Erre a könyvre egy cikkben találtam, ahol könnyedebb, szórakoztató nyári olvasmányokat ajánlottak. Hölgyeim és uraim, tán bennem van a hiba, ám ez a könyv abszolút nem könnyed és az én olvasatomban nem is igazán szórakoztató (nekem ahhoz valami vidám, jó kedélyű, humoros, kellemes dolog tartozik, és nyilván a cikk írója nem erre gondolt). Azért nem zsákbamacskát vettem, a rövid ismertető elég ahhoz, hogy az ember sejtse, ez bizony nem egy habkönnyű tündérmese lesz, távolabb nem is állhatna tőle. Mindjárt megértitek, miért, már amennyiben nem találkoztatok még a könyvvel.

Frannie Langton börtönben ül, egy bizonyos Benham és asszonya, a Madame meggyilkolásával vádolják, és ha elítélik, halállal lakol, ám ő mégsem emlékszik semmire arról az estéről. Emlékezete azonban számos más eseményt, érzést őriz az 1810-es, '20-as évek Jamaicájáról és Londonjáról, urakról, hölgyekről, szolgákról, rabszolgákról és persze e szereplők és színfalak közt játszódó saját életéről. Ezeket írja meg cellájában, majd bízza ügyvédje gondjaira.

Ha most megfordul a fejetekben, nemrég olvastatok már hasonlót, akkor részben értem, hisz nekem is felidézte bizonyos elemeiben Delia Owens könyvét. Nagyon nagy különbség azonban, hogy itt semmiféle varázslatra nem lelünk, nincs semmi, ami elbűvölne, ami egy kicsit feledtetné az uralkodó sötét tónust, szomorúságot, haragot, nyomorúságot és borzadályt. Általánosságban az ember és a szereplők sötét, csúf arcát látjuk, amit sem a szerelem, sem Frances regényszeretete nem képes elhalványítani sem, nemhogy ellensúlyozni.

Frannie vagy Frances rabszolgaként látta meg a napvilágot Langton jamaicai Paradicsomában, a birtokon, ahol hamarosan "házinégerré" válik először az úrnő, Miss-bella mellett, majd Langtont szolgálja, többek közt segít a meglehetősen brutális kísérleteiben, melyek állítólag a feketék megismerését célzó tudományos kutatásához szükségesek.

Aztán a farm leégése és Miss-bella bátyjának fellépése, a válás után Langton Londonba viszi, és rögvest megszabadul tőle, Benhamnek ajándékozva őt. Ott cselédként kezdi, majd a Madame szobalánya lesz, mígnem kipenderítik. Ezek után egy bordélyba kerül, hisz nincs esélye más munkára, végül nem sokkal a gyilkosság éjjele előtt visszahívják, pusztán azért, hogy rátukmálják a Madame viszonyából születő, hozzá hasonlóan mulatt gyermeket. Erre azonban már nem kerül sor, a gyilkosság napján az egyébként ópiumfüggő nő elvetél. (A többit nem árulom el.)

Frannie és Madame között erős párhuzamra lelünk, jóllehet társadalmi státuszuk ennél különbözőbb nem is lehetne. Ennek ellenére mindketten kiszolgáltatottak, sőt lényegében mindketten tulajdonok, hiába feleség egyikük és hiába nem rabszolga már a másik, ezek csak szavak, címek, amelyek mit se jelentenek. Bizonyos értelemben, érintőlegesen pedig Miss-bella is idetartozik, valamint Phibbah, az ő első szolgálója is.

E nők története megmutatja: a szenvedésnek sokféle arca van, az elnyomásnak pedig éppannyi eszköze. Színről színre láthatjuk, ahogy a másik tapasztalatlanságának, elesettségének, függésének, félelmének kihasználása, hogyan töri össze őt, és ez az összetörtség milyen formákat ölthet.

Miss-bella - mint már utaltam rá - kicsit kakukktojás, hisz ő lesz az egyetlen, aki kibújik a tragédia alól, akinek nem egyszer "szerencséje" van. Ugyan valóban Langton felesége, és nem keveset kell tűrnie, félni a teherbeeséstől, ettől a szörnyetegtől, ami a férje, és tetteivel élni, ám végső soron pénzes apja halála után szabaddá lesz, amikor bátyja elintézi válását. Miss-bella nem omlik össze, ő másképp törik meg, kemény lesz és épp ezért több ízben egyenesen kegyetlen. Nem szól egy szót sem, mikor szolgálóját mérgezéssel vádolják, holott tudja az igazat, és már későn hozzávágja Franceshez az igazat Langtonról.

Madame hiába egy fehér feleség, elszegényedett francia családja miatt örüljön a házasságnak, amiből már nincs is ki kimentse. Benham amikor senki sem látja (senki olyan, akit emberszámba venne) megalázza, kikényszeríti azt is, hogy neki tetszően viselkedjen a nép előtt, miközben legszívesebben bezárva tartja. Az ópiumban keres menekvést, amire szintén férje kapatja rá az orvossal, de a nő szemére veti, hogy függővé válik.

Benham és bátyja (valamint Langton) az elnyomókat testesítik meg. A két gazdag londoni, akiknek minden a látszat, akik bármit megtesznek bűntudat nélkül, csak arra ügyelnek, hogy aztán tisztára mossák kezeiket, remek kontrasztot alkotnak Madame-mal és Francesszel, akik zűrösek, függők, hülyeségeket tesznek. Ezt a momentumot azért tartom fontosnak, mert ez ma is éppúgy élő jelenség: ha látszatra makulátlan vagy, jó vagy, ellenben ha zűrös dolgaid vannak, akárcsak egy is, akkor már kikezdenek, akkor már bármiért is elítélhető vagy. Holott sok esetben(!) e zűrösség gyökerei valami sötét mélységbe nyúlnak, onnan táplálkoznak, és ez nem felmentés részemről, megértés. (Ha pedig már itt tartunk, ugyan kétszáz évvel ezelőtti állapotok megörökítője e könyv, a jelenségek ma is élnek, bőrszínnel és bőrszíntől függetlenül, hol jobban, hol kevésbé kikozmetikázva, toldozva-foldozva, de élnek, és ezt igyekeznek még több mázzal lekenni, mintha attól valóban más/jobb lenne.)

És itt van Frannie/Frances, aki nem nulláról, egyenesen mínuszról indult és esélye sincs kitörni belőle, bármennyire szeretné. Rabszolgának, más tulajdonának született, és már gyerekként olyan események elé kerül, amelyek szörnyűek. Mint minden gyerek, tapasztalatlan, tudatlan, mint minden embernek, vágyai vannak és mind kora, mind helyzete miatt függésben van és fél, hogy mi lesz, ha elveszíti azt, ami van, még akkor is, ha az egyáltalán nem irigylésre méltó. Nem hallgat Phibbah-ra, ellenben magával ragadja Miss-bella azzal, hogy megtanítja olvasni, már az, hogy a házba kerül a gyapotföld helyett, az, hogy (egy pontig legalábbis) Langton segédje lehet, ami magasabb, jobb pozíciónak tetszik, valamint az, hogy Londonba kerül, új világ, új lehetőségek ígérete, ami hamar szerte is foszlik. Ez a legkegyetlenebb sors, amikor újra és újra elvész a remény, mikor kiderül, soha nem is létezett, mert ő valójában csak eszköz Langton és Miss-bella kezében, csak Langton és Benham "tudományos" játékszere, és közben maga is bűnök sorát követi el.

Bűnök sorát követi el tudatlanságból, félelemből. Nem tudja, mire valók Phibbah gyógyfüvei, amit Miss-bella italába rak, de mivel fél a büntetéstől, fél, hogy elveszti helyét, beárulja Langtonnak, aki kivégezteti a nőt a felesége megmérgezéséért. És ez még csak az első a sorban.

Frannie maga is bűnössé lesz, megtörik, bármennyire is küzd ellene, attól csak még mélyebbre kerül az örvényben, ő maga ismétli meg, amit vele és másokkal tesznek. És a legborzasztóbb, amiben különbözik a másik két nőtől, hogy nem gyűlölheti, nem csak gyűlöli Langtont, hisz nemcsak a gazdája, de az apja is.

"Senki sem tudja, mi a legnagyobb szörnyűség, amire képes... míg meg nem teszi."

Ez, a szörnyűség, amire képesek vagyunk, már a Death parade kapcsán is előkerült, ahol a halál utáni játék során az a lényeg, hogy előhozzák a két emberből a legrosszabbat, a sötétséget az ítélethez. Már ott is kifogásoltam az eljárást, és itt is óva intenék: ne csodálkozzunk és ne háborogjunk, ha bárkit a megfelelő mennyiségű nyomás alá helyezve egy démont idézünk meg! Igen, léteznek kivételes emberek. Igen, aláírom, attól, hogy egykor valaki maga is áldozat volt, nem teszi ártatlanná, bűntelenné. De hogy merészeli egyáltalán azt gondolni bárki, hogy ez őt, a kegyetlen elindítót, továbbgörgetőt felmenti? Hogyan lehet ugyanolyanként látni azt, aki szándékosan és/vagy a megfelelő érettség, a feldolgozásnak egy szükséges szintje mellett kegyetlen, adja tovább ezt és azt, akinek lehetősége sincs gyógyulni, levegőhöz jutni?

Könnyűnek tetsző kérdések, azonban nagyon is bonyolultak, egész egyszerűen azért, mert nincs objektív mérce erre, túl szubjektíven értelmezhetőek e dolgok, és az ember nagyon is képlékeny, sérülékeny lény, akiben ott a sötétség, és előbb-utóbb előhúzható, valamivel előcsalogatható.

Sara Collins, Frannie Langton vallomásai, Libri kiadó, 2020.

kép: https://www.libri.hu/konyv/sara_collins.frannie-langton-vallomasai.html