttörjön rajtuk, eldöntve az összecsapást. A csata második napján pedig a Rakovszky Samu őrnagy hadosztálya (soraiban a 48. és 39/1. „elit” zászlóaljakkal) Királyrév falut foglalta vissza súlyos harcokban a cs. kir. Theissing-gránátosdandár három zászlóaljától, amelyeket végül sikerült teljesen megfutamítani.

Összességében megállapítható, hogy a magyar haderő nagyjából 170-180 zászlóaljából összesen 17, 18 huszár-, illetve 1 ulánusezredéből 4 ezred, illetve 1 osztály, míg nagyjából 70 tábori ütegéből összesen 5 kapta meg valamelyik „elit” minősítést, vagy számított annak a korabeli közmegegyezés alapján. Ezeknek az alakulatoknak a katonái nem extra felszerelésükkel, vagy jobb testi adottságaikkal előzték meg kortársaikat vagy kerekedtek akár „elit” ellenfeleik fölé is, hanem vitézségükkel, bajtársiasságukkal, összetartásukkal és a harctéren elsajátított tapasztalatukkal;,illetve azzal a testületi szellemmel, amelyet jól jelképezett a zászlóra tűzött III. osztályú érdemjel, vagy pedig a büszkén viselt „vörös sapka”.

Kemény Krisztián

Képek jegyzéke

1 Francia gránátosok
2d261641126901aa28476be1321df03d.jpeg (1295×900) (artranked.com)

2 Cs. kir. vértesek
Kürassiere3 - A Császári-Királyi Hadsereg 1848-1849-ben – Wikipédia (wikipedia.org)

3 Cs. kir. gránátostiszt
K.K Österreich Armée, Offi Deutsch Grenadier (NYPL b14896507-91072) - A Császári-Királyi Hadsereg 1848-1849-ben – Wikipédia (wikipedia.org)

4 Magyar gránátos
Ungarische Grenadiere - NYPL Digital Collections

5 Hunyadi szabadcsapatbeli gyalogos és huszár
Egyenruhaviselet 1848 - 1848–49-es honvédsereg – Wikipédia (wikipedia.org)

6 Mészáros Lázár hadügyminiszter
Mészáros_Lázár.jpg (1203×1807) (wikimedia.org)

7 A Magyar Katonai Érdemrend (I-III. osztály)
Ordre du mérite militaire hongrois (1848-49) - Magyar Katonai Érdemrend – Wikipédia (wikipedia.org)

8 Vörös sapkás honvéd a 9. honvédzászlóaljból
Kovacs_Mihaly_Vorossipkas_1848.jpg (510×650) (wikimedia.org)

9 Görgei Artúr vezérőrnagy
Görgei Artúr - Bing images

10 Magyar huszárok
Ö.u. Husaren 1830 - A Császári-Királyi Hadsereg 1848-1849-ben – Wikipédia (wikipedia.org)

[1] A cs. kir. vértesezredek 48 századából 44 a magyarországi hadszíntéren került bevetésre 1848–1849-ben.

[2] A cs. kir. gránátosok 20 zászlóaljából 11 harcolt magyar területen 1848–1849-ben.

[3] A 15. honvédzászlóalj 1848 decemberében kettészakadt: 1-3. századát a Felvidékre vezényelték, míg 4-6. százada Komáromban maradt. Utóbb mindkét részt teljes zászlóaljjá egészítették ki; az (1.) 15. honvédzászlóalj a VII., míg a (2.) 15. honvédzászlóalj a VIII. hadtest alárendeltségében harcolt.

[4] Némileg hasonlóan gondolkodott a 3. (szegedi) „fehértollas” honvédzászlóalj, Damjanich híres „mágnászászlóalja” is, akik bizonyítottan nem viselték a nagy rivális „kilencesek” általános elismeréssé váló „vörös sapkáját”, még akkor sem, miután vitézségükkel kiérdemelték.