Az utcán beszélgettem nemrégiben, amikor tőlem jónéhány méterre észrevettem egy anyukát. A hátán hordozóban egy kislány volt, kezében fehér bot. A zebránál álltak, várták, hogy a lámpa zöldre váltson és átmehessenek. Nem volt senki mellettük, aki segíthetett volna, a szabad jelzéskor mégis olyan egyszerűséggel indultak el, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna vakon létezni és sétálni az utcán egy másfél éves kisgyerekkel. Akkor határoztam el, hogy megírom Bogiék történetét, Bogi pedig örömmel mesélt nekem.

Miért vesztetted el a látásodat?

26 hétre (6 hónapra) születtem, ami 1990-ben még extrém korainak számított. Eleinte a bal szememmel még valamennyit láttam, azonban hiába történtek operációk óvodás és alsó osztályos koromban, fokozatosan romlott a látásom, és kb. 13-14 éves voltam, amikor teljesen el is vesztettem.

Vannak képi emlékeid abból az időszakból, amikor még láttál?

Igen, abszolút vannak. Sőt, valamikor álmomban is látok valamennyit, nem tökéletes a kép, de valamit látok.

Hogyan álmodik valaki, aki évek óta nem lát?

Ez olyan dolog, mint például, amikor az ember olvas egy könyvet, és kialakít magában egy képet. Ha találkozom valakivel, én is így alakítok ki egy képet róla, ami nyilvánvalóan nem teljesen olyan, mint a valóságban. Az viszont érdekes kérdés, hogy aki soha életében nem látott, miként álmodik. Van ilyen barátom, és ő úgy álmodik, ahogy éli az életét. Az illatokat, a hangokat, a tapintásos élményeket álmodja bele.

Hogy élted meg, amikor teljesen elvesztetted a látásodat?

Ez annyira fokozatos volt, hogy nem volt számomra olyan tragikus, inkább a szüleim élték meg jobban annak.

Hogyan változott meg az életed, amikor teljesen megvakultál? Kezdjük például az iskolával. Iskolát váltottál?

Nem, én mindig integráltan tanultam, látókkal együtt jártam iskolába. A szüleim úgy ítélték meg, hogy ott is jól fogom venni az akadályokat. Eleinte (hetedikben) csak ültem az órákon, figyeltem és szóban feleltem. Később azonban a Vakok Iskolájába heti egyszer bejártam gépírást tanulni. A gépírási tudással könnyebben tudtam már alkalmazkodni, laptopon jegyzeteltem az órákon. Felvételizni is így felvételiztem a gimnáziumba. A tankönyveket pedig megigényeltük digitálisan, ami meg nem volt meg ilyen formában, a nagymamám felolvasta.

Hogy viszonyultak hozzád az osztálytársaid, hogy fogadtak el?

Nekik nagy váltás nem volt, amikor teljesen megvakultam, mert ugye már előtte is gyengén láttam. Ennek ellenére volt olyan barátnőm, aki teljesen eltávolodott, de volt, aki megmaradt, és azóta is jóban vagyunk. Az iskolában ő támogatott, együtt járkáltunk.

Be, az iskolába pedig eleinte a szüleim vittek, gimnáziumba azonban kilencedik végén megtanultam az útvonalat, és onnantól egyedül mentem már oda. Segítségül a fehér botot használtam, aminek elsajátítását szintén a Vakok Iskolájában tanítottak meg.

Hogyan változtattátok meg az otthoni környezetedet? Átalakítottátok a lakást?

Nem nagyon. Mindig is akadálypálya volt a lakásunk. Az ikertestvéreim akkor születtek meg, amikor már nem láttam, ezért nem tudtak a szüleim akadálymentesíteni mindent, alkalmazkodnom kellett a környezethez. De szerintem az nem is lett volna jó, ha minden akadálytól meg akartak volna óvni. Összeségében nagyon támogatta a családom az önállósodásomat, nem voltak túlféltőek. Gond nélkül elmászkáltam például otthonról is a barátaimmal, bulizni is mentünk.

Hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel?

Baráti társaságból. Gimnáziumban nagyon jó baráti csapatunk volt, és még a mai napig is olyan jó a kapcsolat a volt osztálytársakkal, évfolyamtársakkal, hogy heti szinten találkozunk. Az egyik ilyen gimis barátnőmnek az akkori barátja révén ismerkedtünk meg az érettségi utáni nyáron.

Könnyen elfogadta a férjed, hogy nem látsz?

Igen. Mi is ugyanúgy eljárunk programokra, mint a többi pár. Moziba, színházba is megyünk, mert annak egészen más a hangulata, mintha otthon néznénk tévét. Ha olyan jelenet van, ahol fontos, hogy mi történik, de közben nem beszélnek, akkor a férjem elmondja pár szóban azt. De most már vannak audionarrált színházi előadások direkt látássérülteknek szervezve, ahol kapunk egy kis készüléket, fülhallgatót, és egy narrátor elmondja, hogy mi történik a színpadon.

Hogyan tudtál/tudsz úgy nőies lenni, ha nem látod magadat? Hogyan öltözködsz, választasz ruhát a boltban? Szoktál-e sminkelni?

Mivel ugye 13-14 éves koromig láttam, van fogalmam arról, hogy mi áll jól, vagy mi nem. Általában anyukámmal, húgommal, vagy barátnőkkel megyek ruhákat venni. Azt tudom, hogy milyen stílus, ami tetszik, esetleg abban kell segítség, hogy milyen színű az adott ruha, amit kiválasztottam.

Az otthoni ruháimat viszont jól ismerem, tudom, melyik milyen színű, meg hogy mi mihez passzol, mi mivel áll jól. Amivel gondban vagyok, az a zokni és a fehérnemű színe, hiszen azokból sok van. Ezeket van, hogy megkérdezem, vagy próbálom úgy rendezni a szekrényben, hogy az azonos színűeket egy helyre csoportosítom.

Sminkelni nem nagyon szoktam. Esetleg alapozót szoktam feltenni, szájfényt, meg egy kevés szempillaspirált, vagy nagyon halvány púdert. Igényem sincs nagyon rá, meg tényleg elég könnyű elrontani úgy, ha az ember nem látja. Ha mégis megyünk valahova, például esküvőre vagy buliba, akkor valamelyik barátnőmet megkérem, hogy fessen ki. Gondolkoztam a sminktetováláson, de a férjem szerint felesleges, meg neki annyira nem is tetszik, szóval nem erőltetem.

Milyen iskolai végzettséged van, mivel foglalkozol?

Két szakot végeztem, pszichológusit és magyartanárit, de inkább a pszichológia felé orientálódom. 2017 júniusában diplomáztam, és augusztus végén kiderült, hogy Abigél már a pocakban van, így emiatt végül nem akartam a pszichológia terén elhelyezkedni, mert az a fajta munka megterhelő tud lenni lelkileg. Ezért félállásban egy látássérülteket segítő egyesületnél, a Vakok és Gyengénlátók Közép-magyarországi Regionális Egyesületénél helyezkedtem el. Klubokat csinálunk a budapesti kerületekben látássérülteknek. Amikor Abigél megszületett, tíz hónapig nem dolgoztam, de hamar vissza tudtam állni a munkába, mert a munka nagy része végezhető otthonról, internetről, a bejárós feladatoknál pedig szerencsére kapok a családtól segítséget, így nem kellett Bibit bölcsődébe adni.

Hogyan tudsz interneten dolgozni? Hogy használod a számítógépet?

Van rajta felolvasó program, hasonlóan a telefonomon is. Üzenetet, facebookot, messengert, e-mailt, internetes oldalakat, mindent felolvas. Egyedül a képekről, hogy mi látható rajta, még nem pontos a leolvasás, az nem megbízható. De van más okos eszközünk is, ami beszél. Van vérnyomásmérőnk, mérlegünk és lázmérőnk is.

Nem volt kérdés a férjeddel a gyerekvállalás?

Mindenképp akartunk gyereket. Úgy terveztük, hogy az esküvőhöz képest egy-két éven belül érkezzen a baba. Félelmeim nem voltak ezzel kapcsolatosan, bár azt persze tudtam, hogy vannak korlátok.

A terhességem alatt a vizsgálatokra együtt mentünk el, a szülés pedig úgy alakult, hogy a toxémiám miatt sürgősségi császármetszés történt. Nagyon rendes volt a kórház, mert előre jeleztem a főnővérnek, hogy látássérült vagyok, és lehet, hogy szükségem lesz segítségre. Erre azt mondták, hogy ha nincs tele az osztály, akkor megpróbálnak adni egy kétágyas szobát, és akkor az anyukám vagy a férjem befeküdhet velem. Ez végül szerencsére sikerült is.

Hogyan tudtad ellátni a kisbabádat?

Segített az anyukám is, de ami nagyon jó volt, hogy a terhességem alatt jártam a Vakok Intézetébe babagondozási tanfolyamra. Egy demonstráló babán megtanultuk a pelenkázást, öltöztetést, fürdetést, gyógyszerek adagolását, tápszerkészítést, cumisüveggel etetést, kanalazást. Tápszerre mondjuk nem volt szükség, mert tudtam szoptatni Abigélt, a hozzátáplálásnál meg a BLW módszert (igény szerinti falatkás hozzátáplálás) alkalmaztam, mert az szimpatikusabb volt.

Nem féltél, hogy ha félreszalad a falatka, nem veszed észre vagy nem tudsz segíteni?

Ha a hátára teszem a kezem, érezném, ha félrenyel, meg hallanám is. Voltunk korábban a Bethesda kórházban gyermek elsősegélynyújtó tanfolyamon, hogyha bármikor ilyen történne, tudjunk segíteni. Valamint van a facebookon BLW-s csoport, ahol sok segítséget kaptam, nagyon támogatóak voltak, és végül nem bántam meg, hogy ezt a módszert választottam, nem is volt gond a hozzátáplálással, az első perctől jól ment.

Honnan tudod, hogy mennyit evett Abigél, hogy megette-e és nem ledobálta?

Én általában nem egy teli tányért adok neki, mert abból csak malackodás van. Azt hallom, ha eszik és nyammog vele, nem pedig ledobja. Mondjuk eleinte egyáltalán nem volt dobálózós. Most meg már a falatkázás mellett az önálló kanalazás is ügyesen megy. Ha nem talál be a szájába, és mellémegy, azt pedig érzem az előkén. Nyilván én sokkal többet nyúlok hozzá, érintem meg, mint az, aki látja a gyerekét.

Csecsemőkorában hogyan játszottál vele? Például honnan tudtad, hogy nyúl-e a játékokért, követ-e a szemével, mosolyog-e?

Biztos eleinte kereste a szemkontaktust, de megszokta, hogy velem nem tudja megtenni. Játszani pedig úgy játszottunk, hogy mindig mellette ültem, és kitapogattam, mit csinál. Most, hogy már szaladgál, figyelem és hallom, hogy mit tesz-vesz. Nincs különösebb veszélyforrás, de nem is lehet mindig mindentől megvédeni egy gyereket. A gyerekszoba ajtaján is csak azért van védőrács, mert ha fáradtabb vagyok, akkor beülünk oda ketten, és akkor nem kell utána rohangásznom. A közös játéknál a mesekönyvnézegetést is megoldjuk. Több kukucskálós, kihajthatós, kihúzhatós könyvünk is van. Ezeknél meg tudom tanulni, hogy mi hol van, mert van mihez viszonyítani.

Jártok-e programokra?

Igen, egyáltalán nem vagyok az az otthonülős típus. Programokra, játszóházba is járunk. Ha új helyszínre megyek, akkor először mindig valaki elkísér minket. Ha pedig utána már ketten megyünk Bibivel, folyamatosan megyek utána, figyelem. Egyszer volt, hogy egy programnál elkavarodott, de mivel zárt téren voltunk, nem aggódtam, és aztán végül a többiek segítettek megtalálni. Babaúszásra is járunk, oda anyukámmal együtt megyünk.

Hogyan közlekedsz? Honnan tudod, hogy mit mutat a közlekedési lámpa?

Van néhány beszélő lámpa. Régen ezek a lámpák folyamatosan pittyegtek vagy beszéltek, ami miatt reklamáltak a lakosok. Teljesen érthető, hogy zavaró volt, amikor a Hermina úton akár még éjfélkor is hallható volt. Ezért kifejlesztettek egy úgynevezett futár-távirányítót, amivel ezeket a lámpákat szükség esetén aktiválni lehet. Az, hogy melyik átkelőnél van ilyen lámpa és lehet aktiválni, az próba szerencse. Ahol rendszeresen járok, ott már tudom, hol van ilyen és hol nincs. Ahol pedig nincs, ott a forgalom zajára hagyatkozom. Lehet hallani, hogy a velem párhuzamos vagy a merőleges autók indulnak-e el. Vannak ugyan néhol ennél trükkösebb forgalmi helyzetek is, amit összességében nehéz kihallani, de azért ki lehet. Ha pedig nem vagyok biztos benne, akkor inkább elengedek egy zöldet. A közlekedési tanfolyamon is azt tanítják, hogy ne az emberekre hagyatkozzak, mert ők lehet, hogy a piroson mennek át.

Volt példa arra, hogy leléptél a piroson?

Olyan nem, de olyan igen, hogy a zöld végén kezdtem elindulni, és piros lett, mire átértem. De nyilván az autósok is látják a fehér botot, és akkor türelmesebbek.

Az emberek mennyire segítőkészek?

Nekem pozitív a tapasztalatom. Elég, ha csak egy ember segít a sok közül, és én el is fogadom a segítséget. A közlekedési eszközön is segítőkészek, általában átadják a helyet is.

Milyen távokat teszel meg egyedül az utcán?

Legtöbbször ismerős helyekre megyek, van bejáratott útvonalam. A játszótér még a problémás egyelőre, mert ha sokan vannak, alig hallani, hogy merre van Abigél, úgyhogy most még családtaggal vagy baráttal megyünk le. Ha egyedül vagyok, akkor a hátihordozóban van Abigél, úgy sétálunk. Babakocsival veszélyes lenne, mert ugye nem tudhatom, hogy mi van a babakocsi előtt. Ha kicsit nagyobb lesz, akkor pedig kézenfogva megyünk majd sétálni.

Hogyan oldod meg a házi munkát?

Korábban jártam a Vakok Állami Intézetébe rehabilitációs tanfolyamokra, ahol sok otthoni tevékenységet, praktikát mutattak meg, így több dolgot egyedül is meg tudok csinálni, megosztva a feladatokat a férjemmel.

Általában a férjem szokott porszívózni, és én mosok fel. Illetve vettünk egy robotporszívót, ami egy szuper találmány. Csak bekapcsoljuk, és végigmegy a lakáson! A takarítással kapcsolatban, ami egy pici nehézség, ha Abigél eldobálja az ételt, akkor azt megtalálni. De már az első perctől próbálom Bibit úgy szoktatni, hogy evés után ő is segítsen a leesett darabkákat felszedegetni. Már egész ügyes.

A mosást is én csinálom. Olyan szennyestartó rendszert alakítottunk ki, hogy amelyik ruhákat külön akarjuk mosni, azoknak külön fiókja van, és akkor már nem is kell mosáskor válogatni. A mosógépnél pedig fontos volt, hogy olyan legyen, ami nem érintőkijelzős.

A főzésben szerencsés vagyok, mert a család sokat tud segíteni, a férjem anyukája és a nagymamám is sokszor küld ételt. Ennek ellenére szeretek főzni, szoktam is. Nem látom ugyan, hogy mennyire pirul meg a hús, de az illatokból, hangokból, puhaságból jól ki lehet következtetni. A főzéshez van néhány praktikus dolog, ilyen például a beszélő konyhai mérleg, valamint az is hasznos és fontos, hogy a fűszerek bizonyos rendszer szerint legyenek elhelyezve, hogy megtaláljam, melyik melyik. Néha, ha tudom, mit akarok napközben főzni, előző este vagy aznap reggel le is ellenőriztetem a férjemmel, hogy biztosan hol vannak azok a fűszerek, amiket szeretnék majd használni. Néhány dobozra azért csináltunk pufifestékkel feliratokat, hogy felismerjem. Mostanában, ha főzök, igyekszem úgy alakítani, hogy Abigél az etetőszékben csücsüljön velem a konyhában, egyébként nehezebben tudnám őt is, és az ételt is egyszerre figyelni. Ilyenkor adok neki vagy babaedényeket, hogy ő is főzzön, vagy zsírkrétát és papírt, hogy firkálni tudjon.

És a vásárlás?

Vásárolni nem nagyon szoktam egyedül. Ez igazából kényelmi dolog, családosan megyünk, a férjem, Abigél és én. Ha egyedül kell valamit intézni, én előnyben részesítem az online bevásárlást, például a Tesconak és az Auchannak is van ilyen felülete, nagyon kényelmes és gyors, és házhoz is szállítják.

A pénzek felismerésére több technika is van. Az apróknál a pénzek méretéből, illetve az érmék szélének a felületéből (recés vagy sima) lehet tudni. Papírpénznél vagy valaki megbízható személyt megkérdezek, és utána úgy rendezem, hajtogatom a pénztárcámban, hogy tudjam, melyik címlet hol található, vagy van egy nagyon jó pénzfelismerő alkalmazás telefonra, ami bármilyen pénzt felismer, és megmondja, mennyi.

Hogyan képzeled el Abigélt?

Azt tudom, hogy ő egy szőke, kékszemű baba, de van is egy kép előttem róla. Már rögtön a születéskor kialakult egy kép, de azért kértem a családot is, hogy írják le, hogy néz ki.

Milyen érzés, hogy nem láthatod?

Én máshogy látom őt, nekem ez a természetes.

Kistestvért szeretnétek?

Igen, szeretnénk. Én a három gyerekre is nyitott vagyok, de csak a második után tudom ezt biztosan megmondani.

Kaptál valaha olyan megjegyzést, hogy miért kellett gyereket vállalnod?

Nem, olyat nem kaptam. Viszont hallottam már mástól, hogy ő igen.

Én hallottam olyan megnyilvánulásokat, hogy azért kell a látássérülteknek gyerek, hogy támogassák majd őt.

Én meg úgy gondolom, nem szabad rátestálni a gyerekre azt, hogy ő lásson, csináljon dolgokat helyettem. Nem szabad ezt elvárásnak tekinteni, nem lehet vakvezető kutyaként tekinteni rá.

Van a jövőre vonatkozóan félelem benned?

Biztosan lesznek olyan dolgok, amit nem tudunk majd Abigéllel közösen csinálni. Például a szépírást nem tudom majd vele gyakorolni. Olyan is biztos lesz, amikor majd az osztálytársak furcsálják, hogy Abigél anyukája nem lát. Erről majd beszélgetünk, hiszen Abigélnek én így vagyok természetes.